Pár centire a világ legjobbjától

–  Dohában gyakorlatilag ön mentette meg a haza becsületét azzal, hogy a magyar delegációból egyedüliként érmet szerzett. Mi volt az előzetes elvárása önmagával szemben?

–  Természetesen a dobogót céloztam meg, de ezt a verseny előtt nem nagyon hangoztattam. Az volt a cél, hogy az első háromban végezzek, az érem színe kevésbé érdekelt. Szerintem a szövetségben is számítottak rá, hogy nem üres kézzel térek haza, de terhet ők sem tettek a vállamra azzal, hogy jóslásokba bocsátkoztak volna.

–  A selejtezőből egyetlen dobással a döntőbe jutott, majd a fináléban is jól kezdett. Aztán mintha kizökkent volna a lendületből. Mi történt?

–  Mindig igyekszem megkímélni magam az energiapazarlástól, Dohában ez sikerült is, sokat jelentett, hogy egyetlenegyet kellett dobnom ahhoz, hogy a legjobbak közé kerüljek. Óriási lendülettel, önbizalommal és jókedvvel rugaszkodtam neki a másnapi döntőnek, aminek meg is lett az eredménye: talán soha nem kezdtem még olyan jól, mint akkor. De ez lehetett az oka annak is, hogy túlzott megnyugvás uralkodott el rajtam. Éreztem, hogy akár az első hely is meglehet, ezért kockáztattam. Hiba volt, sok kísérletem ugyanis érvénytelen lett.

–  Az utolsó dobása szektoron kívül landolt, így lett végül harmadik. Hogy érzi, kihozta magából a maximumot?

–  Bár csupán egy centiméteren múlt a második hely, nincs hiányérzetem, hiszen a célomat sikerült elérni, ennek ellenére úgy gondolom, sok minden maradt bennem.

–  Hogy a versenypályán nincs barátság, jól példázza: a lengyelek óvást nyújtottak be ön ellen. Mit szólt, amikor megtudta?

–  Azt állították, hogy a bronzot érő dobásom érvénytelen volt, mondván, kiléptem a dobókörből. Sokkolt a hír, de aztán megnyugodtam, mert végül nem tudták elvenni az érmem, és mert a vébé után visszanéztem a felvételeket, amiken egyértelműen látszik, hogy a szóban forgó kíséret szabályos volt. A döntéshozók kissé furcsán oldották meg a problémát, a lengyel versenyzőnek is kiosztottak egy bronzérmet. Mai napig nem értem, miért kellett eljutni idáig, mikor a világbajnokságon Nowicki legsikeresebb dobása négy méterrel alulmúlta az idei legjobbját. Nem másban kellett volna keresni a hibát, hanem magában. Persze lehet, hogy ennek az egész hercehurcának nem is ő volt a kirobbantója…

–  Kiskunhalason született, jelenleg azonban Szombathelyen él. Hogy kötött ki az ország legnyugatibb megyeszékhelyén?

–  A halasi klub, ahol atletizálni kezdtem, évekkel ezelőtt megszűnt, én viszont szerettem volna folytatni a versenysportot. A szüleim támogattak ebben, így Szombathelyre költöztünk, ott működik ugyanis az ország egyik legsikeresebb dobóiskolája, ahol a legendás tréner, a „Dobópápaként” emlegetett Németh Pál fiai vettek a szárnyuk alá.

–  A dobóatlétákra jellemző, hogy a kezdetek kezdetén minden dobószámot kipróbálnak, aztán idővel elköteleződnek valamelyik mellett. Az ön esetében is így történt?

–  Abszolút. A pályafutásom súlylökéssel indult, de azt ma már teljes mértékben hanyagolom, diszkoszvetésben ugyanakkor húszéves koromig minden világversenyen indultam, manapság pedig kiegészítő sportként űzöm.

–  A nemzetközi mezőnyben 22 évesen a legfiatalabb kalapácsvető a felnőttek között. Alkatilag a nagyok közé tartozik?

