Örökletes tehetség – az Iváncsik-trilógia

Pályán az utódok. A 2000–2010-es évek meghatározó veszprémi válogatott játékosainak gyermekei az utánpótlás- és felnőttválogatottakban bontogatják a szárnyaikat. Említhetnénk az olimpiai negyedik kapus, Fazekas Nándor három fiát, de maradva Veszprémben, Eklemović Nikola fia, Márkó is a labdajátékot választotta, és talán nem meglepő, ha Iváncsik Gergő gyermekei, Máté és Milán is a kézilabda mellett kötöttek ki.

– Alakul az apaszektor! Mi a lelátón, a fiúk a pályán lassan kitesznek egy teljes csapatot! A legszebb talán mégis az lesz, amikor beérnek, és itt, Veszprémben vagy a magyar nemzeti válogatottnál tényleg összeér a történetük, mi, apukák meg együtt szurkolhatunk nekik – jegyezte meg Iváncsik Gergő, miután elkezdtük összeszámolni, mennyien folytatták a gyerekek közül az apák sportágát.

Az Iváncsik családban nem meglepő, hogy öröklődnek a tehetségek. Iváncsik Mihálytól, az 1986-os világbajnoki ezüstérmes válogatott szélsőjétől indult a történet. Három fia, Gergő, Tamás és Ádám is a kézilabdázás világában kötött ki – ráadásul az első kettő egy időben –, a pálya két szélét vette birtokba majd egy évtizedre Veszprémben és a válogatottban is.

Iváncsik Gergő kétszeres olimpiai negyedik helyezett, 270-szeres válogatott. Két fiúgyermek – Máté és Milán – édesapja, és talán mondanunk sem kell, a legifjabb Iváncsik generáció is felhívta már magára a figyelmet. A szélső posztokat generációk óta lefoglalják. Úgy tűnik, történetükből magyar sporttrilógia íródik. Sorsuk mindannyiuknak elrendeltetett, a pályán nőttek fel, viszik tovább a hagyományokat, és a remek géneknek köszönhetően a tehetség is megvan mindannyiukban.

– A gyerekeim belecsöppentek ebbe a légkörbe, láttak minket hetente a pályán, megszerették a kézilabdát. Ismerve egykori csapattársaimat és a saját helyzetünket, egyikünk sem erőltette, a fiúk saját döntése volt, hogy tényleg a sportágban maradnak. Nem vártuk el, hogy vigyék tovább a vonalat, de támogatjuk őket mindenben. Végigjártam az utat, tisztában vagyok az élsport előnyeivel, buktatóival, egyet tehetek, a háttérben segítek.

Iváncsik Gergő hét éve befejezte profi pályafutását, de nem szakadt el a sportágtól, a Veszprémi Kézilabda Utánpótlás Akadémián edzőként dolgozik.

– A mai napig szeretem a kézilabdát, szerencsére nekem rengeteget adott az élsport, a nehézségek ellenére soha nem tudtam annyira csalódni benne, hogy végleg hátat fordítsak neki, sőt! Gyerekekkel foglalkozni, közöttük lenni; visszajön a fiatalkori énem! Na jó, fejben megvannak a mozdulatok, a kivitelezés lehet hogy akadozna.

Gergővel és fiával, a 16 éves Mátéval egy veszprémi cukrászdában találkoztunk. Amikor arról érdeklődtünk, gyerekként hallottak-e más sportágról, mindketten jót nevettek. Határozottan állították, nem tehetnek róla, hogy egy újabb generáció választotta a kézilabdát.

– Nem igazán jött szóba semmilyen más sportág – kezdte Máté mosolyogva –, bár az óvodában pár hétig eltartott a labdarúgó-karrierem, iskolában elkezdtem kézilabdázni, és onnantól nem is akartam más sportágat választani. Apa minden meccsén ott voltam gyerekként, annyira megszerettem, alig vártam, hogy én is elkezdhessem. Úgy voltam vele, és a család is ezt erősítette, hogy ha valamiért mégsem tetszik, kipróbálok mást is. Maradtam.

