Mindenki átevezi élete óceánját

– Az óceánon két világ, Amerika és Európa között találta magát. Az emberi élet is mindig két nagy világ: fenn és lenn, ég és föld, menny és pokol, háború és béke között zajlik, és még sorolhatnánk. Mi határozzuk meg, hogy a döntéseink által melyikhez kerülünk közelebb. Eddigi élete során úgy tűnik, nem egyik vagy másik felé tart, hanem mintha keresné a határvonalat és átlépési pontokat. Tudatosan jár ilyen úton?

– Talán a belső világom is kétpólusú: az egyik énem az egyensúlyra törekvő, nyugodt, a másik pedig a harcos, amelyik megy előre, és kettéválasztaná az óceánt is, ha képes lenne rá, de legalábbis megpróbálja. Még tizenévesen zsigeri szinten kezdtem érezni, hogy hiába halad az életem a megfelelő ritmusban, nem elégszem meg ennyivel, küzdenem, tennem kell valamit. Elkezdtem először éjszakai hegyi futásra, maratonfutásra menni, rengeteget túráztam egyedül, később megjártam az El Caminót, kerestem azokat az utakat sporton belül és kívül is, amik éreztetik velem, hogy az adott élethelyzet nehéz, és meg kell küzdenem vele.

– Kajakozóként az élsportban napi szinten feszegeti a saját határait, mégis mintha nem volna elég, és az élet teljes skáláját szeretné bejárni, a legextrémebb akadályok elé állítva önmagát, hogy meglássa a teljes képet?

– Vonz a határok átlépése, azért megyek maratont futni, hosszútávot biciklizni vagy épp óceánt átevezni. A belső hajtóerőm az ismeretszerzés, el akarok jutni a hegy tetejére, de az óceán túlpartjára is. Amikor megfutottam egy hegycsúcsot, óriási eufóriával töltött el, és éltem át katartikus pillanatot is túrázás közben. Édesanyám sokszor megkérdezte, miért megyek ennyit az erdőbe. Mindig azt feleltem: a válaszokért. Rengeteg uralkodó kérdés foglalkoztat minket a hétköznapokban: mivé váljak az életben, mi az életemnek a célja, jó helyen vagyok-e, jó dolgokat csinálok-e, min kellene változtatnom, hol és kivel kellene lennem? Azért vonz a belső világ, mert a mélyben rejlenek a válaszok. Amikor az ember valahol rátalál a belső egyensúlyra, olyan érzés, mintha a Jóistennel tudna beszélgetni, konkrétan mintha a Jóistenhez tudnék kapcsolódni. Isten bennünk lakik, ahhoz, hogy elérjük, meghalljuk, a lelkünkben kell időt töltenünk. Ezért vagyok folyamatosan „úton”.

– Az élsportban és mellette a katonaságnál viszont szabály- és keretrendszer veszi körbe, ugyanakkor érzékelem a hatalmas szabadságvágyát a világ és önmaga megismerése iránt, de a mindennapjait mégis határok között tölti. Lehet egyszerre létezni mindkettőben?

– Az uralkodó énemben óriási a szabadságvágy, ami nekivág a végtelennek. Tisztelem és megszemélyesítem az anyatermészetet, és belső diskurzusokat folytatok vele. A célom elsődlegesen önmagam és az óceán megismerése volt, talán azért, mert életem nagy részét a kajaksportban, a vízen töltöm. Óriási tetőpontnak éreztem, amikor az El Caminón elhagytam Galíciát, jöttem le az utolsó hegyről, és először láttam meg az óceánt – ott sírva fakadtam. Megélni teljességgel az érzelmeket magával ragadó. És itt összekötném a hétköznapi életemmel, mert ahogy említettem az anyatermészet tiszteletét, a katonaságnál is motivál, vonz a tisztelet másfajta módja. Rendkívül tudom tisztelni a nemzetemet, a hazámat, az országomat és a feletteseimet is, azt érzem, a világ végéig elmennék értük, védelmezném őket bármi áron. Férfiként bennem van az érzés, hogy fejlődni, küzdeni, óvni, védeni akarok, és ezt valójában nem tudom kiélni vagy megélni a hétköznapokban, a modern világunkban, mert előfordul, hogy a környezetünk kényelme nem hozza felszínre a bennünk rejlő erőt. Ugyanakkor ott az ősi ösztön, hogy menjünk, küzdjünk, harcoljunk és tegyünk valamit. Emlékszem, amikor húszéves korom környékén bementem a katonai toborzóirodába, de akkor még a sporttal és az egyetemmel nem tudtam volna összeegyeztetni a szolgálatteljesítést, viszont én szerettem volna küzdeni, homokzsákot pakolni, segíteni, ahol csak tudok. Hajtott a belső vágy, a tenni akarás.

