Óriási erőt adott a hazaszeretet

– Utolsó lehetőség volt az olimpiai kvótaszerzésre a múlt heti világbajnokság, amelynek nagy reményekkel vágott neki. Hatalmasat küzdött, végül nem sikerült elérni a célját, ami szemmel láthatóan nagyon megviselte: a vigasz­ágas mérkőzés után a könnyeivel küszködött. Hogy van most a lelke?

– Az elmúlt néhány napban sok mindent átértékeltem magamban, de nem múlt el teljesen a csalódottságom. Hosszú idő után először versenyezhettünk nézők előtt, ráadásul itthon, Magyarországon. Végtelenül hálás vagyok a hazai és a nemzetközi szövetségnek, valamint a magyar államnak, hogy ezt lehetővé tették. Ezért is fájlalom annyira, hogy nem sikerült élnem a lehetőséggel. Szerettem volna bizonyítani magamnak és a közönségnek is. Méltó módon akartam elbúcsúzni.

– A lelátón úgy tűnt, a rajongói egyáltalán nem kudarcként élték meg a történteket. Szinte felrobbant a stadion, amikor lejött a tatamiról. Úgy ünnepelték önt, mintha éppen olimpiát nyert volna.

– A szurkolók más szemszögből látták az eseményeket. Sokan hívtak azóta, volt, aki el is pityeregte magát a telefonban, kérte, hogy ne hagyjam abba még a versenyzést. De hát egyszer minden véget ér. Az életemnek ezen a csataterén befejeződött a harc.

– Nyertesként vonul vissza?

– Abszolút. Ha józanul értékelem a vébén nyújtott teljesítményemet, akkor azt kell hogy mondjam, óriási eredmény negyvenévesen a világ legjobb nyolc dzsúdósa között lenni. Rég éreztem magam ilyen formában, idejét sem tudom, mikor volt utoljára öt mérkőzésem egymás után. De ha a karrierem egészét nézem, akkor is elégedettség tölt el. Sokáig kergettem egy álmot, mindennél jobban vágytam az olimpiai aranyéremre, a londoni ezüstöt keveselltem. Aztán egyszer csak eszembe jutott az a mezítlábas ceglédi kisfiú, aki sok-sok évvel ezelőtt elhatározta, hogy egyszer majd dobogóra áll az olimpián. Több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, teljesült gyerekkorom legnagyobb vágya.

– Az utolsó mérkőzését követően az edzője, Bíró Tamás átkarolta a vállát, és a fülébe súgott valamit. Pontosan mit?

– Hogy megtiszteltetés volt együtt tölteni velem az elmúlt harminc évet. Megköszönte a közösen elért eredményeket. Azt mondta, hogy amit véghezvittem, sokak számára példaértékű.

– Ezzel aligha lehet vitatkozni. A világbajnokságon az ön mérkőzéseire voltak a legtöbben kíváncsiak, nevét ma már sportcsarnok viseli, földharctechnikáját pedig külföldön is oktatják.

– Ezek a visszajelzések nagyon kedvesek nekem. Igazolják, hogy nemcsak kaptam a sportágtól, hanem adtam is neki. Jó érzéssel tölt el, hogy a hírét vihettem. Olykor persze elgondolkozom, hogy lehetett-e volna kerekebb ez az itt-ott ellaposodó labda, aztán rájövök, hogy teljesen fölösleges a múlton rágódni. Kaptam az élettől egy extra versenynapot, sőt, egy extra évet azáltal, hogy a folytatás mellett döntöttem, amikor tavaly kiderült, hogy elhalasztják az olimpiát. Ha most becsukódik a könyv, akkor is elégedett leszek.

– Gondolkodott már azon, hogyan tovább?

– Nehezen találom a civil élet felé vezető utat. Rengeteg hobbim van, sok mindennel foglalkozom, mégis úgy érzem, mintha számkivetett lennék. A dzsúdó világa mindig kapaszkodót nyújtott. Ezért is nehéz elengedni. Szerettem harcolni, verekedni. A világversenyek okozta felfokozottság számomra az életelixír volt. Ha az ember nem kap ebből kellő mennyiséget, elvonási tünetei lesznek.

