Összetört életből aranyvilágot épített

– Három éve úgy fogalmazott az egyéni világbajnoki bronzérme megszerzése után, hogy hatalmas álma vált valóra. Idén, pár hete azt írta ki a K–1 200 méteres világbajnoki győzelmét követően: a világ tetején. Miután az egyik álma valóra vált, milyen út vezetett a csúcsig?

– A 2022-es mondatomhoz annyit fűznék hozzá kiegészítésként, hogy azért volt nagy dolog számomra a bronzérem, mert korábban mindig csak a saját korosztályomban mentem jól, vagyis az ifiben, U23-ban. Még 2019-ben belecsöppentem a felnőtt mezőnybe, de akkor nem értem el átütő eredményt, míg pályatársaim fiatalon is képesek voltak villanni a felnőttek között. Talán 2020-ban kezdem felzárkózni a mezőnyhöz, világkupa-ezüstérmet is szereztem. Ezek után hatalmas ugrást jelentett a karrieremben és óriási sikernek éltem meg, hogy kijutottam a tokiói olimpiára. Mivel evés közben jön meg az étvágy, többre vágytam, ezért a negyedik helyemet K–1 200 méteren kudarcként fogtam fel. Utólag másként gondolok rá, pozitívan értékelem. Valójában 2022-ig váratott magára, hogy egy komoly felnőtt kajakos mezőnyben, világbajnokságon ne csak utolérjem a mezőnyt, hanem ténylegesen megérkezzem közéjük, sikert érjek el a legjobbak között. A mostani, 2025-ös aranyérem valahol annak a történetnek a folytatása, mivel a kettő közt eltelt időben az egyes versenyzés háttérbe szorult a csapathajóhoz, a négyeshez képest. Ezért nagyon örültem, hogy az egyéni „szünet” ellenére felértem a világ tetejére, főleg Párizs után.

– Ahogy említette, a korábbi években inkább csapathajókban versenyzett, visszaigazolást jelent, hogy egyéniben újra képes eljutni a legmagasabb szintre?

– A párizsi olimpiát követő rossz hangulatot orvosolnom kellett, és úgy érzem, ez a világbajnoki győzelem ajándék volt tőlem, magamnak. Teljesítettem év elején a válogatási elveket, lehetőséget kaphattam volna a négyesre és a párosra is, de Párizs után úgy döntöttem, a kétszáz egyest nem engedem el. Szerettem volna önmagam ura lenni, és egyszerűen meg kellett csinálnom.

– Muszáj ezen a ponton felidéznünk a tavalyi olimpiát, ahol a férfi kajaknégyessel a hetedik helyet szerezték meg. Többet vártak maguktól, érhetően csalódott volt az eredmény miatt. Arra volt szüksége, hogy eltávolodjon mindenkitől, újra önmagára koncentráljon, megtalálja a saját útját, motivációját, elhiggye, hogy képes a legmagasabb szinten kajakozni?

– Bevallom, jólesett kicsit egyedül lenni. Az egész csapat inkább a négyesre és a párosra készült, én szinte végig egyedül dolgoztam az edzőmmel, más volt a hangulat, talán még elvonulásnak is nevezném. Amúgy társaságkereső ember vagyok, mindig is szerettem együtt lenni a többiekkel, de most jól esett a magány a vízen.

– Milyen mélyről kellett elkezdenie építkezni? Az olimpia után tudta, elhitte, hogy a karrierjéből még többet ki lehet hozni?

– Párizst követően csaknem két hónap pihenőt kaptunk, szóval volt időm sajnálni magam. Edzés hiányában mire jutott idő? A gondolkodásra, a túl sok gondolkodásra. Én olyan típus vagyok, és lelkileg abból építkezem, ha elhitetik velem, és ezáltal elhiszem magamról, hogy a világ legjobbja vagyok. Mindez teljes egészében eltűnt, nem tudtam őszintén hinni magamban. Hónapok kellettek, amíg megéreztem, hogy újra megy a kajakozás. Novemberben kezdtem újra, decemberre már normális ütemben készültünk, január végére elkezdtem érezni a fejlődést. Fokozatosan, nagyon lassan a kedvem is visszatért, ismét szerettem edzésre járni.

– Miért mosolyodott el ettől?

