Morzsák a múltból a jelennek

– Amikor 2016-ban, harminc év után jutott ki a magyar labdarúgó-válogatott nemzetközi eseményre és 1972 után újra Európa-bajnokságra, ismét futball-láz kezdődött az országban. Azóta zsinórban harmadik kontinenstornáján szerepel a nemzeti csapat. Össze lehet hasonlítani a mostani hangulatot azzal, amikor önök szerepeltek az 1982-es világbajnokságon?

– Visszaemlékezve arra az időszakra és összehasonlítva a mostanival, érdekes számomra most szurkolóként átélni, amit anno játékosként a pályán átéltünk. Meglepett. Valójában nem is tudja az ember játékosként, milyen érzelmeket vált ki azokból, akik nézik, szurkolnak neki. Magamon csodálkozom a legjobban, hogy felugrom, ököllel a levegőbe csapok, mintha újra gyerek volnék, rúgnám a gólokat vagy aktív részese lennék a jobb szélnek. Olyan érzelmeket élek át, ami összemossa bennem az egykori játékost a mostani szurkolóval. Talán mondhatom, újra fiatal lesz az ember, jó átélni ismét ezt a hangulatot. A világbajnokságra kijutni még nehezebb feladat, de remélem, összejön addig, amíg én is aktív részese lehetek ennek a felugrálós játéknak. Sokat köszönhetünk egyébként a Magyar Labdarúgó Szövetségnek, amiért létrehozta itthon a Legendák szektorát, több száz egykori labdarúgóval ismét találkozhatunk, most már a lelátón. Összehoz bennünket megint a futball, mint egykoron.

– Önökkel szemben elvárás volt akkoriban a világbajnoki kijutás és a jó szereplés is?

– Sajnos nekem csak egy világbajnoki szereplés adatott meg, bár elvileg ’86-ban is ott lehettem volna, de egyetlen egyszer sem hívtak be újra a válogatottba… Elvárás volt a kijutás. Pedig ha visszagondolok, a selejtezőben olyan ellenfelekkel szemben kellett kijutni, mint Anglia, Norvégia, Svájc, Románia. Akadályok azért ott is voltak. Utólag okos az ember és látja, hogy a norvégok elleni győzelem Oslóban döntőnek bizonyult, főleg úgy, hogy a másik három csapatnak nem sikerült ott nyerni. (Kiss László emlékezetes két góljával fordított és győzött a magyar válogatott – a szerk.) A két időszak között, ha párhuzamot akarunk keresni, ne feledjük, harminc év nemzetközi szereplés nélkül telt, mostanra lett ismét elvárás egy Európa-bajnokságra kijutás.

– A hazai labdarúgás utolsó fénykorának meghatározó, legendás játékosa volt. Utólag jobban értékeli, átérzi az ember a jelentőségét?

– Büszkeséggel töltött el, hogy a világhírű nagy elődök, akiket láttam is futballozni, méltó utódja lehetek. Nem Puskásékra gondolok, bár fantasztikus futballisták voltak, de nem láthattam őket, hanem Albert Flórira, Bene Ferire, Varga Zolira, az akkori teljes Fradira, az Újpestre – utóbbira nyilván Bene Ferenc miatt. Somogyországból származott, ahogy én is egy somogyi kis településről indultam, részese lehettem egy sikeres korszaknak, kijutottam világbajnokságra. Az is megadatott, hogy még játszhattam együtt az épp visszavonuló Benével.

– Az önről szóló könyv végén szerepel egy lista arról, miket szeretett volna elérni, és mit sikerült. Ezek közül volt olyan, ami a mindennapjait meghatározta mint nagy álom, mondjuk egy világversenyen egy életre emlékezetes gólt szerezni?

– A baráti körömben mindenkinek volt egy álomgólja, ezek valamilyen sorsdöntő pillanathoz, felfokozott hangulathoz kapcsolódtak – egy különleges találat, amit szeretett volna megrúgni. Nekem is. De az a teljesen speciális szituáció soha nem jött el. Ellenben Pölöskei Gáborét megrúgtam, amikor a BVSC-vel Diósgyőrben játszottunk rangadót az élvonalba feljutásért. Telt ház, a hazaiak vezetnek, 91. perc, állított labda, teljesen egyedül voltam, épp hozzáértem, a labda pedig áthaladt a gólvonalon, de a hálóig sem ment el, ám az eredménnyel nekünk sikerült a feljutás, a találat örökre megmaradt. Amikor csatárként a világbajnokságon szerepeltem, szerettem volna gólkirály lenni. Bár én nagyon jó véleménnyel vagyok magamról, ugyanakkor realista is, el tudtam helyezni magam a palettán, sajnos beláttam, nem érhetem el, voltak nálam jobb játékosok. De szerezhettem volna egy találatot, ami lehet, hogy mindent megváltoztat… A mai napig kísért a jelenet. A belgák ellen játszottunk a világbajnokság csoportkörében, amikor a hetedik-nyolcadik perc tájékán egy jobb oldali beadásra teljesen egyedül érkeztem, de föléfejeltem. Ha akkor befejelem, az feldobja az embert, hatással lehetett volna a mérkőzés további kimenetelére, talán továbbjutunk, még több gólt érhettem volna el. Persze ez mind csak feltevés, a vezetést ugyan megszereztük, de a belgák kiegyenlítettek. Azért csak álmodozhatott az ember gólkirályi címről…

