Sokkal jobbak lettünk

– Bár volt néhány elismert sportdiplomatánk abban az időben, például Schmitt Pál, aki alelnöke is volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, de azért az 1990-es, 2000-es évekről inkább azt mondhatjuk, hogy nem volt túl erős a magyar sportdiplomácia. Ehhez képest mostanában sorra rendezzük a különböző világeseményeket, több nemzetközi sportszövetség vezetésében is van magyar, míg a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség legutóbbi kongresszusán Csisztu Zsuzsa a világ-, te az európai szövetség alelnöke lettél. Hogyan sikerült a sportdiplomácia területén is erősödni az elmúlt bő egy évtizedben?

– Egy kis történelmi visszatekintéssel kezdenék. Amikor a modern sport struktúrái kialakultak a XIX. század végén, a XX. század elején, mindenütt ott voltak a magyarok. Így például a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapításánál, egyáltalán az olimpiai mozgalom intézményesülésénél vagy éppen a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség első időszakában is. Az első nagy trauma, az első megbicsaklása ennek a folyamatnak Trianon. Már úgy volt, hogy nyári olimpiát fogunk rendezni, aztán vesztes országként még csak részt sem vehettünk azon a végül Anwerpenben lezajlott 1920-as ötkarikás játékokon, amit eredetileg mi szerettünk volna megrendezni. De aztán jött egy új lendület, a leginkább Klebelsberg Kunó nevéhez köthető kultúrpolitika, ifjúságpolitika, sportpolitika, egyébként nagyon hasonlóan a magyar sport közelmúltbeli újjáépítéséhez. Olyan pillérekre alapozta a magyar sportnak mint a kultúra egy nagyon fontos szeletének a megerősítését, mint például a nemzetközi versenyek Magyarországra hozatala. Ahogyan most a közelmúltban két vizes vb-t, úgy például mi rendeztük az első úszó Eb-t annak idején. Erre épült az azóta a tervezőjéről, Hajós Alfrédról elnevezett Margitszigeti Sportuszoda. Tehát az iskolaépítési mellett nagyszabású sportlétesítmény-építési program is kezdődött. Ekkor jöttek létre egyebek mellett a nagy egyetemi sportlétesítmények, maga a Testnevelési Egyetem is. Az iskolai, az egyetemi sport, a cserkészmozgalom, a sorkatonai szolgálatot kényszerű okokból kiváltó leventemozgalom, ezek mind a magyar sport újjáépítésének a fontos programjai voltak.

– És a magyar sportdiplomácia?

– Ezzel a folyamattal párhuzamosan az is erősödött. Például az első beszélgetések arról, hogy 1930-ban meg kellene rendezni az első futball-világbajnokságot, egy budapesti FIFA-kongresszuson zajlottak le. Fischer Mór FIFA-alelnök hozta ide ezt a kongresszust, ő utóbb az első világbajnokság szervezőbizottságában is döntő szerepet játszott. Ha pedig a sportújságírás nemzetközi struktúráiról beszélünk, akkor Vadas Gyula nevét kell elsőként megemlítenem, aki az első világháború után újraindította a Nemzeti Sportot. Tulajdonos-főszerkesztőként irányította a lapot annak legsikeresebb, legszebb korszakában, amikor a sportnyelv angol kifejezéseit magyarosították, amikor Krúdy Gyulától Rejtő Jenőn át Karinthy Frigyesig a kor nagy írói is írtak a sportlapba. Közben Vadas az AIPS-nek, a Nemzetközi Sportújságíró-szövetségnek az alelnöke is volt éveken át. De később is volt magyar alelnök egészen 1944-ig dr. Mamusits Mihálynak, kora nagy tekintélyű, európai hírű futballszakírójának személyében, könyvet is írt a futballszakmáról.