– Nehéz jelen világunkban a férfinak ténylegesen férfiként élni és viselkedni, megélni a férfi szerepét. Ez is egyfajta belső harc?

– Bennem él a vágy, hogy férfiként éljek, és mindent megtegyek a szeretteimért, barátaimért, de tágabb értelemben a nemzetemért, a hazámért is. Ez az érzés belül annyira erősen, tisztán és őszintén él, hogy valamiképpen bizonyítani szeretném, képes vagyok rá, és nem fordulok vissza, ha nagy a tét.

– Az óceánátevezés is egyfajta bizonyítás volt önmagának?

– Ha törekszünk valamire és sok munkát teszünk bele, úgy gondolom, mind szeretnénk magunknak bebizonyítani, hogy képesek is vagyunk arra, amiért harcolunk. Tenerifén, mielőtt ellöktük magunkat a stégnél, édesanyám könnyek közt megölelt, és csak annyit mondott: „Ígérd meg, hogy visszajössz!” A barátnőmmel – aki most már a feleségem – egymás kezére kötöttünk karkötőt; ha megszakad az életben a kapcsolat, ilyen szinten maradjon meg közöttünk a kapocs. Rengeteg minden lejátszódott bennem, éreztem a félelmet, mert fogalmam sem volt, hogy visszatérek-e. Tudtam, hogy nagy a kockázat, ugyanakkor erősnek kellett maradnom. Soha nem tudtam, hogy van-e ilyen erőm, de meg akartam tudni, tapasztalni és bebizonyítani. Olyan célt érdemes kitűzni, amiért hajlandóak vagyunk kockáztatni és lemondással élni.

– A vizet sokszor hasonlítják a lélekhez. Az óceán mélységét és a lelki mélységet is megjárta?

– Az utazásaim célja mindig a belső utazás, hogy megismerjem önmagam. Az óceánon olyan mélységet jártam meg önmagamban és olyan beszélgetéseket folytattam önmagammal, amire, úgy érzem, máshol nem lett volna lehetőségem. Megéltem éjszakákat viharban és szélcsendben is.

– Nem csak a víz, a lelke is háborgott…

– Becsuktam a szemem, és magamba szívtam a körülöttem levő világot, a pillanatot, és magamnak szegeztem kérdéseket. Egész életemben azt gondoltam, a célom, hogy olimpiai bajnok legyek. De valóban ez az életcélom? Magyarázhatom én ezt a helyzetet hívőnek, nem hívőnek, de őszintén bevallom: akkor és ott tisztán meghallottam Isten szavait – és nem a kimerültség miatti hallucináció volt. A válasz pedig az: életem célja, hogy átadjam az üzenetet, motiváljak és példát mutassak. Segíteni másoknak azáltal, ha valamit megtanulok vagy megtapasztalok. Azt is megkérdeztem a Jóistentől, hogy megfelelő párkapcsolatban vagyok? Jó helyen vagyok?

– Ezek komoly kérdések és nagy szembenézések önmagunkkal. Főleg, ha nem olyan választ adunk rájuk, amit hallani szeretnénk a könnyebb út érdekében.

– A belső utazások pontosan ezt érik el, mert nem azt a választ kapjuk, amit hallani szeretnénk, hanem azt, ami bennünk munkálkodik. Az óceán közepén evezve rádöbbenni, hogy nem a kajakozás és az olimpia az életcélom, mikor az egész addigi életem arról szólt, kemény szembenézés. Amikor megkérdeztem, hogy megfelelő nővel vagyok-e, a válasz igen lett, és azóta megházasodtam. Persze nem csak ezért. Kérdések és kendőzetlen válaszok. Ha a lelki mélységeket nézem, az az út a tízes skálán biztos húszas erősségű volt. Mellette mindennap együtt kellett élni az életveszéllyel.