– Azért érdekes, amit mesél, mert valójában azon a világbajnokságon és előtte a selejtezőkön is maradandót alkotott, valahogy mégsem szereti, ha ezekkel azonosítják. A vébé nyitómeccsén Salvador ellen, csereként beállva, hét perc alatt mesterhármast rúgott, ami olyan rekord, ami csak önnek sikerült a futball történelmében. Mondhatnám előtte a selejtezőről a norvégok elleni – sorsdöntő – két találatát is. Valahol minden labdarúgó arra vágyik, hogy legyen olyan emlékezetes cselekedete a pályán, amivel az egész nemzete azonosíthatja.

– Korábban feltették nekem a kérdést, miért nem teszek lépéseket annak érdekében, hogy a világbajnoki mesterhármasom bekerüljön a Guinness Rekordok Könyvébe. Miért, lehet? – kérdeztem vissza. Akkor elmondták a kritériumokat, a hitelesítési folyamatot. Elkezdtem ezen gondolkodni, és most már én is azt mondom: legyen meg! De miért is akarom? Egy picit persze magam miatt, de elsősorban azért lenne számomra fontos, mert egy magyar ember tartja. Ez jobban motivál, mint a saját dicsőségem. Azt is elmondom, miért. Amit elértem, úgy gondolom, természetes. Ennyit tudtam, ennyi jött ki. Sokan mondják, lehetett volna több, én azt mondom, kevesebb is. Szóval legyen hivatalosan rekord, aztán döntse meg, aki akarja, de akkor is a magyar Kiss Lászlót fogják emlegetni mint elsőt.

– A rekordok egyébként foglalkoztatták valaha, számítottak a pályafutása alatt? Most minden meccsen azt hallhatjuk, melyik játékos milyen rekordot dönthet meg. Az elmúlt évtizedben Ronaldo és Messi összevetésében ez még fontosabbá vált. Az ön pályafutásában volt jelentősége?

–Egyáltalán nem. Az számított, érezzem jól magam a futballpályán, váljak eggyé a közönséggel. Ha csináltam bármi szépet a pályán – nem biztos, hogy az gól volt –, nagyon tudtam örülni. Csatár létemre akkora boldogság kapott el, ha nem én értem el a gólt, de olyan labdát adtam, ami egyedi. Ezekért a boldog pillanatokért fociztam. Soha nem a győzelem érdekelt, hanem jól akartam érezni magam a pályán. És érezze jól magát az is, aki nézi. A focit csak szerelemből lehet játszani.

– Számtalan beszámoló szól a könyvében a cseleiről, milyen páratlan megoldások előzték meg a góljait. Ezeknek mekkora részét gyakorolta be, és mennyi jött ösztönösen?

– A kilencven százalék teljesen ösztönös volt, nem volt előzménye. Elmondom, minek köszönhetően. Tizenöt éves koromig szervezett keretek között nem fociztam, ahogy viszont visszaemlékszem a gyerekkoromra, reggeltől estig csak futballoztunk, bár néha csúzliztunk, körtét szedtünk – eltulajdonítottunk –, vagy épp fát lopunk az erdőből focikapuhoz, de alapvetően mindig futballoztam. Adottak voltak az ellenfelek is. Sokan nem voltunk egy kis faluban, Taszáron. Azokat a gyerekeket rá kellett vennem, hogy jöjjenek. Négyen voltunk összesen. Nem lehetett 2-2-ben elosztani, mert azért magasan én voltam a legnagyobb tehetséggel megáldva, ezáltal egy a három ellen játszottunk. Innentől kezdve, bár azért nem tudatosan, de végiggondoltam: kedveznem kell ennek a háromnak, jöjjenek holnap is focizni, ezért engedtem nekik időnként, hadd vezessenek, mert belelkesedtek olyankor. Mivel három ellen játszottam, sokat kellett cseleznem, mert ezek jöttek folyamatosan. Ha túljutottam az egyiken, nem lassítanom, hanem gyorsítanom kellett, hogy eljussak a kapuig. Éveken keresztül belém rögzült, hogyan lehet egy, két, három emberen átjutni. Azt bátran állíthatom, a cselezés szépségéért, feleslegesen, soha nem cseleztem. Azért nem adtam önmagában kötényt, mert látványos lesz, ugyanis lelassít engem, és nem tudtam volna gólt rúgni és nyerni. Egy feladatom volt mindig a pályafutásom alatt: irány az ellenfél kapuja, és nem számít, mennyien vannak előttem – ezek a szituációk gyerekként belém rögzültek.

– A tehetség, a személyiség, az ösztönös zsenialitás, kreativitás jobban kidomborodhatott abban a korban? Talán nem volt annyira korlátok közé szorítva a játék, mint most.

