Párizsi magyar tanmesék

Több mint tízezer sportoló indult a párizsi ötkarikás játékokon, vagyis több mint tízezren az egész világról. Ők azok, akik olimpikonnak mondhatják magukat. Ha abból indulunk ki, hogy 329 versenyszámban osztanak érmeket, akkor az olimpikonok nagyobb többségének nem válik valóra az álma, nem lehet bajnok, győztes viszont igen. Talán Párizs abból a szempontból adott még többet és ezért pozitív összességében a megítélése – a számtalan viszontagság, probléma, az ideológiai prés ellenére –, mert még közelebb hozta a sportolókat, egy-egy nyilatkozat, egy-egy mondat, akár csak egy pillanat bemutatott egy teljes személyiséget, élettörténetet a legnagyobb mélységtől a magasságokig, vagy éppen fordítva. Nincs két egyforma út, az összes versenyzőnek megvan a saját (emberi) története, és az egy-egy élethelyzetre adott válaszuk mutatja meg leginkább (sport)emberi nagyságukat is.

A hazaút előtti utolsó napon egy étterem teraszán pont magyarok mellé ültünk le. A két hölgy a férfi vízilabdázók döntőjére vásárolt jegyet, megelőlegezve a bizalmat nemzeti csapatunknak. Miután a finálé nem jött össze, sikerült a bronzmeccsre cserélni a belépőt. Az eredmény ismert, negyedik helyen végeztek a pólós fiúk. A kesergés helyett egyik asztalszomszédunk azt mondta: talán ideje volna kicsit átértékelni a magyarok teljesítményét, nem mindig az aranyat várni, mert nekik életük egyik legnagyobb élménye volt olimpián a honfitársaikat nézni és őszintén szurkolni. Természetesen fájó, hogy nem sikerült az érem, de becsülni kell azt az utat, amit addig megtett a csapat. A reptéren szintén mellénk keveredett egy fiatal hölgy, pár napot töltött a francia fővárosban hasonlóképp a játékokra érkezve. Szintén vízilabdán járt, de a nőknél. Végignézte a helyosztókat és a döntőt, pedig a női vonalon sem jutott el magyar csapat a fináléig. Azt mondta, hatalmas sportélményt jelentett neki, függetlenül attól, hogy az éremért nem lehetett csatában a válogatott. És nézzünk egy kommentet az olimpia elejéről (többet a nyugalom megzavarása érdekében nem hozunk fel), amikor a tisztes magyar szurkoló az egyik csoportmeccs alatt az elmaradt magyar győzelmet kérte számon és a sörözéses grillpartijának megfizetésére szólította fel a sportolókat.

Mindenki a saját vérmérséklete szerint szurkol és ítél meg vagy inkább el teljesítményeket, ha az eredményjelző nem a vágyott számot mutatja. A kiértékelésekre, elemzésekre még visszatérünk a jövőben, de most egy kicsit más oldaláról közelítjük meg az olimpiát. Mert a sport tanít, a sportteljesítmények mögött olyan emberi nagyságok láthatók, akiknek adott esetben a hozzáállásuk, sportszerűségük ténylegesen példát mutathat, korosztálytól függetlenül, és gyerekeknek lehet egy-egy olimpikon élete követendő út, vagy adhat nekik motivációt a pályafutásukra.

Az olimpiai ezüstérmes kardozó, Rabb Krisztián tizenkét éve, kisgyerekként Londonban láthatta Szilágyi Áron győzelmét. A fiatal vívó most, Párizsban a már háromszoros olimpiai bajnokkal egy csapatban léphetett pástra. A döntő utáni napokban leültünk vele interjút készíteni. Akkor Rabb Krisztián elmesélte, hogy tízesztendős kissrácként Szilágyi Áront nézve célt és motivációt talált magának az életére. Ezért azt reméli, hogy akár az ő párizsi szereplése is hasonló hatást válthat ki: „Ha csak egy kisgyereket tudok motiválni, elértem a legnagyobb sikert.” Rabb Krisztián úgy szállt be élete első olimpiáján az elődöntőbe, hogy egy 6-0-s sorozattal kezdett. Vívása olyan lendületet adott a rutinos társaknak, hogy Irán ellen fordítottak és bejutottak a döntőbe. Szilágyi Áron utána kiemelte, Rabb Krisztán nélkül nem sikerült volna a finálé. Végül együtt állhattak a dobogón.