– Máris jelentkeztek önnél ilyenek?

– Nem. Most még a flow-t érzem, amit minden világverseny után, függetlenül a saját eredményemtől. A csapat sikerei és a hangulat mindegyikünknél eufóriát idéz elő. Napok óta nem tudok aludni, ma is felkeltem hajnali négykor. Pörögnek a képkockák a mozivásznon, kell még egy kis idő, hogy lecsillapodjak. Bár szerintem a sportrajongók is hasonlóan éreznek. A nagy sportesemények ideje alatt az egész 15 milliós magyar nemzet örömmámorban úszik, jó néhány hétbe telik, mire mindenki észhez tér.

– Ha már a 15 milliós nemzetet említette: íjászkodik, lovakat tart, köztük egy igazi ritkaságnak számító turánit, és rovásírással van a fülére tetoválva szeretett sportága négy betűje. Családi örökség ez a fajta értékrend?

– A nemzeti identitás mindenkiben ott lapul, csak van, aki nem engedi felszínre törni. Nekem könnyű dolgom volt, hiszen a nagyapám hadifogolytábort is megjárt háborús hős, édesanyám pedig a kuruc brigadéros, Esze Tamás szabolcsi szülőfalujából, Tarpáról származik, ahol ma is természetes, hogy az ember ismerje és megbecsülje a gyökereit. Ha az ember Keleten jár versenyen, azt tapasztalja, hogy Attila királyt Mongóliától Kazahsztánig szinte mindenki ismeri és csodálja. Erre büszkének kéne lennünk. Nekem óriási erőt adott a pályafutásom során a hazaszeretet, az egészséges nacionalizmus. Sok dzsúdós társam veszi föl más nemzetek stílusát, hogy sikeresebb legyen, pedig vannak nekünk saját hagyományaink, amiknek köszönhetően szép eredményeket értünk el a múltban. Én a fiatalokat is arra buzdítom, hogy merjék alkalmazni ezeket, meglesz a gyümölcse.

– Dakar-rali, Exatlon Hungary, maratoni futóverseny, koronglövészet, ejtőernyőzés, crossmotor, kaszkadőrködés – csak hogy néhányat említsek abból a rengeteg különlegességből, amikre az elmúlt években vállalkozott. Megvan már, hogy mi lesz a következő extrém kihívás?

– Tulajdonképpen vevő vagyok bármire, ami úgy felpezsdít, mint egy dzsúdóvilágverseny. Amikor a Nemzeti Vágtán körbegaloppozhattam a Hősök terét, és megnyertem a jótékonysági futamot, az például ilyen élmény volt. Konkrét elképzelésem nincs még, de valószínűleg ha egy fél óra múlva felhív, már tudok pontosabb választ adni.

– Nem egyszerű eset…

– Tudom, tudom. Szoktam is mondani, hogy nem vagyok igazi élsportoló. Tíz testvérem egyike, Attila szintén sikeres dzsúdós, de ő sokkal professzionálisabban űzi ezt a sportot, mint én. Be tudja osztani a mindennapjait úgy, hogy pihenésre, regenerációra is maradjon idő. Én erre mindig is képtelen voltam. Azt a munkát, ami nem fért bele a hétköznapokba, belepréseltem a hétvégékbe. Fénykoromban például megnyertem egy grand prix versenyt Budapesten, majd másnap lefutottam egy félmaratont. Mindenki hülyének nézett. Most, a világbajnokság előtt is hasonló volt a helyzet: a turáni lovammal kikapcsolódás gyanánt egy 40 kilométeres kvalifikációs versenyt teljesítettünk. Mindig hajtott a tettvágy, képtelen vagyok hosszabb ideig megmaradni a fenekemen. Van egy olyan mondás, hogy meghalni mindenki képes, de élni, azt tudni kell. Azt hiszem, én egész jól csinálom.