– Furcsa kettősséget érzek itt is, mert hatalmas lelki mélységeket jár meg és fejlődik általa, óriási dolgokat él át, mégis, ha más szögből nézzük, ott lehet az érzés, főleg a visszafordulás után, hogy mennyire kis pont az ember a nagy óceánon.

– Érdekes volt megélni a pillanatot a vészjelzés leadása után, amikor felmértük, hogy semmilyen, az életben maradásunkat és biztonságunkat biztosító eszköz nem működik, ezért nem tudjuk folytatni az átevezést. Kilenc órával később jelent meg két, legalább tízemeletes ház magasságú és focipálya hosszúságú, nyersanyagot és konténert szállító hajó. Mi ott voltunk a szinte láthatatlan hajóban. A radaron észlelték ugyan, hogy jövünk, de hiába voltunk pontosan előttük, a méretek miatt fényes nappal sem láttak minket. Jelzőrakétát kellett gyújtanunk, hogy észrevegyenek. Akkor érzékeltem, milyen picike porszem az ember, mégis érdekes kettősség, hogy ugyanakkor hegyeket mászik meg, kontinensek között evez, kilométeres mélységekbe merül le. Ezért az óceán közepén nem a kicsiséget éreztem, hanem pont a nagyságot. Mert az ember legyen bármily pici a világban, mégis hittel, akarattal bármit képes elérni. Ezért én sem adom fel.

– Olyan embernek, aki világok határán szeret járni, mikor érkezett el a pont, hogy „megnyomom a vészcsengőt, és nem teszek még egy lépést”, pedig előtte millió határt átlépett?

– El kell menni a falig, a határig. Talán élet és halál határáig. Látni kell azt a határt, és akkor meghozni a jó döntést. Nem elég, hogy villog körülötted minden. Amikor felborult a hajó, és zúdult be a kabinajtón a víz, arra ébredtem, hogy fejjel lefelé estem rá a mennyezetre, betört a nyakam mögött a hideg víz, elsötétült minden. A hánykolódó hullámok között a félig megtelt kabinnal faltól falig estem, az első pillanatban fel kellett fognom, hogy ez a valóság az óceán közepén 2100 kilométerre a partoktól. A hajó nem fordult vissza, ahogy rendeltetés szerint kellett volna. Többször volt élet-halál közeli élményem korábban, és azt tapasztaltam, hogy kritikus pillanatokban jelen tudok lenni. Az óceánon is a túlélő ösztön kapcsolt be, pörögnek a gondolatok a megoldási lehetőségekkel. Még ebben a környezetben is éreztem, nem kell benyomni a gombot. Amikor a társam hangját meghallottam odakintről, megnyugodtam, hogy mindketten jól vagyunk, és a helyzetet kell megoldani. Miután azt gondoltam, hogy bezártam a kabinajtót, és a hajó nem süllyed el, majd éreztem a vízszint emelkedését, világossá vált, hogy mégis süllyedünk. Tudtam, meg kell hoznom a döntést, hogy kinyitom az ajtót, és akkor minden megtelik vízzel, kiúszok a sötétben, mentőmellény nélkül, veszek egy nagy levegőt, remélve, elkapom a hajó oldalán lévő kötelet, hogy ne sodródjak el, ne fulladjak meg, és felmászok a tetőre, valahogy kézzel visszafordítani a hajót… A kritikus pont előtt megállni, az félelemből, az önmagunkban való kételkedésből fakad, a falig el kell jutni, de akkor fel kell ismerni, ez a végső határ, nincs tovább, és megfordulsz. Ahhoz meg azért kell erő, mert az egót kell legyőzni, amikor megszólal, hogy „nem fordulok vissza az óceánon, épp a közepén vagyok, ugyanannyira van az egyik part, mint a másik”. Talán az a lényeg, hogy a legfontosabb pillanatban, azon a bizonyos határon – az élet bármely területén – jól tudj dönteni.