Maradjunk még a kardozóknál. A férfiak egyéni versenye sokként hatott, amikor Szilágyi Áron az első körben kiesett. Utána úgy fogalmazott: „Úgy vívtunk, mintha ő lett volna a háromszoros olimpiai bajnok, én meg a nyeretlen kétéves.” Szatmári András szintén nem jutott tovább, és Gémesi Csanád hiába érezte, hogy elérkezett a nagy napja, megállították a menetelésben. Mindhárman mélységes csalódásként élték meg az egyéni versenynapot. Szilágyi Áron később szembejött velünk a Grand Palais egyik lépcsőfordulójában, egy kollégával haladtunk a pástok felé, ráköszöntünk, visszaköszönt, arcán fájdalommal, mindannyian kicsit széttártuk a kezünket. Nem kellettek szavak, az ember ilyenkor átérzi egy nagy bajnok érzéseit… Az olimpia nem ért véget, maradt két napjuk összeszedni magukat. És akkor a három fiú – a fiatal Rabb Krisztiánnal – összekapaszkodott, nem adta fel, hanem talpra állt, közös kártyajátékkal építették újra egymást, mert a csapat többet ér az egyéni kudarcnál. Ilyen előzmények után, két nappal a legnagyobb sötétségből küzdötték vissza magukat és harcoltak a végsőkig, jutottak el egészen a dobogó második fokáig. Szatmári András egy mondatát idéznénk fel, aki a döntő után a következőt nyilatkozta: „A kevésbé jól sikerült egyéni után az elmúlt három napban, amit csapatként egymásért beletettünk, az volt a nagy dolog.”

Életük talán legjobb játéka és az extra teljesítmény ellenére nem jutott elődöntőbe a nőivízilabda-válogatott, miután az olimpiai címvédő és az elmúlt évtized egyeduralkodója, az Egyesült Államok megállította a negyeddöntőben. A mérkőzés sokáig emlékezetes marad, pár sípszóból az amerikaiak jöttek ki győztesen. A mérkőzés végén hosszú percekig a medenceparton sírva, összeölelkezve ült teljesen megtört 13 lány. Ezek után elindultak a könnytől áztatott arcú játékosok nyilatkozni a médiának. Ilyenkor az újságíró torkában is ott a gombóc, nehéz visszafogni az érzelmeket. Valószínűleg örökre megmarad az 58 százalékos védési mutatót hozó, a kapuban bravúrokat bemutató Magyari Alda elfehéredett arca, aki levegőt is alig kapott, akadozva, de a legnagyobb fájdalmak közepette is értékelt: „Most nagyon fáj. Próbálom feldolgozni, hogy ez megtörtént, és nem csak egy rossz álom. Azt megígérem, ha egyszer így tudtunk játszani, az utolsó két meccsen is így fogunk.” Kegyetlen volt belegondolni, hogy ezek után két meccsre még vízbe kellett szállniuk. Ilyenkor minden amellett szól, hogy magadba és a fájdalmadba merülj és feladd. Az álom összetört. A magyar válogatott azonban úgy gondolta, ez becsületbeli ügy. A maradék erőt összeszedve, egymás kezébe kapaszkodva másztak ki a gödörből, hogy megmutassák, nem létezik olyan mélypont, amiből ne lehetne együtt kijönni. Két győztes meccsel, ötödik helyen végeztek az olimpián.

A párizsi olimpia azt is megmutatta, ugyanaz az érem mennyire más jelent, még ha a színe megegyezik is. Egy mondat azóta is nagyon élénken megmaradt és megmutatja, hogy egy élsportoló saját maga számára milyen magasra képes rakni a lécet és mit érez, ha nem ugorja át. A királyszám uralkodója (olimpiai, világ- és Európa-bajnoka), címvédője, Kopasz Bálint a férfi kajakosok ezerméteres mezőnyében – mivel csak ez az egy olimpiai szám van, a világ összes kajakosa ezen indul – bronzérmet szerzett, amit a legnagyobb csalódásként könyvelt el magában: „Ki fog derülni pár hét múlva, hogy vesztesként fogom-e befejezni, vagy megyek azért, hogy majd győztesként szálljak ki a hajóból.” El lehet képzelni, ezek a sportolók milyen hatalmas nyomás, eredménykényszer, saját elvárás alatt küzdenek, ha „vesztesnek” titulálja valaki a bronzot.

Óriási kontraszt szintén a kajak-kenu pályáról: Csipes Tamara két ezüst- és egy bronzéremmel zárt. Élmény volt hallgatni a nyilatkozatait, történeteit, megéléseit, látni azt a határtalan boldogságot, amit az eredménye jelent. Elmesélte, mekkora terhet cipelt, amit aztán ott, a párizsi olimpián „behajított” a vízbe, mennyit jelentett neki a másik három, első olimpiás lánnyal együtt küzdeni és úgy lezárni a pályafutását, hogy büszkén tekinthet önmagára. Szinte minden mondata aktuális marad egy életre, mert olyan tanulságot talált a többi sportolónak és a civileknek egyaránt, amit nem gondoltunk, hogy onnan, egy Párizs melletti vízpartról fogunk magunkkal vinni egy életre.

