Nyolc láb, négy kerék, két arany

– Csupán húszéves volt, amikor először világbajnok lett a kettesfogat-hajtók között. Hány évesen kóstolt bele a sportágba?

– Hároméves voltam, amikor a szüleimtől kaptam egy pónilovat, Danit, aki ma már 22 éves, és a nyugdíjas nap­jait tölti a tanyán. Nyolcévesen vittek először versenyre, ahol nemcsak nézhettem, hanem ki is próbálhattam a fogathajtást. Már akkor beleszerettem ebbe a sportba, habár borzasztó ügyetlen voltam, de ez nem szegte kedvem.

– Dani matuzsálemnek számít?

– Tulajdonképpen igen, ha azt vesszük, hogy egy póni átlagéletkora 25 év. Három hete elpusztult az egyik társa, az 27 éves volt, ami szinte rekordnak számít. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy Danira még jó néhány boldog esztendő vár. Nagyon jól tartja magát, ami nem csoda: van egy öthektáros legelő, ahol hetedmagával éldegél. Nem egy stresszes csapat, egész nap csak legelésznek vagy alszanak.

– Miben különböznek ezek az apró lovak nagy termetű rokonaiktól?

– Minél kisebbek, annál érzékenyebbek, ingerlékenyebbek. Az emberek többsége méreteiből kifolyólag fél a lótól, pedig inkább a póni az, amelyik megcsíp vagy odarúg, ha nem tetszik neki valami.

– A világbajnoki címvédő fogat lovai nem ilyen makrancosak?

– Együtt kirakni őket egy karámba gyakorlatilag lehetetlen, folyton piszkálják egymást, közben meg ha az állásból valamelyiküket elvezetjük lecsutakolni, a másik kettő rugdosni kezdi a boksz oldalát. Négy éve vannak együtt, de még mindig olyan se veled, se nélküled a kapcsolat köztük.

– Ők milyen fajták?

– A holland királyi ménesből származnak. A kategórián belül háromféle vérvonal létezik, ugró, díjlovas és fogat, Epi, Dior és Cheron az utóbbihoz tartozik, őket direkt erre a célra tenyésztették.

– A laikusnak is szembetűnő, micsoda harmónia uralkodik hajtó és lovai között. Hogy lehet ezt az egységet megteremteni?

– Rengeteg együtt töltött időt igényel, napi két-három órát kell velük lenni, ami persze egy cseppet sem megerőltető, sőt, nagyon jó érzés. Mielőtt megkaptam a lovaimat, edzőm, Claudio Fumagalli hajtotta őket, de hozzá mégsem kötődnek úgy, mint hozzám. Valószínűleg azért, mert ő csaknem húsz lóval foglalkozik, én viszont kizárólag ezzel a hárommal. Érezni, amikor a lovak szeretik a hajtót, teljesen máshogy dolgoznak; egy verseny során ha tudják, hogy néhány méter hiányzik a célig, még akkor is húznak egyet a kocsin, ha fáradtak.

– A siker szempontjából kinek mekkora a szerepe?

– Hatvan százalékban a lovakon, negyvenben a hajtón múlik a végeredmény. De mindig hangsúlyozom, hogy a bajnoki cím nem csak a mi érdemünk. Vannak segédhajtók, orvosok, szponzorok, kovácsok, fizioterapeuták és takarmányozók, akik mind-mind azért dolgoznak, hogy megnyerjük a versenyt. Az, hogy a babért a legvégén én arathatom le, megtisztelő kiváltság.

– A fogathajtás három versenyszámból áll: díj-, maraton- és akadályhajtás. Melyik áll a szívéhez legközelebb?

– Egyértelműen a díjhajtás. Amellett, hogy szerintem ez a legszebb, a legbonyolultabb is egyben, a lovak képzettsége itt mutatkozik meg leginkább. Nem mellesleg ebben a számban lehet elérni akkora pontkülönbséget, ami a verseny következő napjaira biztonságot nyújthat.

– A hazai lovassport kiemelt támogatást kapott az utóbbi években. Látja már ennek a pozitív hatásait?