–  Nem mondanám magam sem túl nagynak, sem túl picinek, Nowicki például sokkal magasabb, mint én, a legtöbb versenyző pedig testsúlyban is előttem jár.

–  Számít ez a siker szempontjából?

–  Ha valaki magas, az egyértelmű előnyt jelent, de mégsem olyan meghatározó, mint mondjuk a diszkoszvetés esetében. A termet pedig önmagában nem jelent semmit, sőt, az a jó, ha nem kell pluszkilókat cipelnünk.

–  A szombathelyi Dobó SE versenyzői között igazi nagyágyúk is vannak, mint például Pars Krisztián olimpiai bajnok. Vele milyen viszonyban van?

–  A másfél éves kényszerpihenője alatt nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, de a visszatérése után rendeződött a viszonyunk, a világbajnokság előtt voltunk edzőtáborban Portugáliában, ami kifejezetten jót tett nekünk ilyen szempontból, ott újból egymásra találtunk. Jó barátok vagyunk, gyakran kérek tőle tanácsot.

–  Az eredményei jól tükrözik a folyamatos fejlődését, évről évre feljebb lép egy lépcsőfokot. 2020-ban mit várhatunk öntől?

–  Jövőre olimpia van, ami az én életemben az első lesz, emiatt valószínűleg sokkal jobban izgulok majd, mint a legelső Európa- vagy világbajnokságomon. Az viszont megnyugtató, hogy kalapácsvetésben a mezőny elitjét egy-egy kivétellel ugyanazok a versenyzők töltik meg. Az utóbbi két évben ráadásul minden világversenyen sikerült felállnom a dobogóra, ez pedig jó előjel. Azon fogok dolgozni, hogy ez Tokióban is így legyen.

–  Tavaly decemberben derült ki, hogy a 2023-as világbajnokságot Budapest rendezheti. Mit szólt hozzá?

–  Minden élsportolónak az a legnagyobb álma, hogy hazai közönség előtt csillogtathassa meg a tudását. Óriási öröm, hogy ez nekem remélhetőleg megadatik.

–  Az atlétika világszerte az olimpiai versenyszámok királynőjének számít. Hogy látja a sportág hazai helyzetét?

–  A bázissal nincs probléma, utánpótlás- és felnőtt korosztályban is sok versenyzőnk van, ettől függetlenül magát a sportágat lehetne egy kicsit intenzívebben népszerűsíteni, mert a világhírű és világszínvonalú Gyulai István Memorialon kívül nem sok néző látogat ki a hazai bajnokságokra. Ahogy hallottam, régen ez nem így volt, egy magyar bajnokságon tömve voltak a lelátók, most inkább csak a családtagok szurkolnak a helyszínen. Ez generációs probléma, mivel sok felnőtt nem adja át a gyerekeknek a sport szeretetét. Ha én például testnevelő tanár lennék, és a saját városomban rendeznének sporteseményt, biztos, hogy kivinném a tanítványaimat.

–  Magyar atlétáktól korábban gyakran hallhattuk, hogy nem megfelelőek itthon a felkészülési körülmények. Hogy érzi, javult a helyzet?

–  Leginkább a futók panaszkodtak, hogy nincs itthon kellő számú fedett pálya, ám ez minket, kalapácsvetőket nem érint. Ha esik, ha fúj, mi kint dobunk, nem számít, hogy milyen az időjárás. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy néhány esőcsepp miatt lógjunk az edzésekről. Már egy kihagyással is sokat romlik a teljesítményünk.

–  Most szerencséjük van, tombol a vén­asszonyok nyara…

–  Most igen, de van, amikor úgy kezdődik a téli edzés, hogy pályát takarítunk: elkotorjuk a havat, ösvényeket ásunk, hogy kijuthassunk a dobókörhöz. Általában novembertől nekünk ezzel indul minden bemelegítés.