Örömpóló Zimbabwéban

Milyen kicsi a világ! – szoktuk mondani egy-egy különleges találkozás alkalmával. A következő történet is erre erősít rá. Mert ki gondolná, hogy egy magyar lány az amerikai egyetemi évek és a légióskodásban eltöltött időszak alatt megismert ausztrál fiú segítségével jut el Afrikába?

A sport összeköt! – szintén gyakran hangoztatott közhely a maga igazával, sokszor nem is hinnénk, mennyire! Véletlen találkozások, rövid ismeretségek, mégis erős kötelékek. Eltérő országokból és kultúrákból érkező csapattársak, akikkel életre szóló barátságok jönnek létre, és ezek a kapcsolódások megváltoztathatják az ember életét.

Hasonlóan történt Jancsó Patríciával. Egyetemi ösztöndíjjal került az Egyesült Államokba, ahol a vízilabda által összetartó, baráti kapcsolat szövődött, főleg a légiósok között. Így alakult a magyar pólós és az ausztrál játékos, Jeremy Davie között is, akivel azonos szakon végeztek. Azóta eltelt tíz év, figyelemmel kísérik egymás életét. Két éve még az is szóba került, hogy Jancsó Patrícia esetleg Ausztráliába szerződik, de kislányával komplikáltnak tűnt ezt az álmot megvalósítani. Egy másik viszont teljesült, és mindent megváltoztatott.

– Korábban felfigyeltem a csodálatos képekre Jeremy oldalain Afrikából, például a Viktória-vízesésnél. A fotók kapcsán kezdtünk el beszélgetni, és akkor hallottam először a zimbabwei vízilabdatáborról. Csak ajánlással, meghívással lehet bekerülni ebbe a zárt közösségbe. Ha ez a tábor nincs, nem gondolom, hogy egy helyre hoz minket a sors. Amikor először meghallottam, hogy mehetek Zimbabwéba, kiugrottam a bőrömből. Tinédzserkoromban nagyon sokat olvastam a dél-afrikai, rodéziai író, Wilbur Smith könyveit, az ott játszódó történetein nőttem fel, mindig is el akartam jutni oda. A másik oldalról pedig azt gondoltam, gyönyörű lesz úgy lezárni a pályafutásomat, hogy a megszerzett tudásomat átadhatom az afrikai gyerekeknek.

A háromhetes afrikai kaland több részből tevődött össze. A meghívás a zimbabawei Smith Polo Campbe szólt. A tábort az azóta elhunyt Warwick Smith 12 éve alapította, idén már 13. alkalommal rendezik meg négyszáz sportoló részvételével. Kezdetben három edző irányította a pár hetes felkészülést, a létszám mostanra elérte a tizennyolcat. Idén hét nemzet képviseltette magát – kanadai, spanyol, ausztrál, magyar, amerikai, ghánai és dél-afrikai –, először hívtak Magyarországról vízilabdázót, így Jancsó Patrícia eddig az első és egyetlen magyar, akit az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehetett az afrikai táborban. Tagja volt a csapatnak egykori amerikai csapatársa, Párizs olimpiai bajnoka, a spanyol Anni Espar is. A legfontosabb cél, hogy a meghívott edzők a sportághoz való hozzáállásuk által szenvedéllyel adják át vízilabdatudásukat, tapasztalatukat, fejlesszék a gyerekek képességeit, és a fiatalok számára az öröm és a szórakozás kapcsolódjon a pólóhoz, nekik is életre szóló szenvedély legyen a vízilabda egész életükre.

– Ebben a táborban inkább az ottani közösség tehetősebb gyerekei vehettek részt. Számomra megdöbbentő, mennyire szeretik és milyen sokan játsszák a vízilabdát, hiszen főleg az angolszász sportágak hódítanak, a rögbi és a krikett a legnépszerűbb. Szintén meglepő, mennyire gyönyörűek a létesítmények. A több mint egy hét alatt többféle vízilabda- és edzői kultúrát ismerhettek meg a jelentkezők, és az is fontos, hogy olimpikon példaképekkel találkozhattak. A négyszáz gyereknek napi három-öt edzést tartottunk kis csoportokban, edzőpárokat alkotva. Csillogó szemekkel figyelték minden mondatunkat. Egy hét alatt is látványosan fejlődtek, szívták magukba a tudást. Sok szeretetet kaptam és adtam, alig találok rá szavakat, mennyire felemelő volt mindezt átélni.

