Kiemelkedő évet zárt a magyar utánpótlássport. Sárfalvi Péterrel, a területért felelős helyettes államtitkárság vezetőjével, világbajnok öttusázóval a jövőbeni tervek mellett az eredménycentrikus versenyzés buktatóiról, a szülői együttműködés fontosságáról és az utánpótlásedzők nélkülözhetetlen munkájáról beszélgettünk.

– Az elmúlt nyolc évben rekordösszegű támogatást kapott a magyar sport. Mit érzékel ebből az utánpótlás?

– 2017 eredményei önmagukért beszélnek. Csak a nyári hónapok alatt 81 arany-, 84 ezüst- és 63 bronzérmet szereztek fiatal sportolóink a különböző nemzetközi megmérettetések során. A tajpeji Universiadén a magyar egyetemi csapat az elmúlt ötven év egyik legkiemelkedőbb eredményét érte el, a nemzetközi ranglistán 14. helyen végzett a 140 fős magyar küldöttség, a győri Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon (EYOF) pedig történelmi sikert arattak az ifjoncok: 41 medállal a harmadikok lettek a nemzetek éremtáblázatán. Az utánpótláskorú sportolók létszámának jelentős növekedése is azt támasztja alá, hogy jó úton járunk. A kiemelt és felzárkóztatási alapból támogatott sportágak esetében 35 százalékkal, a társaságiadó-kedvezményben részesülő hat látványsportágban – labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda, röplabda, jégkorong – pedig több mint 70 százalékkal emelkedett az utánpótlásbázis lélekszáma. Ebben persze nagyon nagy szerepe van a mindennapos testnevelés bevezetésének is, amelynek köszönhetően ma már közel 1,2 millió gyerek mozog rendszeresen.

– Hány igazolt versenyző sportol Magyarországon?

– A szakszövetségek által szolgáltatott adatok alapján a versenyengedéllyel rendelkező magyar sportolók száma meghaladja a félmilliót, ennek közel fele utánpótláskorú. Az ilyen típusú adatok egyébként a jövőben már a Nemzeti Sportinformációs Rendszerből naprakészen lekérhetők lesznek. Az NSR tesztelése ebben a hónapban kezdődött, indítását pedig a szövetségi adatfeltöltéssel az év első felében tervezzük. A cél az, hogy a magyar sportélettel kapcsolatos összes érvényes információ egy helyen álljon rendelkezésre.

– Nemrégiben azt nyilatkozta, az igazi áttörést az akadémiai rendszer beindulása jelentheti a magyar utánpótlássport számára. Hogy áll ez?

– A hivatalos elnevezés – Nemzeti Élsport és Utánpótlás-nevelési Képzési Központok – talán jobban kifejezi, miről is szól az úgynevezett akadémiai rendszer, és miért is kiemelten fontos az utánpótlás-nevelés szempontjából. Az előkészületek már elkezdődtek négy sportágban: úszásban, öttusában, tornában és kajak-kenuban. Utóbbi esetében kormányhatározat is született a Kovács Katalin háromszoros olimpiai és harmincegyszeres világbajnok nevével fémjelzett sport­akadémia létrehozásával kapcsolatban.

– A fiatalok felkészítésével foglalkozó edzők sokáig a megbecsülésnek szinte semmilyen jelét nem tapasztalhatták, csak szürke eminenciásként emlegették őket. E téren történt változás az elmúlt időszakban?

– Tavaly indítottuk el az Utánpótlás Edző Programot, amelynek célja az utánpótlással foglalkozó edzők, sportszakemberek jövedelmi viszonyainak javítása, illetve életpályájuk megalapozása. Mivel a program most zárja első évét, messzemenő következtetéseket nehéz lenne levonni, de az biztos, hogy már eddig is számos korosztályos edzőkérdést sikerült orvosolni ezzel a lehetőséggel. Jelenleg 38 sportág 364 edzője vesz részt ebben a programban, aminek a fenntartására szánt keretösszeget tíz százalékkal emeljük.

– Mit gondol, mi lehet a legnagyobb kihívás ma egy utánpótlásedző szá­mára?