– Amikor beértem, megköszöntem magamnak, hogy így zárhattam ezt le a pályafutást […], szerintem olimpiáról olimpiára felülmúltam önmagamat. Ha visszanézek Rióra, mennyit fejlődtem emberileg és a vízen mint sportoló, mint ember, mint csapattárs… Annyira érdekes, mennyire máshogy éltem meg mind a három olimpiámat, örülök, hogy mindegyikre úgy tudok visszaemlékezni: nincs bennem maradandó csalódás. Azt tudom mondani, hogy lezártam úgy egy huszonnégy éves karriert, hogy tudtam az maradni, aki vagyok, és közben az lenni, aki szeretnék.

Losonczi Dávid világbajnokként érkezett, szinte lepattant róla a ruha, úgy feszültek az izmai, a formája nem volt kérdés, az látszott, hogy ezt az energiabombát nem lehet legyőzni. Két megnyert meccs után cigánykerékkel és hátraszaltóval ünnepelte az elődöntőbe jutását. Következett a bolgár ellenfele a döntőbe jutásért, akit korábban háromból háromszor megvert. Negyedikre azonban nem. Ott minden összetört. Az izomkolosszust ekkor végtelen csalódott embernek láttunk. Az érem még ekkor is karnyújtásnyira volt tőle, de nem érte el. Az elveszített éremcsata után kis türelmet kért az értékeléssel, majd tíz perc után visszatért, el-elcsukló hanggal. Hallgatni, ahogy arról beszélt, hogy a szüleivel együtt sírt a telefonban, miután szertefoszlottak az aranyálmok, annyira szívfacsaró volt, hogy férfi kollégákkal együtt nehezen tartottuk magunkat. Azt is elmesélte, mennyire próbálta minden erejét összeszedve megszerezni a bronzérmet, és hiába tette ki szívét-lelkét, nem sikerült. „Mentálisan buktam el ezt az olimpiát.” A következő mondatával pedig a mélyből nagyon magasra emelkedett: „Az olimpiai jutalmamat felajánlom jótékony célra, mert én soha nem azért a pénzért sportoltam. Hanem hogy a hazámnak dicsőséget szerezzek.” Losonczi Dávid a sport igazi értékét mutatta meg, ami szebben csillogott, mint az elszalasztott érem.

Természetesen a győzelmi pillanatok, az örömmámor más hatást vált ki, a bajnokok nyilatkozatai által pedig kirajzolódik egy teljes történet. Egy-egy mondatuk, gondolatuk ott maradhat az örökkévalóságnak, és évek múltán is emlegethetjük. A jövőben felidézhetjük a múlt bajnokainak egy-egy különleges útját a dobogó tetejéig. Megtudhattuk, hogy Kós Hubertnek az segített, hogy a verseny előtt nem nézett az olimpiai öt karikára. Vele ellentétben Márton Viviana pontosan elképzelte a versenye előtt, hogyan veszi át az érmet a dobogó tetején. Gulyás Michelle, aki a válogatási elvek miatt, egy rosszul sikerült világbajnokságot követően úgy tűnt, lemarad Párizsról, ezek után világcsúccsal lett olimpiai bajnok, amit már soha senki nem dönthet meg, hiszen utoljára szerepelt lovas öttusa a játékokon. A magyar lány 15 ezer francia előtt, Versailles-ban felállt a dobogó tetejére, hogy mindenki a magyar himnuszt hallgassa, és hogy utána elmondja, megvan a képessége arra, hogy a mélypontokból hogyan tud mindenkinél erősebben kijönni. A Szajna hősei, Rasovszky Kristóf és Betlehem Dávid elképesztő harcot vívott abban a folyóban, ahova be se lett volna szabad volna engedni a sportolókat. Sikerük egyik kulcsa, hogy az edzőjük kitalálta, a Dunán lemodellezi nekik az áramlást, és így felkészültek mindenre. Felejthetetlen pillanat, ahogy az olimpiai bajnok Rasovszky a célban szurkol és várja a harmadiknak beúszó Betlehem Dávidot. Évek óta vártak arra, hogy együtt álljanak dobogóra, az olimpián sikerült. A férfipárbajtőr-csapat, akik az idegeinket összetartó utolsó cérnaszálat igyekeztek elszakítani a végletekig kiélezett egytusos győzelmet hozó döntőjükkel – szintén az egyéni mélypontja után talpra állva és a csúcsig jutva. Mert ahogy Koch Máté megfogalmazta az olimpia egyik legfontosabb mondatát: „Nem nehéz azokért küzdeni, akiket szeretünk.”

A szurkolással is hasonlóképp van az ember. Milák Kristófnak pedig szívből szurkolt mindenki az elmúlt évek viszontagságai után. Talán egyszer az ő történetét is megismerhetjük, az ő nézőpontjából. Az olimpián mindenkiből nem lesz bajnok, mindenki nem állhat a dobogón, de győztes bárkiből lehet. A történet folytatódik…