Nem minden a mennyiség

Kerek évfordulót, 50. születésnapját ünnepelte nemrég Pulai Imre, aki a 2000-es sydney-i olimpián Novák Ferenccel lett bajnok a C–2 500 méteres versenyszámában. Az ötkarikás játékok aranyérmesével a jubileum alkalmából felelevenítettük sportkarrierje legmeghatározóbb pillanatait, és arról is beszélgettünk, hogyan vált a bobsport szerelmesévé.

– Jelenleg bobozik, előtte tíz évig szánkón versenyzett. Árulja el, hogyan vált e meglehetősen veszélyes hobbi rabjává?

– Gyerekkoromban gyakran láttam televíziós közvetítéseket a téli sportágak versenyeiről, már akkoriban megfordult a fejemben, ha egyszer abbahagyom a kenuzást, próbát teszek a jégen is, méghozzá szánkón. A 2000-es évek közepén Seregi Gergely egykori birkózó barátommal utaztunk ki Königseebe, hogy felmérjük, milyen lehetőségeink vannak. Ioan Apostol egykori román olimpikon fogadott bennünket, aki akkor már edzőként dolgozott Németországban. Ő vett minket a szárnyai alá, ő kezdett foglalkozni velünk.

– Ez nem az a sport, amit egyből élesben lehet művelni. Jól gondoljuk?

– Kezdetben kerekes szánkón gyakoroltam. Ezt majdnem ugyanúgy kell irányítani, mint az igazit, de valamivel biztonságosabb: 140-150 helyett csupán 60-70-nel száguld, és nehezebben is borul föl, mivel a korcsolyák közötti nagyobb távolság miatt jobban fekszik a jégen. Ahhoz, hogy versenyeken indulhass, a világ mind a 14 pályáján – három különböző magasságról indulva – vizsgát kell tenni. Ahogy mindenki más, én is a gyerekrajtnál kezdtem.

– Milyen emlékei vannak az első csúszásról, amit férfirajtból hajtott végre?

– Az egyik edzés végén kaptam rá parancsot, miután mindenki végzett a pályán, hogy borulás esetén ne akadályozzam a munkát. Rettenetesen izgultam, de végül sikerült végigmennem, méghozzá egész jó idővel. Szerencsére sérülés nélkül úsztam meg a lesiklást, ám a fájdalom mégsem maradt el, a célban ugyanis negyven darab hógolyót kaptam az arcomba a csapattársaimtól, akik így avattak fel. Az első években természetesen volt néhány balesetem, de ezek sem tántorítottak el a folytatástól. Azt mondják, aki legalább egyszer nem töri el valamelyik testrészét, az nem igazi szánkós vagy bobos. Az egyik versenyen történt bukásom után beszélgettem azzal a 70 év körüli hölggyel, aki a kamerákat kezelte a helyszínen. Azt mesélte, aktív sportolóként négyszer törte el a kulcscsontját, kétszer a jobb, kétszer a bal oldalon.

– A 2014-es vancouveri téli olimpián halálos baleset is történt…

– Nodar Kumaritasvili, a 21 éves grúz versenyző rosszul jött ki egy kanyarból az edzésén, 145 km-es óránkénti sebességgel száguldva kirepült a jégteknőből, és egy oszlopnak csapódott. Helikopterrel kórházba szállították, de már nem tudták megmenteni az életét. Az eset után először megemelték a pálya oldalfalát, később viszont lezárták a férfirajtot, az erősebbik nem képviselői azóta a női rajtból indulnak, a hölgyek pedig a párosból.

– 2014-ben nyergelt át a bobra. Ennek mi volt az oka?

– Szánkóban többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült kijutnom az olimpiára. Legutóbb megvolt a kellő számú pontom, ám sportpolitikai okok miatt végül egy hölgy utazhatott helyettem.

– Pjongcsangban már szoríthatunk önért?

– Sajnos nagyon úgy néz ki, hogy ezúttal sem lesz szerencsém…

– Hogyhogy?

– Régi álmom egy saját bob, de még mindig nem sikerült megvásárolni. Az olimpiai felkészülésre összesen 940 ezer forintot kaptam a MOB-tól, miközben egy új bob kedvezményekkel együtt is több millió forintba kerül. Ebből az összegből még a kvalifikációs versenyeken való részvételt sem tudom finanszírozni.

– A bérelt bob miért nem jó?

– A bob akkor ideális, ha méretre készül. Nekem általában az a problémám, hogy a legtöbb bérelt eszköz kicsi, nem férek el bennük. Ugyanakkor az enyémet sem sokan tudnák használni, a legtöbben eltűnnének benne.