– Említetted, hogy Trianon volt az első megbicsaklás…

– A második nagy megbicsaklása a sportdiplomáciai tevékenységünk kiteljesedésének nyilvánvalóan az újabb világháború és aztán a kommunista hatalomátvétel volt, ami először is elszigetelődést, bezárkózást jelentett. A vasfüggönyről mindenki tud, de arról kevesebbet beszélünk, hogy amíg a szovjetek úgy nem döntöttek, részt vesznek az 1952-es olimpián, addig úgy tűnt, hogy még a sportolók sem nagyon utazhatnak majd külföldre. Ennek az egyik kézzelfogható jele, hogy nem voltunk ott az 1950-es futball vb-n, pedig 1938-ban, a háború előtti utolsón ezüstérmesek voltunk. De 1950-ben éppen olyan klíma uralkodott a kommunista blokkon belül, hogy nem utazgatunk ide-oda, meg egyáltalán, a profi sportnak véget kell vetni.

– Mondván, kapitalista örökség?

– Pontosan. Az 1951-es évet tudom a legsötétebb esztendőként megnevezni. Kivégezték Szűcs Sándor válogatott labdarúgót azért, hogy megüzenjék az összes magyar sportolónak: eszükbe ne jusson megpróbálni elhagyni az országot vagy külföldön maradni egy túra alkalmával. Ezzel párhuzamosan elkészült a Civil a pályán című játékfilm, ami hátborzongató módon tulajdonképpen ugyanazt az üzenetet közvetíti, mint a Szűcs-kivégzés, vagyis hogy a profi sport hagyományaival le kell számolni – ráadásul egy újpesti sztár, Szusza Ferenc főszereplésével. Úgy gondolták, a tömegsportot el kell vinni az üzemekbe, gyárakba, hogy a munkások is sportoljanak, közben viszont az élsportolók is dolgozzanak. Maga a szó is az élmunkás analógiájára jött létre. Ebben az évben a magyar labdarúgó-válogatott összesen három meccset játszott, abból is csak egyet külföldön, Csehszlovákiában. Tehát ha nem nyit a Szovjetunió és ezzel együtt az egész keleti blokk a nemzetközi versengés felé, akkor bizony a két háború között virágzó és sikeres magyar sportélet végletesen és teljesen bezárkózott volna. Az volt a relatív szerencsénk, hogy a szovjetek azt mondták, rendben, ez jó terepe lesz a hidegháborúnak. Menjünk el Helsinkibe és mutassuk meg, hogy most már a szovjet sportolók is kitűnőek. És ehhez kapóra jött az a hihetetlenül tehetséges magyar edzői és sportolói garnitúra, amely a két háború közöttről érkezett, abból a klebelsbergi ifjúság- és sportpolitikából, amelynek a sikereit aztán részben a Rákosi-rendszer aratta le.

– És amelyről évtizedekig még csak véletlenül sem lehetett pozitívan beszélni.

– Sokszor halljuk azt felületes szemlélőktől, hogy az 50-es években élte a legszebb korszakát a magyar sport. Ez nem egészen így van, hiszen amikor az első világháború után teljesen tudatosan elkezdték fejleszteni a magyar sportot, akkor egy-másfél évtized alatt elértük a sportnagyhatalmi státust. Ennek a konkrét jele a ’36-os berlini olimpia, ahol már harmadikok voltunk az éremtáblázaton, csakúgy, mint később Helsinkiben, illetve a ’38-as futball vb, ahol ezüstérmesek lettünk. Ugyanúgy, mint aztán majd 1954-ben. Tehát a befektetett munka, az építkezés már a II. világháború előtt meghozta a gyümölcsét, és ezt a lendületet vitte tovább a Rákosi-rendszer, még úgy is, hogy sok nagyszerű sportoló, edző elpusztult a háborúban, vagy ’45 után nyugatra menekült És annak ellenére is, hogy egyébként a régi sportstruktúrákat nagyon brutális módon verte szét a megszilárduló kommunista rendszer. A Népstadion, amelynek megépítése egyébként a háború után minden párt, nem csak a kommunisták, sőt annak idején Klebelsberg programjában is szerepelt, a ’60-as olimpia megszerzésének a vágyával épült, de jött az elveszített világbajnoki döntő 1954-ben, amely paradigmaváltást hozott a sport hazai támogatásában, majd ’56 leverése, ami végképp levette a szalonképes országok térképéről Magyarországot. Ami a sportdiplomáciát illeti, a Kádár-rendszerben az volt az alap­állás, hogy csak azt küldjük ki külföldre, akit nagyon muszáj. Tehát ha képviselni kell Magyarországot, mert minden ország képviseltetve van egy nemzetközi szervezetben, akkor természetesen mi is legyünk ott. Ráadásul sejthetjük, ha feltárva még nincs is egészen ez a terület, hogy nem csak vagy nem elsősorban sportdiplomáciai feladataik voltak akkori sportdiplomatáinknak, kényes és bizalmi pozíciók voltak ezek. Akik kikerültek a vasfüggöny mögül, azok, tisztelet a kivételnek, sokszor azért dolgoztak, nehogy valaki odakerüljön még Magyarországról.