A nagypapa, Mihály is örül, hogy gyerekei után az unokák maradtak a pályán, Gergő is egyelőre a jót látja abban, hogy a fiai is játszanak. Az életüket a kézilabda tesz ki. Tényleg, a szó szoros értelmében nincs egy szabad hétvége sem meccs nélkül. Azért a beszélgetés alatt kibújt a szög a zsákból, egyvalaki talán örült volna, ha másként alakul a történetük.

– Anya annyira nem volt lelkes – mondta Máté, és nevetve nézett édesapjára.

– A feleségem 17 év élsport után, amikor az aktív pályafutásom befejeződött az állandó utazással, stresszel és izgulással, új életvitelre rendezkedett be, erre kezdődik minden elölről, duplán – folytatta Gergő. – Ő is tudja, hogy milyen árnyoldalai vannak az élsportnak, így teljesen természetes, hogy félti tőle a gyermekeit. Mi is sportszülők lettünk, hétvégenként megyünk a mérkőzésekre, ha itthon játszanak vagy a közelben. A nehézséget az okozza, ha mindhárman érdekeltek vagyunk, a srácoknak és esetleg edzőként nekem utánpótlásmeccsem van. Nem annyira egyszerű összehozni, ki hol legyen. De a mienk nagyon összetartó, támogató család, a feleségem mindig mellettünk áll. Úgy fogjuk fel, lehet, hogy nincs „kézimentes” hétvégénk, de legalább együtt vagyunk, szórakozunk, élvezzük. Megmondom őszintén, nem bánom, hogy így alakult az életünk, nekünk nem osztottak kilépőlapot a kézilabdából, de a legjobb helyen vagyunk, tényleg jó benne lenni…

– Azért megnyugtatunk mindenkit, a családi összejövetelek és a hétvégi ebédek sem a kézilabdáról szólnak – folytatta Máté –, meghatározza az életünket, de nem szól erről a nap 24 órája.

Apa és fia. Néztük a reakcióikat, amikor figyelik a másikat beszéd közben. Helyeslés, bólogatás, cinkos mosolygás, összenézések. Összhang. Szeretet. Egymás és a sportág iránt. Máshogy nem lehet és talán nem is érdemes. Máté olyan közegben nőtt fel, ahol a sport többet ad, mint elvesz. Bár gyerekként látta az árnyoldalát, a vereségeket, mégis leginkább a kézilabda iránti megingathatatlan szeretet ivódott belé nagypapájától, édesapjától és nagybátyjaitól.

– Eddig szerencsére egyszer sem volt olyan érzésem, hogy bármi miatt abba akarnám hagyni. A kudarctól, a vereségtől sem hátrálok meg. Saját belső vágyam, hogy komolyan ezt akarom csinálni. Sem papa, sem apa nem mondta egy szóval sem, hogy nekünk, fiúknak folytatnunk kéne a hagyományokat, lehet, hogy akkor nem is működne. A belső késztetés, a saját döntés visz előre a pályán.

Gergő kettős vagy inkább hármas szerepben van, édesapaként, egykori játékosként és most már edzőként figyeli gyermeke pályafutását; ha kell, közbelép, de elhatározta, nem szól bele fia karrierjébe, inkább a háttérben marad, meghúzódva.

– Ha úgy látom, inkább csak felhívom a figyelmét helyzetekre, amiket én is átéltem a pályafutásom alatt. Igyekszünk úgy terelgetni Mátét az útján, hogy a lehető legkevesebb olyan kudarc érje, amitől esetleg elmenne a kedve. Azt vallom, a negatívumot meg kell tapasztalnia, mert abból az ember tanulhat, erősödhet, fejlődhet. Lesz olyan, amit nem tud kikerülni, és amitől mi sem tudjuk megvédeni. Apaként és edzőként figyeltem a fejlődését, olyan szemmel is néztem, merre futhat ki a pályafutása, és amikor láttam, hogy elért egy szintre, akkor volt pár beszélgetésünk arról, hogy ha komolyan gondolja, milyen változások szükségesek ahhoz, hogy tovább fejlődjön és sikereket érjen el. A munkamorálja, hozzáállása megvan hozzá, mindent megtesz, hogy jobb és jobb legyen. Amit én hozzá tudtam tenni eddig is, hogy egy-egy ponton felhívtam a figyelmét, mikor lesz komolyabb, nehezebb a sport, és mit kell tennie, hogy másoknál különb legyen. Nyilván lehet erről sokat beszélni és tapasztalatot megosztani, de ha valakiben nincsen meg a kellő motiváció, az akarat, azt átadni, tanítani nem nagyon lehet. Beleszülethet egy közegbe, de szükséges, hogy több akarjon lenni, meg akarja mutatni.