– Utólag képes sikerként tekinteni az expedícióra?

– Teljesen! Egész életen át gondolkodhatunk, mi az életünk célja. Megkaptam a választ és az útmutatást. Mindemellett az expedíciónk célja az volt, hogy a ránk irányuló figyelemben ne mi magunk fürdőzzünk, hanem egy jó célra használjuk fel az expedíciónk körüli médiajelenlétet. Nolinának, egy mozgásában korlátozott kislánynak szerveztünk gyűjtést, hogy megvásárolhassunk neki egy elektromos kerekesszéket, amelynek segítségével ő is leküzdheti a saját kihívásait és nehézségeit. Megtanultam azt is, hogy bármire képes vagyok, amit szeretnék, ha eredendően jó célból fakad. Nem hajszolom többet az olimpiai álmot. Nem külső elvárás, hanem belső motiváció szerint élem tovább az életem; azt hiszem, ez a lelki többlet felbecsülhetetlen. Az önismeretemet és a feleségemet köszönhetem az utamnak. Közvetlenül a hazaérkezésem után megfogant a gyermekünk, ezért a Barnabás nevet kapja, hiszen az ókori személynévrendszerben a Barnabás nevet Józsuénak, vagyis Isten megmentettjének fordították. A feleségem pedig azt mondta: ha legközelebb bármibe belevágsz, a kisfiunkkal ott várunk a túlparton. Ennél nagyobb motiváció nem létezik. Az óceánon megszűnik az idő, ezért amikor hazatér az ember, élesebben hat minden, és fontosabbá válik, kivel és mivel töltsem az időmet, az életemet, ezért arra is rájöttem, hogy a legtöbb, amit a kisfiamnak megadhatok az életében, az a jelenlét és az őszinte elfogadás. Az óceánon az fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer olyan apa szeretnék lenni, aki az időt ajándékozza a gyermekének. Sokan talán egy életen át keresik mindenre a választ, és nem lelik meg, én hálás vagyok Istennek, hogy rátaláltam azokra az értékekre, amiket életem végéig hordozok majd magammal.

– Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy a két világ közötti határokon jár. Ennyi tapasztalat és válasz birtokában jelenleg hol tart?

– Ha címet kellene adnom életem jelenlegi szakaszának, akkor az örömteli várakozást adnám. Egyrészt a kisfiam érkezése miatt. Másrészt a megszerzett tapasztalatok birtokában ismét nekivágnék az óceánátevezésnek, várom, hogy megtörténhessen. Várom, hogy végezzek mint sportmentáltréner, mert régi vágyam pszichológiával, mások mentális megerősítésével, lelki támogatásával foglalkozni. Tartalékos katonaként pedig kifejezhetem a hazám iránti szeretetemet és elköteleződésemet. Sokszor féltem, hogy nem találom meg az igazi utam az életemben. Most azon az úton járok, amin szerettem volna. Ezért megérte még az életem is kockáztatni. Másik oldalról, az óceánátevezéssel úgy gondolom, meg tudom szólítani a fiatalokat, de nem az lesz az üzenet, hogy evezd át az óceánt, hanem az, hogy mindig tegyél az álmaidért! Merjél cselekedni, küzdeni, és merj belevágni valamibe, amiről azt gondolod, nagyobb horderejű, mint te magad vagy. A hitünkkel, akaratunkkal, kitartásunkkal megválthatjuk a világot. Mindig lesznek, akik támogatnak, és mindig lesznek, olyanok is, akik azt szeretnék, hogy ne sikerüljön, akik irigyek arra, hogy küzdeni tudsz az álmaidért és azért, hogy jobb legyél annál, aki tegnap voltál. Valójában az életemben az extrém sport vagy az élsport egy szócső ahhoz, hogy átadjam az üzenetet. Ismerjük meg a minket körülvevő világot, önmagunkat, tegyünk és küzdjünk magunkért az álmainkért, és óvjuk, ami számunkra fontos! Előbb utóbb mindenki átevezi élete óceánját!