– Érdekes, mert annak idején elég lógós gyerek voltam. Ellógtam edzésről, inkább elmentem biciklizni a bányatóhoz, és kacsákat kergettem. Most meg arról beszélek, hogy az edzés mentett meg… Az őszi állapotomhoz képest tavaszra rohamos fejlődést mutattam. Nem szeretném, ha szerénytelennek gondolnának, de az önbizalom és magabiztosság fontos számomra, a korábbi években Pál Zoltán edzőm építette fel bennem azt a képet, hogy klasszis kajakozó vagyok, az ország, sőt a világ legjobbja. Ez a kép teljesen összetört a párizsi olimpián, csaknem egy év telt el, hogy ismét hasonló magabiztossággal és elhivatottsággal tudok nekiugrani a következő, 2028-as Los Angeles-i olimpiának.

– Egyáltalán nem gondolom szerénytelenségnek, amit mond, önbizalom nélkül nem lehet a maximumot kihozni magából. Nagyon is érzékletesen mutatta be azt a képet, ami a lelkében kialakult, és ugyanott össze is tört. Emlékszem az arcukra a párizsi olimpia négyes döntője után, szívbe markoló volt. Összetört embereket láttam, elveszett álmokat. El sem tudom képzelni azt a lelkiállapotot amiben akkor volt, és onnan önmagát újraépítve tényleg a világ tetejére jutott.

– Nem az álom veszett el, egy élet omlott össze. Az én történetem főszereplője a kisfiam, aki idén született meg. Ahhoz, hogy talpra álljak, és újra eljussak erre a szintre, sokat segített, hogy ott volt a gyermekem, akiért küzdeni akartam. Nem tehettem meg vele és magammal szemben sem, hogy mindent elengedek. Egyfelől családfenntartóként is kötelességem, mert nem az aranyéremből, hanem a teljesítményünk után kapott pénzből élünk, és azért az nem egy jó példa a fiamnak, hogy apu bukott egyet az életben, és feladta.

– Elárulja, milyen mélységekbe jutott az olimpiát követően?

– Nem lehet kihagyni a történetemből, és fontos, hogy beszéljünk róla… Valahogy úgy tudnám érzékeltetni, hogy gyerekként elindultam a kajaksportban a nulláról és elértem tízig, második olimpiámon szerepeltem. A koromból, formámból, felkészülésünkből adódóan minden amellett szólt, hogy elérjünk a négyessel a csúcsra. Ehhez képest a képzeletbeli skálán visszaestem mínusz kettőre. Összezuhantam. Nem azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy képes vagyok-e újra megcsinálni, hanem azt: élvezem még a kajakozást, ezt az egészet? A válasz egyértelmű nem volt. Akkor ijedtem meg igazán. Hiszen szerelmese vagyok a sportágamnak, és az önmagamnak feltett kérdésre adott válasz megütött. Viszont nem adtam fel, addig ütöttem tovább a vasat, amíg eljutottam újra az igenhez.

– Azért egy olimpiai döntőben elért hetedig hely így is szép eredmény. Az elszalasztott lehetőség törte meg ennyire, mi vitte ennyire mélyre?

– Összetett kérdés… Röviden: a környezet. Nem a családi, baráti környezetre, hanem egyértelműen a szakmaira gondolok. Meghurcolva éreztem magam a döntős szereplés után, rosszalló pillantások kereszttűzében – persze az is lehet, mindezt csak beképzelem magamnak. Valahogy azt éreztették, nem háláltuk meg a belénk vetett bizalmat és támogatást. Ami, ha leegyszerűsítjük, igaz, mert nem nyertünk. Közben meg láttam, ahogy a portugál csapat körbeveszi és örül Fernando Pimenta hatodik helyének, pedig legalább dobogóra esélyes volt… Mi meg szinte szégyenkezhettünk… A kommentszekciót nem is említve, bár azokon könnyebben túltettem magam. Egy hozzászólás viszont örökre belém égett, arról szólt, hogy Kuli Pistivel mi voltunk a horgony a hajóban… És a laikus még gondolhatja is ezt, hiszen Nádas Bence és Tótka Sándor párosban ezüstérmet szerzett, tehát ha a két srác jól ment a párosban, mi voltunk a rosszak a négyesben. Kaptuk az ívet rendesen. És a döntő után is mi ketten álltunk az újságírók elé mint a bűnbakok, Bencéék nem lehettek ott, mert már készültek a saját futamukra, de az biztos, a legrosszabbul jött ki a helyzet ránk nézve…

– Azért az online véleménynyilvánítások hatását sokan vizsgálják, és nem lehet elmenni mellette, mert a kommentszekció hatalmas károkat képes okozni.