– A kenuzás során is akadtak testmagasságból adódó problémái?

– Ott inkább a súly számított. A 90-es évek végén bevezették a keskenyebb hajókat, ezek egy ekkora termetű embernek, mint amilyen én vagyok, kifejezetten előnytelenek voltak. Ezért is kerestem aztán párt, egyesben ugyanis elsüllyedtem volna a 114 kilómmal.

– Hogy került össze éppen Novák Ferenccel?

– Először Kolonics Györgynél próbálkoztam, de ő ragaszkodott Horváth Csabához, ami érthető, hiszen korábban együtt nyertek olimpiát. Ezután tettem fel a kérdést Ferinek, mi lenne, ha párosban versenyeznénk. Beleegyezett. Kezdettől fogva számítottunk rá, hogy Sydney-ben dobogósok leszünk, mivel az első alkalommal, amikor együtt szálltunk hajóba, olyan idővel teljesítettük a távot, mint amilyennel Koló és Indián bajnok lett Atlantában, 1992-ben.

– A 2000-es olimpia döntőjének napján meglehetősen cudar idő volt. Ennek ellenére sikerült győzniük. Nem zavarta önöket a szembeszél?

– Én kifejezetten örültem neki, itthon sokat edzettünk ilyen körülmények között, ráadásul ezúttal a testalkatom is előnyünkre vált. Gondoljunk csak bele! A vízen lebegő falevelet hátráltatja a szembeszél az előrejutásban, míg a mellette úszó farönk súlyából kifolyólag gond nélkül úszik tovább. A rajt előtt még a trapnit is – amin térdelünk – hátrébb vittük néhány centivel, hogy a hajó orra jobban kiemelkedjen a vízből. Mondtam is Ferinek, hogy ha eláll a szél útközben, végünk van. Szerencsére nem így történt.

– Ma is tartják a kapcsolatot?

– Természetesen. Nemrég tért haza Kínából, egy ideig ott edzősködött, jelenleg Nagykanizsán dolgozik.

– Milyen emlékei vannak 1988-ról, amikor először indult az ötkarikás játékokon, Szöulban?

– A megmérettetés előtt eltört az új, karboncsöves lapátom nyele, majd belefúródott az oldalamba. A bordáimról leszakadt az izom, hetekig nem tudtam edzeni. Másfél év volt, mire teljesen rendbe jöttem. De igazából nem is ez volt az oka, hogy nem tudtam nyerni akkor. Minden esélyem megvolt rá, hiszen a versenyt megelőzően sikerült legyőznöm az előző olimpia bajnokát. Már az újságok is megírták, hogy én vagyok a legesélyesebb a mezőnyben. A felkészítő edzőtáborozás során azonban megfáztam, így a szöuli futamokon szív­izomgyulladással versenyeztem. Ez volt az, ami igazán visszavett a teljesítményemből. Igaz, a problémával nem a helyszínen szembesültem, de a tények ellenére sem voltam hajlandó átadni az indulás lehetőségét a csapattársamnak. Akkor nem tudtam, kijutok-e még valaha olimpiára. Ugyanakkor tanultam az esetből. A ’95-ös duisburgi vb-re már rápihentem, a taktika pedig helyesnek bizonyult, világbajnok lettem a C–1 ezerméteres versenyszámában. Erre az eredményemre vagyok a legbüszkébb az olimpiai bajnoki címem mellett.

– Sportberkeken belül csak Sumákként emlegetik. Miért ragadt önre ez a becenév?

– Fiatal versenyzőként mindig lecsaltam az edzések egy részét. Irgalmatlan iramot diktáltak akkoriban az edzők. Mindegyikük megpróbált rálicitálni a másikra, úgy gondolták, a mennyiség egyenes arányban áll a sikerességgel. Sok kajakozónak, kenusnak, köztük potenciális bajnokoknak vették el a kedvét egy életre az élsporttól. Amikor a Honvéd versenyzője voltam, minden másnap meg kellett kerülnünk a Szentendrei-szigetet, ami egy több mint 70 kilométeres táv. Tudtam, hogy teljesen értelmetlenül hajtanak minket, ezért azokat a feladatokat, amiket már fölöslegesnek tartottam, egyszerűen nem hajtottam végre.

– Ez az edzői szemlélet azóta megváltozott?

– Szerencsére igen. Tavaly az Észt Kajak-kenu Szövetség engem jelölt ki a sportág vezetőedzőjének. Azóta ott is mindenkivel megértettem, nem minden a mennyiség.

Szencz Dóra