A gyerekek vágyai és céljai eltérőek a hazai pólóspalántákéitól. Zimbabwe még nem szerepelt olimpián, főleg dél-afrikai csapatok játszanak egymással, így nem is lebeg is a fiatalok szeme előtt személyes példa, nem láthatnak testközelből ötkarikás életutakat, a sporttal járó tanulmányi lehetőségek viszont motivációt adnak.

– Inkább a sportág közösségformáló ereje a fontos. A vízilabdában tanultak nemcsak magára a sportra, hanem a sportág által az életre is nevelnek, és szerintem ez a legnagyobb érték. Egy-két gyereknek elérhető álom lehet egy amerikai sportösztöndíj, nekik ez az életet megváltó cél, vagyis az ő „olimpiai álmuk”. Nekem pont az az egyik leggyönyörűbb és felemelőbb része, hogy a gyerekek nem az eredmények vagy olimpiai célok miatt kezdenek el vízilabdázni és űzik ezt a sportot, hanem ténylegesen a sportág szeretete tartja őket a medencében.

Mivel ebben a táborban nem az eredmények, hanem a fejlődés a hangsúlyos, ezért más szempontok érvényesülnek a gyerekekkel történő közös munkánál is.

– Figyelemmel kísérhettük, hogy egy hét alatt mennyit fejlődtek, de a szakmai szempontokon túl fontosabbnak éreztük, hogy ebben a rövid időszakban a saját életszemléletünket adjuk át a sport által. Minden edzés után megkérdeztem az adott kis csoportomat, miket tanultak aznap? Saját szavaikkal mondák el, nekik abban a pár órában mi maradt meg, mit éltek meg sikernek, amit megvalósítottak a vízben. Az edzéseket minden alkalommal úgy zártam le: soha nem az a lényeg, hogy egy tréningen mindent megtanuljatok és minden sikerüljön, hanem ha visszagondoltok este a napotokra és találtok benne egy-két dolgot, amit megtanultatok, akkor minden egyes nap annyival jobbak és többek lesztek – és ezt kell az életben is szem előtt tartani.

A háromhetes afrikai meghívás keretében két jótékonysági esemény is szerepelt. A program másik részeként egy szegényebb fiúiskolába látogattak el. Az intézmény korábban Zimbabwe kiemelt oktatási központjának számított, de a politikai viszonyok következtében elmaradtak a támogatások, így lényegesen szerényebb körülmények között zajlik az oktatás. A magyar válogatott vízilabdázó itt élhetett át olyan felemelő pillanatokat, amiket egész életére megőriz.

– Az elmúlt években nem jutott pénz sportprogramra, különösen a vízilabdára nem, idén sikerült újraindítani a pólósképzést. Adományként vittünk labdákat, sapkákat, sportfelszerelést, hogy ilyen módon is hozzátegyünk valamit a lehetőségeikhez. A pár nap leforgása alatt az ottani edzőknek a vízben mutattuk meg az alapokat, különböző feladatokat, ezáltal segítve a program újraindítását. A fiatalok között volt, aki tudott úszni, míg mások kevésbé. Egy kisfiú szemlátomást nem volt magabiztos a vízben, odahívtam magam köré még két lányt, és együtt tanítottuk. Pár nap alatt elsajátította azt a tudást, amivel fennmarad, siklik, berakja a fejét a vízbe, levegőt vesz. Akkora boldogságot láttunk rajta, amikor a megszerzett tudással eljutott addig, hogy a medence egyik sekélyebb részén a kapuba is beállhatott! Elmesélte, hogy a családban heten testvérek, és eddig senki nem tudott úszni, a körülményeik miatt nem adatott meg nekik a lehetőség. Ennek a tinédzser fiúnak a világot jelentette és hatalmas sikert az életében, hogy egyedüliként a családban megtanulhatott úszni. Bevallom, mindannyian elérzékenyültünk, felfogva, hogy nekünk ez alaptevékenység, de számukra mekkora a jelentősége a megszerzett tudásnak a családjukban és az életükben.

Számtalan olyan felemelő pillanatban volt részük, amikor a látottak után átértékelték a saját életüket. Olykor nehezen tartották magukban az érzelmeket, egy pusztaságban lévő iskolából hazafele tartva a csend beszédesebb volt minden szónál. A háromhetes program másik jótékonysági részeként látogattak el egy kis faluba, írószereket, papírt, játékokat, labdákat vittek, amiket a gyerekek a mindennapokban használhatnak.