Gergő egyébként annyira megfogadta saját tanácsát önmagának, hogy mérkőzéseken, az „apaszektorból” is képes teljes nyugalmi pulzussal, csöndben nézni Máté mérkőzését. Persze drukkol a fiának, de soha nem lesz olyan szülő, aki a lelátóról ordít.

– Alapvetően is nyugodt természet vagyok, nyilván azért nemcsak apukaként, hanem szakmai szemmel is nézem Máté meccseit. Teszteltem magam, mert voltak kiélezett helyzetek meccsen, és mindvégig higgadt maradtam. Többször megkaptam szülőtársaktól is, hogyan vagyok képes ennyire nyugodt maradni? Elsősorban támogató szülőként vagyok jelen a lelátón, ha valami szemet szúr meccs közben, akkor a megfelelő pillanatban átbeszéljük. Máté egyébként is rendkívül tudatos, rendszeresen visszanézi a mérkőzéseit, ezáltal tanul és fejleszti magát.

– Tényleg egy hang nélkül végig tudja nézni a meccset – erősítette meg Máté. – Ha bármi észrevétele, meglátása van, később elmondja, megbeszéljük. De nem szokott sok lenni, és soha nem zúdítja rám töményen. Az sem jellemző, hogy meccs után órákig még arról beszélnénk.

A nyugalom is lehet ezek szerint örökletes. Gergő emlékei szerint édesapja, Mihály is hasonlóan viselkedett a lelátón a mérkőzéseiken. A fiúk góljainál jellegzetes dallamfüttyel ünnepelt. A különleges élmény már Máténak is jár a nagypapától, a „cunderkirálytól”. A csavart, kiszámíthatatlan, szinte védhetetlen lövést minden Iváncsik fiú elsajátította, és mindegyikük a mestertől. Máté is azzal kezdte gyerekként. Úgy tűnik, a poszt is örökletes, valahogy mindegyikük a szélre került. Gergő balszélső poszton játszott, akárcsak Máté. Mint megtudtuk, középről indultak, és véletlenül alakult így a helyzetük.

– Nálam is és Máténál is a kezdetekben az irányító játék volt jellemző, majd kikerültünk a szélre. Milán, a legkisebb egyelőre belül játszik, és elnézve úgy tűnik, más karakter, testfelépítésre is. Lehet, hogy majd ő töri meg a sormintát.

Sikeres nagypapa, sikeres testvér trió. Az Iváncsik név rangot jelent a magyar és a nemzetközi kézilabdában. Átok vagy áldás ez a harmadik generáció számára? Teher, megfelelési kényszer vagy motiváció? Máténak mindezzel szembe kellett néznie, amikor eldöntötte, hasonló útra lép.

– Valamilyen szinten érzem, hogy nekem kellene továbbvinnem a hagyományokat, vagy hasonló eredményeket elérni, mint papa és apa. Ugyanakkor mégsem alakult ki bennem, hogy mindenképp az ő karrierjüket kéne megismételnem, esetleg túlszárnyalnom. Természetesen célként ott lebeg előttem, hogy elérjem a sikereiket, nyomást viszont nem veszek magamra, és ők sem hagynák. Nem fog összedőlni a világ, ha nem úgy alakul a pályám, mint az övék, de ez nem jelenti azt, hogy ne tennék meg mindent. Amit lehet, hozzáteszek, és próbálom a legtöbbet kihozni magamból.

Ahogy nézzük őket, nem csak a tehetség és a kézilabda a közös pont. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan ülnek egymás mellett, megkockáztatjuk, a nyugalmi pulzusuk is megegyezhet. Máté első utánpótlás-válogatotti meghívójánál azért mindkettőé megemelkedett.

