Hirdetés

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Dante Isteni színjátékában a pokol kapuján olvasható a felirat, de nyugodtan használhatjuk Párizsra is az olimpiai játékok idején. Amúgy is az újraértelmezések korát éljük. Szeretnénk már az elején leszögezni, kritikánk nem a francia fővárosnak és lakosainak szól, hanem a szervezésnek az ötkarikás játékok alatt. E sorok írója két olimpián is részt vett már – Pekingben és Londonban –, így van némi rálátása, milyen szokott lenni a világ legnagyobb eseményének lebonyolítása, épp ezért elmondhatja, ilyenre még nem akadt példa az ötkarikás sporttörténelemben.

Imagine

A megnyitóceremónia valószínűleg mély nyomot hagyott azokban, akik valamilyen formában követték. Sajnos a hatása is hosszú időn keresztül velünk marad. A 2012-es londoni játékok megnyitóját például az Oscar-díjas rendező, Danny Boyle jegyezte. A szuperprodukcióban Nagy-Britannia történelme, szellemi öröksége, kultúrája elevenedett meg elképesztő látványvilággal. De szerepet kapott a 007-es ügynök is, ahogy helikopterből kiugrik Erzsébet királynővel. És persze az angol humor képviselője, Mr. Bean is.

Párizs más utat választott. Eleve, minden korábbitól eltérően nem stadionban, hanem nyílt területen rendezték meg a ceremóniát, a zászlók és nemzetek bevonulását a Szajnán való hajókázás váltotta fel, ami egyébként tényleg különleges megoldás, és azt mondjuk, még hatásos és látványos is lett volna, ha az időjárás és a francia elképzelés nem írja felül, a kettő együtt pedig katasztrófához vezetett. Az emberben az az érzés alakult ki, hogy a franciák nem a legnagyobb sportesemény megnyitóját kívánták megrendezni, sőt maguk a sportolók inkább mellékszereplők, néhol statiszták voltak a saját történelmi pillanatuk helyett. Sajnos a televíziós közvetítésben és a helyszínen tartózkodva is csak pár villanást lehetett látni a sportolókat szállító hajókból. Azokban a másodpercekben pedig azt láthattuk, hogy a szakadó esőben teljesen elázott versenyzők így is önfeledten örülnek, integetnek, ugrálnak és persze szelfiznek. Hiszen ez az esemény róluk szól(na).

A bevonulás helyetti folyón csordogálást azonban számos „látványelem”, vagyis a műsor szakította meg. A show. A francia történelem, irodalom, kultúra gazdagságának bemutatása helyett – valamiért voltunk olyan naivak és erre készültünk – olyan woke-ideológiát toltak az ember arcába, ami példa nélküli. Az Eurovíziós dalversenynek nevezett, vad LMBTQ-propagandába átfordult, szebb napokat látott műsor szervezői és fellépői is megnyalhatnák mind a tíz ujjukat… Nehéz volna kiemelni az igazi mélypontot a szakállas nő, a „divatbemutató” és a szabad szerelem jegyében történő mindenféle összeolvadás közül. A legfájóbb momentum mégis az a vallásgyalázás, amit a franciák megengedtek maguknak. Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája drag queen-„előadásban”. Sokan éreztük magunkat keresztény emberként is mélyen megsértve, megbántva…

Korábban írtuk

Tökéletesen beillett a ceremóniába John Lennon „örökzöld slágere”, az Imagine. A szöveg szerint nincs mennyország, nincsenek országok, nincs vallás és az emberek a mának élnek. Ahogy az egykori Beatles-tag énekelte, reméli, egy nap csatlakozunk hozzá és egyesül a világ.

Azért az is kiderült a ceremónián, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség napjainkban mást jelent. A női egyenjogúság jegyében minden elismerésünk az esernyőt tartó hölgyé, aki Tony Estanguet-t, a párizsi olimpia szervezőbizottságának (férfi) elnökét védte az égi áldástól beszéde alatt. Ebben az óriási kavalkádban mégis felemelő pillanat volt, amikor a franciák futball-legendája, Zinédine Zidane átadta az olimpiai lángot a tenisz klasszisának, Rafael Nadalnak.

Némi önellentmondásba kerültek egyébként a franciák, mert a lángot végül egy férfi és egy nő gyújtotta meg közösen. Zárásként pedig Céline Dion előadása tényleg meghatotta az embert.

Ha már az eső elmosta a megnyitót, itt jegyezzük meg, a franciák a jelek szerint nem hisznek a B tervekben. Legyen szó bármilyen rendezvényről, azért a szervezők minden esetben készülnek valamilyen vészforgatókönyvvel. Tapasztalatunk szerint itt ilyesmi szóba sem kerülhetett, még ha olyan „apró” probléma jött is szembe, mint egy kiadós eső, ami egy szabadtéri eseménynél azért okozhat fennakadást. Szintén eszement elképzelés a triatlonosok és hosszútávúszók Szajnában való versenyeztetése úgy, hogy eurómilliók elköltése után sem lett tisztább a folyó, és a víz kólibaktérium-szintje veszélyes az emberre. De most ott tartunk: vagy ott úsznak, vagy sehol. Nincs más opció.

A pisztácia kifogyott…

És ha csak ennyi lenne a probléma. Több sportoló is panaszkodott az olimpiai falu éttermi szolgáltatásaira. Nem elégséges, nem túl választékos és ha nem siet az ember, lemarad. Kézilabdázónk, Lékai Máté így járt egyik nap, amikor nem maradt neki vacsora. Ezután meg is jegyeztük Imre Bencének az Egyiptom elleni meccset követően, miután egyedül állta a sarat a végén az újságírók gyűrűjében, ha nem siet, lemarad az ebédről.

