Pozitív érzelmek

Három népszerű sportember, Kozák Danuta, Kemény Dénes és Szilágyi Áron áll ki a budapesti olimpiarendezés mellett és beszél az összefogás fontosságáról azokban a félperces kisfilmekben, amelyeket október óta láthat a nagyközönség. Az egyik legismertebb és legkeresettebb hazai reklámfilmrendezővel, a filmeket jegyző Bergendy Péterrel beszélgettünk.

– Eddig inkább a kereskedelmi célú reklámok voltak ismertek a munkáik közül. Hogyan jött az ötlet, hogy a 2024-es olimpiai pályázat népszerűsítésére készítsenek filmeket?

– Ugyanúgy indult a munka, mint a kereskedelmi reklámok esetében: volt egy brief, egy elképzelés a megrendelő részéről, amire nekem rendezőként írnom kellett egy treatmentet, amelyben felvázolom, hogyan képzelem a film megvalósítását. Gondolom, hogy ez elnyerte a Budapest 2024 döntéshozóinak tetszését, talán az is számított, hogy korábban többször forgattam reklámot és társadalmi célú hirdetést is sportolók szereplésével, így végül rám esett a választás.

– Élsportolók, illetve a sport témája valóban több korábbi munkájában felbukkan. Idén például a Szentkirályi ön által rendezett hirdetésében több olimpikon is szerepelt, de a legismertebb talán a „Magyarország, én így szeretlek!” szlogennel futó Soproni sörreklám volt, amelynek egyik mondata, a „vízilabdában mi vagyunk a császárok”, mondhatni, beépült a közbeszédbe. Maga a téma, az olimpia mennyire állt közel önhöz?

– Nem állítanám, hogy óriási sportrajongó lennék, de ez szerintem nem baj: én készítem az Unicum-reklámokat is, holott nem iszom alkoholt. A feladat volt érdekes: három olyan embert kellett bemutatnunk, Kozák Danutát, Kemény Dénest és Szilágyi Áront, akik nem sokat mozognak kamera előtt, nincs gyakorlatuk az ilyen típusú szereplésben. Nekem kellett olyan kellemes környezetet, légkört teremteni, amelyben el tudják magukat engedni, szinte mintha ott sem lenne a kamera. Ez volt számomra a legnagyobb kihívás, hogy nem profi szereplőkkel mutassunk természetes, hiteles képet.

– Egy reklámfilmnél nyilván szigorú forgatókönyv van, ahol a profi szereplők egy marketingesek által gondosan megírt szöveget adnak elő. Itt ez hogyan zajlott?

– Természetesen itt is volt egy alapüzenet, amely arról szól, hogy „fogjunk össze és akkor sikerülni fog”, de amellett, hogy a megrendelő, az ügynökség és jómagam is gyúrogattuk a szöveget, a végső szó a szereplőké volt, akik meghatározhatták, mit szeretnének elmondani magukról, illetve arról, mit adott számukra a sport, az olimpia, tehát szintén alakíthattak azon, mi hangozzon el. Ezen kívül a forgatások előtt többször is találkoztunk velünk, hogy a helyszíneket, a filmek hangulatát a személyiségükhöz szabjuk. Szerettem volna, ha ebben 30-45 másodpercben is átjön, hogy milyen szerethető, rokonszenves emberekről van szó.

– Két nagyjátékfilm is kötődik a nevéhez, az Állítsátok meg Terézanyut, illetve az ötvenes évek Magyarországáról szóló A vizsga. Mi a nagyobb szakmai kihívás: egy egész estés filmben vagy egy rövid reklámspotban átadni az üzenetet?

– Mind a két műfajt nagyon szeretem, épp azért, mert eltérő eszközökkel dolgoznak. A megvalósításban ugyanakkor nincs olyan nagy különbség, talán csak annyi, hogy egy játékfilmet hetekig, akár hónapokig forgatunk, egy reklám elkészítése sokkal sűrítettebb munka. De tényleg nagy kihívás harminc másodpercben átadni az üzenetet úgy, hogy azt a néző megértse, be tudja fogadni. Volt olyan, hogy szavak nélkül kellett elmondanunk egy bonyolult történetet, s először nem voltam biztos benne, hogy tizennyolc-húsz képpel ez megvalósítható. Végül sikerült. Ugyanakkor hozzáteszem, bár egy spothoz képest nyilván más a terjedelem, ám azért egy nyolcvan-kilencven perces film sem annyira hosszú, ott is törekedni kell arra, hogy ne bonyolítsuk túl a történetünket.

