Páston kívül

– Nem pont mankó társaságában szeretnénk látni az olimpiai előtt két hónappal. Mennyire áll jelenleg stabil „lábakon”?

– Aggodalomra nincs ok, bár zökkenőmentesnek valóban nem nevezném az olimpiai előtti felkészülési időszakot. Pedig minden biztatóan alakult, főleg amikor megnyertem március végén a budapesti Gerevich-Kovács-Kárpáti kard világkupát. A közvetlen olimpiai felkészülést megelőzően, a verseny után egy hét pihenőt kaptam, amit egyébként még soknak is éreztem. Azt számolgattam, hogy a tavalyi nyári szünet óta nem volt ilyen hosszú leállás, maximum négy napot ha kihagytam. A rövid vakációt követően, a hazai világkupa győzelem birtokában, hatalmas motivációval és önbizalommal tértem vissza edzeni. Nem sokkal később jött az egyik edzésen a balszerencsés mozdulat és ezzel együtt a sérülés. Lehet, a testem jelzett egyébként, hogy szükségem lenne még nagyobb pihenőre az olimpiai véghajrá előtt. Megtörtént az eset, nem is akarok rá emlékezni, most már teljes egészében a javulásra, a gyógyulásra koncentrálok, próbálok erős maradni és arra helyezni a fókuszt, hogy százszázalékos állapotban utazzak ki Párizsba.

– Az olimpia évében a visszaszámlálás az élsportolóknál nagy jelentőséggel bír, hiszen napra pontosan állítják össze a felkészülési tervet. Ha jól gondolom, most minden borult, és újabb részletes tervezés szükséges.

– Finoman fogalmazva. Gyakorlatilag az összes tervünk összedőlt. A budapesti világkupa-győzelmet követően leültünk az edzőmmel, Gárdos Gáborral, és részletesen megterveztük az akkor előttünk álló nagyjából három hónapot a párizsi pástra lépésig – július 27-én kezdődnek az egyéni küzdelmei –, napra pontosan edzésekre, edzőtáborokra, versenyekre lebontva. A sérülésem április végén, a szöuli Grand Prix-viadalra utazást megelőzően történt. Az edzőm elutazott én meg itthon maradtam és egy hétig otthon feküdtem, ténylegesen semmit nem tehettem. Leginkább pihentem, vagy inkább, ha őszinte akarok lenni, gondolkodtam, próbáltam túlélni, erősnek maradni. Ahogy mondtam, a korábbi terveket dobhattuk ki, indult az újratervezés, csak ezúttal orvossal, gyógytornásszal egyeztetve. Gipszet nem kaptam, kéthetente járok kontrollra, reményeim szerint a csont most már annyira összeforrt, hogy elkezdhetek komolyabb mozgásokat végezni, nagyobb terheléssel. A legfőbb problémát és veszélyt az jelenti, ha kicsit türelmetlenebb vagyok, nehogy a csont elmozduljon vagy máshogy forrjon össze.

– Az élsportolóknál az olimpiai előtti, amúgy is pattanásig feszült helyzetben pont a türelem nem szerepel a (szó)készletben…

– Most türelemjáték zajlik, amiben nagyjából nyerésre állok, de azért nagyon ingadozó a helyzet. Ugyanakkor nincs ok idegeskedni, ha kizárólag az olimpiai pástra lépést nézem, időben még így is jól állok a felkészüléssel. A kvalifikáció befejeződött, amit sikeresen teljesítettem, kijutottam Párizsba. Bárhogy is nézem a következő, és egyben legfontosabb esemény az olimpia lesz. Az egyesületem és a szövetség is biztosított, hogy számítanak rám, benne leszek a válogatottban, egyéniben és csapatban is. Ebben a helyzetben azért ez egy kifejezetten megnyugtató és jóleső érzés. Mindenhonnan megkapom a teljes támogatást, edzőktől, szövetségi kapitánytól, vívóktól, barátoktól és a családomtól is, ebben az időszakban erre van a legnagyobb szükség.

– Hamarosan kiderül a vívó-válogatott párizsi olimpiai indulóinak neve, ha jól értem, a sérülése nem érinti a kijutását.

– Azzal, hogy a legutolsó világkupát megnyertem, az elmúlt tíz év csapatának, a válogatottnak alaptagja voltam, megbecsülendő sikereket értünk el, valószínűleg az eredményeim is azt jelzik az edzők, a szövetségi kapitány és az elnökség felé, hogy ha jelenleg még „fél lábbal” is, de ott a helyem az olimpiai indulók között. Ahogy mondtam, a visszajelzések pozitívak, Boczkó Gábor szövetségi kapitány megerősítette, hogy Szilágyi Áronnak és nekem is biztos a helyünk. Az elmúlt pár hétben igyekeztem azért kevesebbet foglalkozni a válogatottal, nem beszéltem a srácokkal, ami egyfelől használt, másfelől nagyon hiányoznak, hiszen a második családomnak számítanak. Próbáltam a saját felépülésemre, önmagamra koncentrálni, befelé figyeltem – úgy érzem, sokat segített.

– Gulácsi Péter a labdarúgó-válogatott kapusa nyilatkozta korábban a sérülése kapcsán, hogy az első hetet még felemelőnek gondolta, majd hullámokban törtek rá a hangulatingadozások. Ön most merre jár, melyik szakaszban?

– Merem remélni, hogy a felfelé ívelőn vagyok. Azt hiszem, hasonlóan éltem meg, az első hét kellemesen telt, leszámítva a sérüléssel járó kellemetlenséget, felpolcolást, jegelést, fájdalmat és a napokon át tartó kialvatlanságot. Pozitívumként hatott és feltöltött ugyanakkor, hogy kiestem az egész stresszes ritmusból, monotonitásból. Aztán eljött a második hét, amikor már mentem volna edzeni. Ilyenkor azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy most más a feladatom. Filmeztem, pihentem, könyvet olvastam, de azt vettem észre, bárhogy is próbálkozom, folyamatosan jönnek elő azok a gondolatok, hogy nem itt kéne lennem, nem ezt kéne tennem, hanem edzenem, versenyeznem kellene, és hogy mit jelent majd mindezek hiánya, mennyit gyengül az izomzatom.

– Felmerült önben, hogy elúszhat az olimpia?

– Összességében úgy vélem, jól kezelem ezt a helyzetet, segít, hogy dolgozom együtt pszichológussal is. Ki tudom jelenteni most is: nem kérdés, hogy ott leszek Párizsban!

– Ha egy kicsit előretekintünk, azért a kardcsapat két stabil lába billent meg, hiszen márciusban a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áron sérült meg és csak nemrég tért vissza, április végén pedig önnél jött a kényszerpihenő. Mivel aranyesélyes együttesről beszélünk, mit jelenthet mindez Párizsra?

– Teljesen őszintén és hittel tudom mondani: semmit! Mindketten a legjobb formánkban leszünk Párizsban. Áronnal a madridi világkupás visszatérésekor beszéltünk is. Azt mondta, már jó állapotban érzi magát és érdeklődött a javulásomról. Bizakodóak vagyunk mindketten, hogy szépen zárhatjuk a kardcsapatunk történetét Párizsban.