– Nagyon jó érzés volt, és egy visszacsatolás, hogy remélhetőleg valamit jól csinálok. Az izgalmat a várakozás okozta, a behívó után egyből menni akartam, de napokat kellett várni. Minden gondolatomat a válogatott tette ki, az első edzés, az első meccs. Nehezen bírtam kivárni.

Az érzés hasonló volt, mint amikor Gergő évtizedekkel ezelőtt megkapta az első válogatott-behívólevelet. A büszkeséget most duplán érezte.

– Én is arra gondoltam, mint Máté: akkor valamit jól csinál. Meg arra is, hogy hála Istennek, mi is jól csináltuk. Akkor lettem még büszkébb, amikor egymást követték a kikérők; azért a többedik esetnél tudatosul az emberben, hogy nem egyszeri lehetőségről van szó, hanem egy alakuló válogatottban számítanak rá.

A sikert nehéz meghatározni a magyar kézilabdában. A sportág hasonló problémával küzd, mint a labdarúgás, abból a szempontból, hogy a dicső múlt rányomja bélyegét a jelenre. A fociválogatottakat mai napig az Aranycsapathoz mérik, kézilabdában pedig legutóbb 1986-ban lett világbajnoki érem, így ott a nyomás, kilépni a múlt árnyékából.

– Nekünk nagyon jó csapatunk volt, remek közösséget alkottunk, mégsem tudtunk világeseményről éremmel hazatérni, pedig közel álltunk hozzá. Két alkalommal éremért, sőt döntőbe jutásért játszottunk az olimpián, ami akkor nagy bravúrnak számított. Aztán ott álltunk a siker kapujában, hogy egy olimpiai érem kerüljön a nyakunkba, de nem sikerült elérni, mégis büszkék lehetünk a negyedik helyünkre, hiszen láthatjuk, mennyire nehéz egyáltalán kijutni az olimpiára. A 2012-es londoni szereplésünk után 2024-ig kellett várni az újabbra. A mostani válogatottgeneráció vállán is ott a teher, tudják, mi mit értünk el, de ők sem azt szeretnék továbbvinni, hanem abból az árnyékból akarnak kilépni – nagyon helyesen –, és eljutni addig, hogy érem kerüljön a nyakukba. Néhány éven belül akár reális esélye is lehet ennek a célnak, mert jó irányú változásokat látok.

Kell és lehet nagyot álmodni, de értelmezhető, reális célokat kell kitűzni Gergő szerint, és ezt tanácsolja a fiának is. Máté céljai és a szíve is a helyén van.

– Ha kijut egy sportoló egy olimpiára, már azt is hatalmas eredménynek gondolom. Előbb-utóbb megszakad az éremmentes széria, szeretném kivenni belőle a részem. Elsődleges célom bekerülni a felnőtt nemzeti válogatottba, a hazámat képviselni, klubszinten pedig majd a Veszprémmel Bajnokok Ligáját játszani. Amikor apa meccseit néztem, mindig magával ragadott az atmoszféra. Nagyon sokszor gondoltam már rá, milyen lenne befutni egy BL-meccsen egy tomboló arénába; ha gólt is szereznék, több ezer embernek szereznék örömet. Remélem, egyszer átélem.

Mátét rendkívül motiválja egy olimpiai szereplés is, bár azt nevetve vallották be, a londoni olimpia még nem hatott olyan erősen.

– Hazajöttem, boldogan kezembe vettem Mátét, aki csak annyit mondott: ugye, többet nem mész el 24 napra? – idézte fel Gergő.

– Így van! A hűtőszekrény naptárán vezettem, milyen hosszú ideig van távol apa.

Iváncsik Máté tizenhat éves, és nemcsak saját korosztályában, hanem a két évvel idősebbeknél is játszik, a mezőny egyik legfiatalabbjaként már a veszprémi felnőtt NB I/ B-s csapat tagja. Folyamatosan bizonyít, nemcsak a családnak, hanem leginkább önmagának. Amikor nagy álmokról beszéltünk, apa és fia mosolyogva nézett egymásra. Mit lehetne kívánni? Legyen egyszer újra két Iváncsik a pályán a nemzeti csapatban. Az sem bánják, ha a hagyományt megszakítva nem a két szélen.

A történet folytatódik, a trilógia még a kezdeténél tart.