– Hogyhogy?

– Mert olyan előnyökkel járt, külföldi utazás, napidíj kemény valutában és így tovább, amiken nem akartak osztozni. Ezért a magyar sport hagyományaihoz egyre inkább méltatlan lett a nemzetközi képviseletünk. Tisztelet persze ismét csak a kivételnek, hiszen azért tudnánk olyan sportdiplomatákat mondani, akik ebben az időszakban is méltó módon képviselték Magyarországot, de mindenféleképpen a visszaszorulás, eljelentéktelenedés volt a jellemző ezekben az évtizedekben. Ezt a korszakot kell most végképp lezárni, és azon kell dolgoznunk, akik hál’ Istennek egyre nagyobb számban szivárgunk vissza fontos pozíciókba, hogy minél több magyar kerüljön meghatározó posztokra. Segítsük egymást is, és ha ezt a hálózatot sikerül egyre sűrűbbé fonni, akkor abból a magyar sport is sokat profitál majd.

– A rendszerváltozás után meglehetősen sokat kellett várni, amíg valóban fejlődni kezdett a magyar sport és a sportdiplomácia. Mi lehet ennek az oka?

– Ezekre az évekre leginkább a sodródás volt a jellemző. Föl-fölvetődött például az olimpiai pályázat, de komolyan nem sikerült előrejutni. Az is felmerült, hogy labdarúgó-Eb-t rendezünk, de valódi új létesítmények helyett két-három pályázatunk is csak makettekkel próbálta meggyőzni a döntéshozókat, ami már-már megmosolyogtató volt. Ebben hozott nagy fordulatot 2010, amikor a kormány stratégiai ágazatnak nyilvánította a sportot, nagyon intenzív és átgondolt létesítményfejlesztésbe kezdett, a társaságiadó-kedvezmény révén pedig soha nem látott összegeket irányított a sportba. Ráadásul a magánszektorból, hiszen a társasági adóját csak nyereséges magáncég ajánlhatja föl, még akkor is, ha az egyik leggyakoribb vád ezzel szemben, hogy itt a közpénzt térítette el az állam. Erről persze lehet filozófiai vitákat folytatni, de a tény az mégiscsak az, hogy nyereséges magáncégek profitjából lehet taopénz.

– Elég mélyről indultunk, volt mit bepótolni.

– Ötven-hatvan éves adósságot kellett törleszteni. Amikor sokakhoz hasonlóan talán még maga Csányi Sándor is megfogalmazta olykor, hogy túl intenzívnek, túl nagy léptékűnek találja a stadionfejlesztési programot, akkor azért mindig el kellett mondani, hogy nem lett volna ez ilyen szembetűnő, ha előtte ötven-hatvan éven keresztül nem hanyagolták volna el a sportlétesítményeket. Egy-egy párttitkár vagy gyárigazgató elért ugyan egyedi eredményeket mondjuk stadionépítés területén, de központi, átgondolt, hosszú távú program nem volt. Folyamatosan pusztult le a magyar sport infrastruktúrája és ezzel együtt a magyar sport létszámban, eredményekben és mindenben. Ezen csak úgy lehetett érdemben változtatni, csak úgy lehetett valódi javulást elérni, felzárkózni a több évtizeddel előttünk járó vetélytársakhoz, ha nagyon intenzív, nagyon látványos programba kezd az ország, amit a gazdasági eredmények lehetővé is tettek. Így aztán nemcsak az összes első és másodosztályú futballklub pályája újult meg, hanem több mint ezerötszáz vidéki, falusi, iskolai futballpálya, és nemcsak futballpályák, hanem kézilabdacsarnokok, uszodák épültek, bicikliutak vagy túraútvonalak újultak meg. Hasonlóan a korábban említett klebelsbergi koncepcióhoz, a magyar sport újjáélesztésének másik fontos pillére az volt, hogy csalogassunk ide minél több világversenyt. Ennek hozadéka volt az is, hogy természetesen a magyar sportdiplomaták súlya is nagyot nőtt azokban sportágakban, ahol sikerült Magyarországra hozni világversenyeket, komoly kormányzati támogatással. Ez növelte a magyar sportági vezetők presztízsét, javította a megítélésüket, erősítette a pozíció­jukat. Emellett másodlagos, de nagyon fontos hatásnak tekintem, hogy rengeteg magyar szakember, magyar fiatal került be így a vérkeringésbe.