– Egy terméknél, szolgáltatásnál van visszacsatolás arról, mennyire volt sikeres egy kampány, egy reklám. De az olimpiai pályázatot népszerűsítő filmekhez hasonló társadalmi célú hirdetéseknél mi a mérce?

– Jó kérdés. Talán az, hogy a közönség mennyire szereti meg, hányan keresnek, klikkelnek rá az interneten, esetleg beszélnek-e róla az utcán, jómagam azért igyekszem figyelni ezekre a visszajelzésekre. Például én csináltam tavaly, tavaly­előtt a Széchenyi 2020-filmeket, és volt olyan nyolcéves gyerek, aki azt mondta, ez a kedvenc reklámja. Hogy miért, azt pontosan én sem értettem, de a jelek szerint működött a dolog, mert más nézőktől is jó visszajelzéseket kaptunk. Egyébként több olyan reklámfilmfesztivál van, ahol mondjuk az ötletet vagy a művészi kivitelezést figyelik és díjazzák, de van egy olyan is, ahol a spot, spotok hatását nézik, ezen is több díjat kaptam, aranyat, ezüstöt és bronzot is. A mostani filmek eredménye sem nagyon megfogható, a cél az volt, hogy pozitív érzelmeket keltsünk a magyar sporttal, a budapesti olimpiarendezéssel kapcsolatban.

– Mennyire kaptak szabad kezet az olimpiai filmeknél?

– Nagyon pozitív volt, hogy miközben persze megvoltak az alapgondolatok és átbeszéltük például a képi világot, a részleteket ránk bízták. Egy rendezőnek nagy előny, hogy nem kell minden aprósággal engedélyért rohangálni. Azok a reklámok szoktak jól sikerülni, ahol az alapok lefektetése után hagyják a filmeseket dolgozni, s mindenki azt a munkát végzi, azon a területen hoz döntést, amihez ért. Nem lehet ugyanis mindent képről képre megtervezni, hiszen még egy egynapos forgatás esetén is sok múlik a szerencsén, a pillanatnyi helyzeten, amire azonnal reagálni kell, s nincs idő arra, hogy két-három emberrel jóváhagyassunk egy-egy lépést. Hogy egy példát mondjak: amikor a Danutával készült filmeket forgattuk, alapvetően nem volt jó idő, de két órára kisütött a nap, és mi pont akkor vízre tudtunk szállni. Ez teljesen megváltoztatta a film későbbi szerkezetét, mert akkor sikerült olyan, különleges fényviszonyok között készült képeket csinálnunk, amik miatt felrúgtunk bizonyos dolgokat az eredeti koncepcióhoz képest. Amikor viszont Kemény Dénessel forgattunk, rettenetes idő volt, ezért az egész film egy elegáns-fémes képi világot kapott. Ami pillanatnyilag kellemetlenségnek tűnik, az lehet végül szerencsés is. Dénes egy keményebb, nyersebb figura, Danuta pedig visszahúzódóbb, csendesebb, mosolygósabb, s az adott körülményeket úgy tudtuk felhasználni, hogy az a film előnyére váljék.

– Említette, hogy alapvetően nem sportrajongó. De ha az ember hetekig egy témában mozog – koncepciót, forgatókönyvet ír, forgat, vág –, nem válik számára az adott terület is fontossá?

– Számomra az a lényeges, hogy amit csinálok, azt a magyar emberek szeressék, kellemes pillanatokat szerezzek nekik. Pozitív érzelmeket pedig egy fél-egyperces filmmel éppúgy ki lehet váltani, mint egy másfél órás nagyjátékfilmmel, egy igényes horrorral – régi vágyam, hogy egy ilyet forgassak – ugyanúgy lehet hatni, mint egy kosztümös történelmi filmmel. Ilyen szempontból természetesen fontos számomra, hogy a három, nagyon rokonszenves szereplő üzenete célba érjen, s még többekhez kerüljön közel a magyar sport, az olimpiarendezés gondolata.

Bándy Péter