– Régebben tényleg nem ez volt a jellemző, ezért voltak talán nagyobb egyéniségek. Az utolsók között voltam, akik ebben nőttek fel és élveztem. Mi, öreg labdarúgók gyakran beszélünk erről egymás között. A nevelésre vezetünk vissza mindent. Rengeteg dolgot leszabályoznak, amiből nem szabad kilépni, mert nem engedi a taktika, a győzelmi kényszer, hogy azt csinálj a pályán, amit akarsz. Régen 12 éves korig nem volt igazolás, de mindenki focizott a grundon, mindenki élvezni akarta a játékot. Most sokszor ez az élvezet nincs meg. Azt látom, mintha kiölnék a gyerekből a kreativitást, a játék szeretetét, aztán csodálkozunk, ha tizenkilenc évesen kiégnek és befejezik. A gyerek érezze jól magát, bontakozzon ki a tehetsége, ne az eredményeket hajszolja!

– A Kisslaci – Morzsák könyv megszületésében szerepet játszott, hogy korrajzot adjon arról az időszakról, amelynek meghatározó labdarúgója volt? Esetleg megmutassa, hogy egy kis faluból indulva hogyan jutott el a világbajnokságig?

– Nagyon pozitív beállítottságú ember vagyok, életemben számtalan vicces, megmosolyogni való, tanulságos történetet éltem át, amiket elkezdtem megírni és közzétenni a közösségi médiában a pandémia alatt. A célom elsősorban a szórakoztatás volt, ahogy annak idején a futballpályán szórakoztattam a közönséget. Felbátorítottak az egykori játékostársak hozzászólásai, pozitív visszaigazolások, de így is évekig tartott, amíg a könyvig eljutottunk Varga Istvánnal. Önmagában nem célom, hogy rám emlékezzenek, az igen, hogy azok, akik átélték vagy nem élték át, bepillantást nyerhessenek kis történeteken keresztül a futball akkori világába. Minden történet tanulsággal szolgálhat, útmutatót adhat, akár a mostani generációnak is.

– Az ön generációjára mennyire hatott az az elvárás, hogy legyen még egy Aranycsapat? Talán még ma is sokan várnak erre, és az elvárás is egyre nagyobb a mostani nemzeti együttessel szemben.

– Bennem nem volt ilyen vágy, mint említettem, realista vagyok, mindig felmértem, mennyit tudok, tudunk mint csapat elérni. Akkor sem éreztem azt, hogy olyan utódoknak kell lennünk, akik hasonló eredményeket érnek el, mint Puskásék. Azt viszont állítom, szerettünk volna olyan minőséget képviselni, mint az Albert Flóri-féle generáció, de nem tudtuk hozni. Óva intek azonban mindenkit attól, hogy túltuningolja magát elvárás és eredmény terén a mostani válogatottal szemben az Európa-bajnokságon! A magyar válogatottnak van egy tudásszintje, lehet alá- és fölémenni is a kontinenstornán, de ezt nagyon sok összetevő befolyásolja.

– Az Európa-bajnoksággal kezdtük, kanyarodjunk vissza a kontinenstornára és a magyar csapatra. Van olyan magyar labdarúgó, akinek a játéka különösen elnyerte a tetszését az elmúlt években?

– Azt szokták mondani, azokat a játékosokat szereti az ember, akik hasonlóak, mint ő. Olyan játékost keresek, aki ellentmondást nem tűrően úgy megy oda az ellenfélhez, hogy le akarja szerelni – nem felrúgni –, majd utána labdabirtoklással egyből az ellenfél kapuja felé veszi az irányt. Társasjátékos, tud örülni a másik sikerének, góljának. Láthatóan van belső motiváltsága. Nagy Ádám például döbbenetes, mennyit dolgozik a pályán azért, hogy a magyar csapat jól szerepeljen, hasznára váljék a válogatottnak.

– Az Európa-bajnokság magyar nyitómérkőzését még itthon tekintette meg, majd a soron következő másik két csoportmeccset, lapzártánk után a helyszínen, Németországban. Mik a benyomásai az első találkozó alapján, amit sajnos 3-1-re Svájc nyert meg?

– Azért, mert az első mérkőzés nem úgy alakult, ne bántsuk azokat, akiket eddig dicsőítettünk. Lehet jelzőket keresni, hogy mennyire nem sikerült a meccs, és az is előfordulhat, hogy az Európa-bajnokság sem úgy alakul, ahogy sokan várják. Legyen bárhogy is, nem semmisíti meg az elmúlt években elért eredményeket. Én azért maradok a Kiss Laci, az a szurkoló, aki annak örül, hogy ismét Európa-bajnoki résztvevő a magyar csapat. Ne tapossuk a magyar válogatottat, egyetlen játékosát és a szövetségi kapitányát se, hanem tegyük azt, amit jómagam és szerintem a többség is: szurkoljunk azért, hogy a nemzeti csapat szerezzen meglepetést! Csatát lehet elveszíteni, a múltban háborúkat is vesztettünk, de soha ne feledjük: a magyarok még mindig itt vannak! Én nem adtam fel, és tudom, ők sem.