– Úgy kell elképzelni ezt az iskolát a semmi közepén, hogy négy pózna tartja, palatető fedi és pár szék alkotja. A gyerekek háromévestől tinédzserkorig vegyesen látogatják. A körülmények ellenére boldogak, vidámak – együtt énekeltünk, játszottunk. Mindenkihez odamentek, ölelgettek, kedvesek voltak. Két kislánnyal foglalkoztam, hét, illetve négy évesek, mindennap nagyjából öt kilométert sétálnak az iskolába és haza a pusztaságban, a vadonban. Csak azért, hogy tanuljanak. Lelkileg nehéz volt feldolgozni a látottakat, nem is mutattuk, de hazafele többen elpityeredtünk. Kicsit átgondolja az ember az életét, mennyire hálásak lehetünk azért, amink van. Örülök, hogy kis vidámságot vittünk ezeknek a gyerekeknek az életébe, de talán ők még többet adtak nekünk.

Jancsó Patrícia azt mondja, pár hét alatt a sport által beleláthatott Afrika rétegeibe, a viszonylagos gazdagságtól a mélyszegénységig, a nehézségekbe és a valódi szépségekbe. Azért a vízilabdán kívül is adódott lehetőség felfedezni a regények által bemutatott világot, egy négynapos hajóút alatt.

– A vadvilág közepén voltunk összezárva olimpikon játékosok, edzők, korábbi pólósok egy hajón, internet és minden nélkül. A partra nem merészkedtünk, de a látótávolságunkban oroszlánok, krokodilok, vízilovak is feltűntek. Sportolók lévén azért megbeszéltük, hogy mindennap mozgunk valamit, ezért napfelkeltére köredzés jelleggel tornáztunk. Leírhatatlan látvány fogadott Afrika szívében. Megelevenedett az Oroszlánkirály jelenete a felszálló gémekkel, mellettünk a pöfögő vízilovakkal. A csillagok alatt aludva mintha a teljes univerzum feltárulna előtted. El sem hittem, hogy velem történik. Együtt éltem át más országból és kultúrából érkezett emberekkel, akiket egy életre összeköt most már a vízilabdán túl a közös élmény is.

Jancsó Patrícia karnyújtásnyira volt a legnagyobb álmától, az olimpiai szerepléstől, de nem sikerült elérnie. Két és fél évtized fejezetét zárta le idén, nehéz szívvel. A feldolgozási folyamat hosszabb időt vett volna igénybe, de Afrika mindet megváltoztatott, leginkább a saját viszonyulását a sportágához. Mást gondolt a vízilabdáról Zimbabwe előtt, és teljesen átértékelte utána. Mert elmondása szerint meglátta azt, hogy a sportnak köszönhetően sokszor a legegyszerűbb dolgok jelentik a legnagyobb boldogságot az életben.

– Az évtizedek alatt sok mindent kaptam a vízilabdától, igaz, sokat is tettem bele. Nagyon fájt abbahagyni azt a sportot, amibe 25 év munkáját fektettem. A sportpszichológusommal tudatosan készültem erre a lezárásra, mégis nehézen éltem meg. A legutolsó bajnoki mérkőzésem előtt annyira lebetegedtem, hogy kórházba is kerültem. Mégis lejátszottam pályafutásom utolsó mérkőzését. Utána nem ugrottam többet vízbe. Három hónap elteltével először Zimbabwéban mentem megint medencébe a válogatottól kapott utolsó fürdőruhámban. Pont egy lánycsapat első edzésén ugrottam újra vízbe, a szó legszorosabb értelmében vett örömvízilabda volt. Ahogy említettem, sokat kaptam a sporttól, de legnagyobb ajándéknak mégis ezt az afrikai edzőtábort nevezném, mindig hálás leszek érte, hogy karrierem lezárását követően nemzeti dresszben, afrikai gyerekek között olyan boldogságot érezhettem, ami korábban a vízilabda-pályafutásom alatt ritkán adatott meg. Általuk megláthattam újra a sport igazi arcát, ott kaptam igazán vissza a vízilabda szeretetét. Most már úgy tudok megnézni egy meccset, hogy nem fáj a szívem.

Jancsó Patrícia jövőre visszatérhet Afrikába, de már nem egyedül, tizenegy éves kislányával közösen, aki kedvtelelésből, a közösség és a víz szeretete miatt vízilabdázik. Szeretné átadni a gyermekének is azt az életre szóló élményt, amit saját maga is átélt: örömvízilabdát, Afrikában.