– És egyre több nemzetközi sportvezetőnk is van.

– Valóban, hiszen például Schmitt Pál idei – életkora miatti –, szükségszerű visszavonulásáig egyszerre két NOB-tagunk volt a legutóbbi időszakban, mert Gyurta Dániel révén a Sportolói Bizottságon keresztül is bekerült egy magyar fiatal. Az, hogy Csányi Sándor a legnagyobb elődökhöz hasonlóan most már alelnök a FIFA-ban és az UEFA-ban is, ugyancsak fantasztikus előrelépés, és elválaszthatatlan attól, hogy közben lettek stadionjaink, idehoztuk a női BL-döntőt, az Európai Szuperkupa-mérkőzést, az Európa-liga-döntőt, amely jövőre esedékes a Puskás Arénában, idehoztuk a labdarúgó-Európa-bajnokság négy mérkőzését. Csányi Sándor nemcsak saját rátermettsége és kétségtelen tekintélye miatt erősödik a nemzetközi futballvilág testületeiben, hanem azért is, mert közben egy olyan Magyarországot képvisel, amely rengeteget áldozott a futball megújítására, amely magas színvonalon látja vendégül a labdarúgás legmagasabb rangú eseményeit; ezek a dolgok oda-vissza hatnak egymásra. De említhetnénk azt is, hogy Kovács Kokó István főtitkár lehetett a Nemzetközi Ökölvívó-szövetségben, hogy Nátrán Roland alelnök a Nemzetközi Asztalitenisz-szövetségben, vagy hogy Vizer László Máriusz Budapestre hozta a Nemzetközi Dzsúdószövetség székhelyét. És mi sem teszünk le arról, hogy egyszer még ismét Budapesten legyen a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség irodája. Az is fontos, hogy ma már egyetemeken oktatják a sportdiplomáciát, vagy hogy a külügyminisztériumnak lett sportdiplomáciai főosztálya Menczer Tamás államtitkárságán belül, Iglói-Nagy István, egy volt sportújságíró kolléga vezetésével.

– Ezt miért tartod lényegesnek?

– Mert a sport a diplomácia, illetve az országimázs-építés egyik legfontosabb és legsikeresebb eszköze. És mert minden harmadik magyar a jelenlegi Magyarország határain kívül él. Ez hatalmas erőforrása a magyar sportnak, ezért nagyon fontos, hogy tudjunk mindazokról a tehetségekről, akik a világon bárhol sportolva esetleg a magyar sport ügyének a szolgálatába állíthatók. Ha csak a futballválogatottat nézzük, Willi Orbán egy lengyel édesanyától és magyar édesapától származó, Németországban felnőtt fiatalember, aki mégis a magyar válogatott egyik meghatározó játékosa, mert Gulácsi Péter és Marco Rossi meggyőzte őt arról, hogy térjen vissza a magyar gyökereihez, de említhetnénk válogatottunk legújabb sztárját, Kerkez Milost is, aki Szerbia helyett választotta Magyarországot. Az is nagyon fontos, hogy a magyar kormány a külhoni magyar közösségek sportéletére is figyelmet fordít, határon túli sportakadémiáink is vannak, futballban, kézilabdában, jégkorongban, de említhetnénk azt is, hogy a Sepsi SIC női kosárcsapata évek óta megnyeri a román bajnokságot, vagy hogy a fantasztikus hagyományú és ma is sikeres szerb röplabdázásnak most lett vajdasági magyar elnöke. De ha a futballról beszélünk, akkor a szlovák bajnokság legnagyobb nézőközönségével rendelkező klubja, a DAC már nemzetközi porondra is kijutott. A szerb élvonal egyik meghatározó csapata lett a Topolya, amely ugyancsak kijutott már a nemzetközi porondra is. A román bajnokságban egyre sikeresebb és már a román kupagyőzelemig, a Konferencia-liga-szereplésig is eljutott a Sepsi OSK, és még tovább is lehetne sorolni a példákat. Ezek a magyar közösséget helyben is erősítik, és az egyetemes magyar sport sikeréhez is hozzájárulnak.

