Ne azzal foglalkozz, amid nincs!

– Vége a versenyszezonnak?

– Október 2-án indultam még egy öt kilométeres maratonon, amire inkább edzésként tekintettem. Az igazi versenyekre a nemzetközi vizeken kerül sor, itthon ugyanis alig van ellenfelem.

– Hogy tud így felkészülni egy-egy megmérettetésre?

– Legtöbbször magányosan, mint például Kopasz Bálint, de persze vannak közös edzőtáborok, ahol ott a kajak-kenusok színe-java.

– Az épek is?

– Persze. Janics Natasával például rendszeresen együtt edzek a szegedi Maty-éren. Sokszor kapok tőle jó tanácsot, ami hasznomra is válik.

– A laikus semmi különbséget nem lát egy hajóban ülő ép és egy sérült versenyző között. Valóban nincs?

– Ez függ attól, hogy ki milyen kategóriában indul. A KL3-asok, akik a legkevésbé sérültek, képesek használni a lábukat. Az ő mozgásuk hasonlít leginkább az épekéhez. Az 1-es kategóriában indulók viszont mindent karral oldanak meg.

– Ön melyik csoportba tartozik?

– A kettő közötti kategóriában indulok. Tudom használni a törzsemet, és icipicit a lábamat is. Egy orvoscsapat vizsgálja meg, hogy milyen erővel vagyunk képesek taposni. Én nem tudtam olyannal, hogy a 3-asba kerüljek. Egyébként folyamatosan kísérletezünk. Nemrégiben például történt egy olyan átalakítás a hajómban, aminek köszönhetően jobban mozoghat a térdem, könnyebben tudok elforogni, használni a törzsemet, a hasamat, a csípőmet és a combomat. Most érzem igazán, milyen nehéz kizárólag felsőtesttel dolgozni.

– Hogy került kerekesszékbe?

– Egy csúnya autóbaleset következtében, 2007. november 17-én. Megbeszéltük a barátnőimmel, hogy este bulizunk egy nagyot. Egy fárasztó munkanap után autóba ültem, hogy felvegyem őket. A tervek szerint az egyikük lakásán készülődtünk volna, ám oda már nem értünk el. Hogy pontosan mi történt, azt már csak egy idegenlégiós katona elbeszéléséből tudom, aki a segítségünkre sietett. Az Árpád hídon egy elfékezés következtében felcsavarodtunk egy lámpaoszlopra. Azt mondta a légiós, a küldetései során sok szörnyűséget látott, de ami akkor a szeme elé tárult, nagyon megrázta.

– Mit látott?

– Szerencsére a kiérkező tűzoltók a barátnőimet simán ki tudták emelni az egyébként összegyűrt papírzsebkendőre emlékeztető kocsiból, engem viszont csak órák múlva sikerült kiszabadítani, mivel a testem teljes egészében beszorult a vezetőülés lábrészéhez. Később a sérüléseim adtak magyarázatot arra, hogyan fordulhatott ez elő. Rojtosra törtek a lábaim és a medencém is. A biztonsági öv az esetek többségében életet ment, én azonban akkor szerencsére nem voltam bekötve. Különben teljesen széttrancsírozott volna az oszlop.

– Ide, a találkozóhelyünkre hogy jutott el?

– Autóval. Pár hónappal ezelőtt újra a volán mögé ültem.

– Korábban iszonyodott a vezetéstől?

– Nem, csak nem volt rá lehetőségem. A baleset óta mindössze egyszer volt rossz érzésem utazás közben. Épp az Árpád hídon mentünk át, amikor elöntött a víz és remegni kezdtem. Abban a percben megfogadtam, tenni fogok azért, hogy ez ne fordulhasson elő többet. A rehabilitáción annak idején ajánlgattak nekem pszichológust, de igazi kos módjára minden ilyen lehetőséget elutasítottam, mondván, az illető úgysem élte át a balesetet. Úgy gondoltam, csak az tud segíteni, aki ugyan­azon ment keresztül, mint én, így terápiás céllal az egyik barátnőmmel, aki ott volt az esetnél, elkezdtük felelevenítgetni a történteket. A tűzoltóktól egy videót is kaptunk a mentésről. Nem volt egyszerű végignézni, de a látottak hatására hatalmas lelki tehertől szabadultunk meg.

– Ezek szerint jóban van mindkét hölggyel, akik az autóban ültek a baleset idején?

– Igen. Ez az egyetlen oka, hogy ma mentálisan egészséges vagyok. Ha nehezteltek volna rám, biztosan másképp alakul minden. Egyébként amikor felébresztettek a mesterséges kómából, nem emlékeztem rá, hogy velem voltak a baleset időpontjában, de sok más emlék is kitörlődött a fejemből. Most már úgy gondolom, talán nem is baj. Az életem ezen szakaszát sokkal jobban élvezem. Nyilván ebben az is közrejátszik, hogy annak idején a rehabon szembesültem vele, vannak, akik sokkal rosszabbul jártak, mint én. Akkor mérlegre tettem jó pár dolgot: elkezdtem becsülni, amim van, s nem foglalkozni azzal, amim nincs.

– Hisz a sorsszerűségben?