– Egyrészt, hogy izgalmasabbá tegyék az edzéseket a számítógépes játékoknál. Másrészt, hogy átsegítsék a fiatalokat a korosztályváltás buktatóin. Édesapám, aki az edzőm is volt egyben, jól tudta, hogy nem az ifjúsági korosztályokban kell kiemelkedő teljesítményt nyújtanom, hanem felnőttként. Éppen ezért soha nem hajszolt túl. Pedig végezhettünk volna olyan munkát, amivel képes lettem volna gyermekként is minden versenyt megnyerni, de ebben az esetben fennállt volna annak kockázata, hogy idő előtt kiégek. Sajnos ezt a hibát ma sok edző elköveti, amivel ifjú tehetségek százainak kedvét veszik el az élsporttól.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A fiatalok sportkarrierjének és iskolai tanulmányának összeegyeztetése is örök probléma…

– Annak idején számomra is nehézséget okozott, főleg, mert abban az iskolában, ahová jártam, nem igazán tolerálták az edzések és versenyek miatti rendszeres hiányzást. Szerencsére ma már szinte egyik oktatási intézményre sem jellemző ez a hozzáállás, a legtöbb helyen kifejezetten támogatják a gyerekek sportkarrierjét. Ugyanakkor az edzők is nagyobb figyelmet fordítanak arra, hogy a fiatal versenyzők tanulmányi kötelességeiknek is megfeleljenek. Egyre több az olyan egyesület, ahol bekérik a félévi és év végi bizonyítványokat, hogy megbizonyosodjanak arról, a sport nem megy a tanulás rovására. Ennek az egyensúlynak a megteremtését segíti a Sportiskolai program is, amelyre az idén pluszforrásokat biztosítunk, és bővítjük a támogatott intézmények, iskolák körét is.

– Akik az életük egy meghatározó szakaszában versenyszerűen sportolnak, gyakran hátrányba kerülhetnek az első munkatapasztalatok megszerzésében…

– Fontos, hogy a fiatal sportolókat jövőjük megteremtésében, életpályájuk, későbbi karrierjük kialakításában is segítsük. Ezt a célt szolgálja a Magyar Sportcsillagok ösztöndíjprogramunk, amely hozzásegíti az élsportolókat, hogy már aktív versenyzői éveik alatt felsőfokú végzettséget szerezhessenek.

– Az öttusa hogy áll az utánpótlást illetően? Évről évre felmerül annak lehetősége, hogy a sportágat törlik az olimpiai programból. Ez nem befolyásoló tényező?

– Szerencsére nem. 1992 óta folyik a vita ezzel a tervvel kapcsolatban, de úgy néz ki, most végleg pont kerülhet a történet végére. Az utóbbi években rengeteg szabálymódosítás történt a sportágon belül, amelynek köszönhetően látványosabbá váltak a versenyszámok. Az már eldőlt, hogy a 2020-as tokiói és a 2024-es párizsi játékoknak része lesz az öttusa, de gondolom, a későbbiekben sem lesz ez másként. Furcsán is venné ki magát, ha éppen azt a sportágat likvidálnák, amelyik az újkori olimpiai mozgalom atyja, Pierre de Coubertin báró kezdeményezésére került a programba annak idején. A szakmabeliek egy csoportja egyébként már lobbizik annak érdekében, hogy a nemeket ötvöző mix váltó is olimpiai versenyszám legyen, ez pedig sokat javítana a sportág presztí­zsén. Az utánpótlásbázis létszámát illetően ezektől függetlenül sincs probléma, rengeteg fiatal öttusázónk van. A lemorzsolódás ugyanakkor elég nagy, aminek az az oka, hogy nemzetenként és nemenként mindössze 2-2 versenyző utazhat az ötkarikás játékokra, ahol csupán egy darab egyéni érem megszerzésére van lehetőség.

– Nemrég egy szakmai konferencián szóba kerültek a teniszapukák, torna­anyukák és a hozzájuk hasonlók. Ennyire komoly gond lenne ez?

– Teljesítményorientált korszakban élünk, nem csoda, hogy a szülők hajlamosak irreális célokat kitűzni gyermekeik elé, és túlpörgetni őket. Egyesek saját, be nem teljesült vágyaikat kívánják ilyenformán megvalósítani, mások a szülőtársakkal rivalizálnak. A hasonló esetek többségében nem a sportolás élménye miatt járatják edzésre a gyerekeket, hanem azért, hogy eredményeket produkáljanak. Sok szülő képes egész edzésidő alatt a teremben tartózkodni, figyelni az ott folyó munkát, szidni vagy utasításokkal ellátni hol a gyereket, hol az edzőt. Nagyon sok klubból már kitiltották a gyerekek hozzátartozóit. Ez egy globális jelenség: külföldön kisfilmeket is vetítenek annak érdekében, hogy ráébresszék az édesapákat és édesanyákat, ezzel a magatartással csak hátráltatják gyermeküket a fejlődésben. Szerencsére már itthon is folynak tárgyalások arról, hogy kidolgozzunk egy olyan programot, amivel ha megszüntetni nem is, de enyhíteni lehet ezt a problémát.

Szencz Dóra