– Régóta járok sportpszichológushoz, tudatosan élem az életem, képes vagyok kezelni ezeket a megnyilvánulásokat, bár ez az egy mondat belém égett. Egyébként kerülöm a hozzászólásokat, nem olvasom már őket, mert ennyi erővel kiállhatnék, hogy nyilvánosan korbácsoljanak meg, nagyjából hasonló érzés, és rámegy az ember.

– Magyarországon annyira csak olimpiákban gondolkodunk, hogy a világbajnoki, Európa-bajnoki eredményeknek nincs meg a rangjuk. Egyre több sportoló nyilatkozik úgy, ha nem sikerül egy vb-szereplés, nem baj, majd az olimpián kell jól teljesíteni. Ilyen szemlélet mellett tudja a valódi helyén értékelni a világbajnoki győzelmét?

– Valójában eljutottunk oda, hogy elég négyévente egyszer, augusztusban, az olimpián jól menni. Számomra rendkívül zavaró ez a felfogás. Főleg, ha belegondolok, hogy a kvalifikációs világbajnokság erőssége, mezőnye lényegesen erősebb, mint az olimpiai. Van egy ilyen mondás, hogy a technikádat, amit alkalmazol verseny előtt, „az eredmény validálja”. Ugyanezt gondolom arról is, hogy egy eredményt, amit elérsz, azt a környezeted hitelesíti, mekkora siker. Még ha én magamban teljesen tisztán is tudom, látom, milyen áldozat és milyen teljesítmény kellett hozzá. Hiába kell ugyanúgy kemény teljesítményt beletenni, jellemzően azért egy vb-cím értéke kisebb, mint egy olimpiai éremé. Magamban teljesen a helyén, értékén kezelem. Az a „kis csávó” Csepelről hatalmas dolgokat vitt véghez, néha elcsodálkozom, hogy kétszeres világbajnoknak mondhatom magam.

– 2022 volt a valóra vált álom, 2025 a világ tetején, mi lehet a következő?

– Új álmokon még nem gondolkoztam, de azt látom, hogy a megújult kvalifikációs rendszerben a világranglistapontok fontos szerepet kapnak, a jó helyezéshez elengedhetetlen az egyes szereplés. Jelenleg negyedik helyen állok, előttem két olimpiai bajnok és ezüstérmes, Kopasz Bálint, Varga Ádám és Josef Dostál, akik gyűjtik az érmeket. Iszonyúan értékes egy-egy dobogós helyezés. Ezért az egyest továbbra is hangsúlyosnak látom, de nem tehetem meg, hogy csak 200 méteren indulok, majd az olimpia évében bekopogtatok ötszázra. Tehát mindenképp lövök az K–4 ötszázra és a párosra is.

– A párizsi olimpiával mennyire hagyott mély nyomot a négyes szereplés, készen áll visszatérni majd a csapathajóra?

– Ez az év mindenképp kellett egyesben, de én mindig élveztem a csapathajót. Figyelem a vízilabda-válogatottakat, ahogy együtt, közösen, csapatként léteznek. Szerettem az érzését, hogy mi vagyunk a négyes. Mint a párizsi olimpián a férfi kard- és párbajtőrcsapat, ők is négyen voltak. Láttam a lelki szemeim előtt, ha mi is nyerünk, milyen menők lettünk volna együtt, négyesként, egy másik univerzumban, a mi arcunk mosolygott volna a plakátokról. Nagyon jó érzés egyesben győzni, de mégis egyedül van az ember, egymagadban örülsz a dobogón. Amikor a fiúkkal világbajnoki ezüstérmesek lettünk, hatalmas élményt jelentett együtt átélni. Hiányzik a négyesünk, és sajnálom, hogy így, közösen a vízen nem lesz több élményünk, hiszen Kuli Pisti visszavonult.

– A világbajnoki eredményhirdetésénél készült egy kép, amikor tisztelegve áll a dobogó mellett. Katonasportolóként fontos volt ez a gesztus?

– Büszke vagyok arra, hogy a sportszázad tagja lehetek, teljes mértékben tudok azonosulni azzal a szellemiséggel, amit képviselünk, és büszkén szerettem volna megmutatni, kifejezni, hogy a katonasághoz tartozom, ha már abban a nem mindennapi élményben van részem, hogy nekem szól a Himnusz. Remélem a jövőben gyakrabban játsszák…