– Valamennyien úgy gondoljuk, hogy mindhármunk elhunyt édesapjának köze van ahhoz, hogy 14 évvel ezelőtt élve hagyhattuk el az összeroncsolódott autót. A rendőrségi telepen állt egy ugyanolyan típusú kocsi, mint az enyém. Annak ugyan csak a motorháztetője gyűrődött fel, viszont minden utasa meghalt. Érdekes az is, hogy közvetlenül a baleset előtt elmentünk egy szórakozóhelyre, ahol láttam egy csapat kerekesszékest, amint vígan mulatnak, iszogatnak, beszélgetnek, ugyanolyan életet élnek, mint bárki más. Addig soha ilyen jelenetnek nem voltam szemtanúja. Talán már ez is egy üzenet volt: „Látod? Ez nem a világ vége!”

– Korábban is sportolt?

– Mindig szerettem volna, de egy vesebetegség miatt le kellett mondanom róla. Testnevelés óra alól is fel voltam mentve. Persze mindig ezerrel pörögtem, úgyhogy hiába tanácsoltak el a sporttól, egyfolytában mozogtam, jó darabig heti három alkalommal konditerembe is jártam. Egy nyakatekert történet végén aztán oda kerültem, ahova mindig is vágytam: a kajak-kenu sport világába.

– Ami gondolom, sikerült elfogadtatnia a helyzetét.

– Sokat segített, de igazából már előtte megbarátkoztam a gondolattal, hogy a kerekesszék állandó társam lesz. Az orvosok nem akartak hitegetni, azonnal elmondták, hogy deréktól lefelé lebénultam, és ez így is fog maradni. Sokkolt a hír, és persze jó ideig reménykedtem, hogy tévedtek. A rehabilitáció során, amikor először egyedül fürödhettem, bementem a tusolóba, átültem a székre, majd mi­után mosakodni kezdtem, egyszer csak magamtól kinyújtottam a lábamat. Azt hittem, ebből még bármi lehet. Föl tudok állni, hogy levegyek egy poharat a polcról. Ezt, ha ép vagy, teljesen természetesnek veszed. Csak azután fogod fel, mekkora érték valójában, amikor úgy tűnik, soha többé nem leszel képes rá.

– Hogy viszonyul ma önökhöz, kerekesszékesekhez a magyar társadalom?

– Nekem többnyire jó tapasztalataim vannak. Hozzáteszem, én egyfajta missziót folytatok: gyakran rámosolygok a szembejövőkre, sőt meg is szólítom őket, hogy később könnyebben találják meg a közös hangot mozgáskorlátozottakkal. Társadalmunk alapvetően segítőkész, egyesek még túlzásba is viszik az előzékenységet, amikből igen vicces jelenetek sülnek ki. Régebben, amikor még Budapest belvárosában laktam, izomból kellett belöknöm a bérház hatalmas kapuját, hogy beléphessek rajta. Voltak, akik ezt észrevéve egyből a segítségemre siettek. Mondanom sem kell, legtöbbször majdnem szívrohamot kaptam, amikor valaki a sötétben odaugrott mellém. A taxisokon is szoktam mosolyogni. Valamiért mindegyikük úgy érzi, hogy nekem kell kiöntenie a lelkét. Persze szívesen meghallgatom őket. Mindent tudok már róluk.

– Lehet, hogy pszichológusnak kellene állnia?

– A gyógytornászom is javasolta már, de úgy érzem, túl sok időt venne igénybe újra iskolapadba ülni.

– Mivel foglalkozik egyébként?

– A szövetségben kaptam munkát. Szerencsére nagyon rugalmasan kezelik a helyzetet, home office-ban is tudok dolgozni.

– És mit gondol, miért épp most érett be a munka gyümölcse? Már ami a sportot illeti.

– Azt mondják, hat év alatt fejlődik ki a kajakosizomzat. Az én esetemben éppen így történt. Ezenkívül ott vannak az olyan nüanszok, mint amilyen például a már említett térdtámasz átalakítása. Ezek nagyon sokat számítanak. A taktikám pedig az, hogy mindig csak egyetlen előttem lévő ellenfél legyőzését tűzöm ki célként. Az ukrán, az orosz és a német a zsebemben van, már csak a világbajnokságon ezüst- és aranyérmes brit lányokat kéne magam mögé utasítani.

– Bár a magyar paralimpikonok re­kord­összegű támogatást kapnak manapság, mégis sokan kritizálják, hogy nem ugyanolyan javadalmazásban részesülnek, mint az épek. Mit gondol erről?

– Hogy nem szabadna érzelmi alapon kezelni ezt a témát. Az ép versenyzők többsége gyerekkora óta sportol, nálunk viszont – ahogy én is – sokan csak néhány éve csöppentek bele a sport világába. Emellett a parasport támogatottsága jóval csekélyebb. Kevesebb a szponzor, így a szövetségek, klubok anyagi lehetőségei is korlátozottabbak. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy egy folyamat részesei vagyunk. Néhány évvel ezelőtt csupán egy babérkoszorú volt a jutalma a győzteseknek, most 25 millió forint. Óriási ugrás. Igen, van, aki még munka mellett sportol, de tudomásul kell venni, hogy a szamárlétrát mindenkinek végig kell járnia. Én sem profiként kezdtem a pályafutásomat.

– Mit üzen azoknak, akik szerint nincs helye a mozgáskorlátozottaknak a sportban?

– A sport mindenkié. Egyébként pedig ki lehet próbálni egy napot kerekesszékben tölteni.