Ismét csak egyedi francia megoldás a sportolóknak összeeszkábált kartonpapír ágy. A fenntarthatóság jegyében. És valamin egyébként is spórolni kellett, ha már a megnyitónak álcázott grandiózus ideológiai csomag jelentős anyagi áldozatokkal járt.

Sportlövőink – akiket nemes egyszerűséggel 270 kilométerrel Párizstól helyeztek el a versenyhelyszínükkel együtt, így kimaradnak az olimpiai hangulatból – egy szakkollégiumot kaptak meg szállásként, amit méltatlannak neveztek az olimpiai szinthez. Az meg végképp érhetetlen, hogy a sportolókat a faluból a létesítményekhez szállító buszok sofőrei rendre eltévednek.

Hiszem, ha látom

Vagy akkor sem. Az olimpián különböző mobilapplikációk segítik az újságírók munkáját. Az egyik ilyen szolgáltatás a közösségi közlekedésben ad segítséget, megmutatja adott helyszín kiválasztása után, hogy miképpen lehet eljutni a létesítményekhez. Kicsit becsapós, mert a jelzett sétaidők, távolságok és megállók nem mindig úgy vannak a valóságban (és egyéb hétköznapi navigációs programok sem vezetnek eredményre), mint az applikáció szerint. A média is a tömegközlekedést használja egyébként, bár vannak olimpiai buszjáratok, mégis gyorsabb és praktikusabb a föld alatt. Ugyanakkor a több tucat vonal találkozási pontjainál komoly gyalogtúra egyikről átszállni a másikra.

A metróvonalakon minden sporthelyszínt külön jelölnek. Tehát telefonos alkalmazás nélkül is látja az ember, hogy hol kell leszállni mondjuk a víváshoz. Elvileg. De azért ez nem ilyen egyszerű. A kihelyezett információs táblák csak a célt nem szolgálják, azaz nem adják meg az elvárt információt. Így aztán több alkalom után is kihívás megtalálni a megfelelő bejáratot a vívóversenyen.

Nem e sorok írójában keresendő a hiba, az első versenynapon magyar és külföldi, sok esetben francia kollégákkal is több ponton találkoztunk. Önkéntesek méterenként állnak, de a kedvességük ellenére nem vagyunk velük előrébb. Sokszor úgy viselkednek, mint egy meghibásodott navigációs rendszer. Így fordulhatott elő, hogy követve a javasolt útvonalat, a következő lehetőségnél elfordultunk jobbra, majd balra, átkeltünk a hídon, ám az „érkezés a célhoz” helyett jött az újratervezés, legalább négyszer. A reménytelen helyzet több mint egyórás bolyongás után megoldódott, amikor beérkeztünk a következő labirintusba. A lépésszámláló a táv felénél jelezte, hogy teljesítettük a napi penzumot…

Minden helyszín egy újabb kihívás. A mellékhelyiségek állapotát – néhol épületen belüli mobilvécés megoldásokkal – inkább nem is részleteznénk. Ha belegondolunk, pár éve, a Covid árnyékában rendezett olimpián milyen komoly intézkedések voltak, ezzel szemben most az alapvető higiéniás szabályokat sem mindig tartják be.

Mivel nemcsak az olimpiáról tudósító több ezer médiamunkatárs, hanem a francia fővárosba milliós számban érkező szurkolók és az egyébként életvitel-szerűen itt tartózkodók is tömegközlekedéssel utaznak, el lehet képzelni, mennyire tömöttek a járművek. A biztonsági erők egyébként mindennap nagy számban megtalálhatók szinte minden sarkon, aluljáróban, járműveken. A PET-palack-mentes olimpiai gondolat üdvözölendő, a kulacsokat ivókutakon lehet megtölteni, ilyen a létesítményeken belül és kívül is található. Ez már csak azért is örvendetes, mert a büféárak annyira nem barátiak. A hot dog 9, egy sima eszpresszó 3-4 euró körül mozog, üdítők is 4-5 euróért vásárolhatók.

A létesítmények egyébként impozánsak, már ami a televíziós közvetítésekben látszik. Sok esetben úgy tűnik, nem készültek el időre a munkálatokkal, vagy nem is akartak. Néha az embernek olyan érzése van, mintha építési területen volna, törmelék, állványok, lécek mellett haladunk el. De a legtöbb helyszín telt házas, a fények, a hangulat, az atmoszféra pedig magával ragad. Azért azt valljuk be, kárpótlást ad maga a város is a látványosságaival, az olimpiai láng a léggömbbel. Ha a szervezők nem is tesznek ki magukért, maga Párizs mégis gyönyörű.

„Ilyen nincs és mégis van” – hangzott el a szállóigévé vált mondat a legendás rádióstól, Török Lászlótól az 1988-as olimpián Egerszegi Krisztina győzelménél. Harminchat évvel később, egy héttel a kezdés után egyben már most biztosak vagyunk: az olimpiai láng mellett hazánk sportolói tudnak csak fényt hozni ebbe a párizsi eseménybe. Abban azért reménykedünk, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Thomas Bach a záróünnepségen nem fogja minden idők legjobb olimpiájának nevezni a párizsit. Kíváncsian várjuk a jelzőt…