– Természetesen nagyon jó dolog, hogy az állam támogatja és szívén viseli a lovassportokat, ugyanakkor a szakágunk, a fogathajtás, amiről a mostani eredmények miatt is elmondhatjuk, hogy a legsikeresebb ágazat, még nem igazán kapja meg azt a segítséget, amit az eredményei alapján megérdemelne. Pedig nagyon fontosnak tarjuk a fogathajtás népszerűsítését, hiszen ennek a sportnak nagy hagyománya van itthon, fontos lenne, hogy a fiatalok is megismerjék.

– Miért Hollandiában készül a bajnokságokra?

– A 90-es években mi, magyarok nagyon magas szinten űztük a fogathajtást. Hozzánk érkeztek tanulni azok, akikhez én most kijárok. A vetélytársak rájöttek, annyival jobbak vagyunk, hogy magán a sportágon kell változtatni ahhoz, hogy felülmúlhassanak minket. A hollandok sportdiplomáciája annyival erősebb volt a miénknél, hogy képesek voltak szabálymódosításokat és egyéb változtatásokat kieszközölni, miközben mi kissé elkényelmesedve ültünk a babérjainkon, majd egyszer csak azt vettük észre, hogy elment mellettünk a világ. Most mi tanulunk tőlük.

– Lovas nemzet létünkre az olimpiákon sosem brillírozunk. Ezt mivel magyarázza?

– Sajnos nagyon rég jutottunk ki, ha jól emlékszem, 1993-ban, díjlovaglásban Dallos Gyula bácsi Európa-bajnoki bronzérmesként szerzett kvótát utoljára. Az okokat nem annyira látom, lévén én a saját szakágamat ismerem. De az biztos, hogy a díjugratás, a díjlovaglás és a lovastusa, ezek az olimpiai program részei, nagyon költségesek, itthon kevesen engedhetik meg maguknak az efféle úri huncutságot. Igazából nem is tudjuk, micsoda tehetségek rejlenek köztünk, mert a bárki számára hozzáférhető lovak közül nagyon kevés, amelyik egyáltalán alkalmas arra, hogy kiemelkedő eredményt érjen el. Márpedig ha a ló nem ugrik át az akadályon, nem tudsz mit csinálni, nyilván nem szállhatsz le és dobhatod át.

– Pedig a sportág egy ilyen változata biztosan odaszegezné a tekinteteket a televíziók képernyőjére…

– Fekete Lászlót akár indíthatnánk is ebben a számban.

– Félretéve a viccet: lát esélyt arra, hogy a közeljövőben fejlődjön a hazai lovassport?

– Igen, optimista ember vagyok. Pozitív változásokat eredményezett a 2013 óta működő Kincsem nemzeti lovasprogram, illetve a tehetségkutatásra és -gondozásra létrehozott Talent program is.

– Az, hogy a fogathajtás látványos és izgalmas-e, nem kérdés. Mégis mi az oka, hogy jelenleg nincs az ötkarikás játékok programjában?

– Egyrészt nincs három olyan kontinens, ahol nemzeti bajnokságot rendeznének. Másrészt a fogathajtásnak nagyon nagy helyigénye van. Valamit változtatni kellene a struktúrán ahhoz, hogy bekerüljünk a kiválasztottak közé. Ezen persze nálunk, versenyzőknél sokkal befolyásosabb emberek dolgoznak. Hiszek benne, hogy előbb-utóbb újra népszerű lesz, és remélem, hogy az eredményeink újra ráirányítják a figyelmet erre a gyönyörű sportágra.

– A fogathajtás jövőjét kiveséztük. Hogy látja a sajátját?

– A világbajnokságon három szám volt, abból kettőt én nyertem, az utolsón 59. lettem, ami nagyon rossz eredmény. A következő vébén jó lenne az első háromban lenni. Emellett szeretném növelni a pontkülönbséget is, ez motivál a legjobban: nemcsak másokkal versenyezni, hanem magammal is, nemcsak másokat legyőzni, hanem magamat is. A távlati cél pedig a négyesfogat-hajtás. Az ugyanis a csúcsok csúcsa.