– Idén lett volna 95 esztendős Puskás Ferenc. Puskás-nagykövetként hogy látod, külföldön mennyire él még a kultusza?

– Hála Istennek voltak a magyar futballtörténetnek nagy pillanatai és nagy egyéniségei, hiszen Albert Flórián, egyedüli magyarként, Aranylabdát kapott a France Footballtól, és a későbbi korszakoknak is megvoltak a maguk magyar sztárjai, de Puskás, azt hiszem, más kategória. Ő az egyetlen igazi, a szó minden értelmében világsztárnak nevezhető egyénisége a magyar sportnak és a magyar futballnak. És mára kiderült, hogy nem halványodik a dicsősége, hanem mint a művészetekben vagy a kultúrában a nagy klasszikusokkal történni szokott, minél több idő telik el, rekordjai, eredményei, egyénisége, a fantasztikus pályafutása annál fényesebben csillog. Puskás minden ranglistán, minden történelmi összeállításban ott van a legjobbak között. Jellemző, hogy mondjuk a számítógépes FIFA-játékban ő az egyik legtöbbre értékelt legenda, kártyájának a megszerzéséért több száz millió, többnyire fiatal játékos küzd a világban. Ők mind tudják, hogy kicsoda Puskás Ferenc. És ehhez köze van természetesen annak is, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség jó tíz évvel ezelőtt, kezdeményezésünkre létrehozta a FIFA Puskás-díjat, amelyet az év góljáért adnak minden esztendőben, és ami óhatatlanul segít a köztudatban tartani a Puskás nevet, hiszen többnyire a futballvilág aktuális szupersztárjai kapják ezt az elismerést Cristiano Ronaldótól Mohamed Salah-ig. Maga a FIFA elnöke, Gianni Infantino mondta nekem, amikor Budapesten interjút készíthettem vele: azt vették észre, ma már szállóige lett a Puskás-díj. Ha bárhol a világon valaki rúg egy különlegesen szép gólt, akkor valaki rögtön megjegyzi, ez Puskás-díjat érdemelne.

– Utaltál rá, hogy 2010 óta lényegében minden sportágról elmondható: sokat javult az infrastrukturális és az anyagi háttér is. Mégis, a közbeszédben szitokszóvá vált a stadionépítés. Az elmúlt pár év sikereiben, akár válogatott, akár klubszinten, mekkora szerepe van a létesítményfejlesztésnek és az akadémiaalapításoknak?

– Amennyiben minden úgy megy tovább, ahogy a baloldali kormányok idején történt 2002 és ’10 között, akkor ma már nem lenne magyar futball. Ezt ki merem jelenteni. Ha azt láttuk, hogy a szocializmus évtizedei a lassú pusztulásról szóltak, akkor mondhatjuk azt, hogy a rendszerváltozást követő két évtized vadkapitalista-posztkommunista időszakára a gyors pusztulás volt jellemző. Elég, ha csak a Budapesten beépített, eladott, kiárusított körülbelül kétszáz futballpályát veszem, amit ráadásul nem lehet pótolni, mert a belvárosi kerületekben beépített focipályák helyett már nem lehet újakat létesíteni. És ez a folyamat egyre gyorsult. Megszűntek az egyesületek, szakosztályok, százezer alá csökkent az aktív labdarúgók létszáma úgy, hogy többségük öregfiúk-játékos volt… A magyar futball-újjáépítés azért is volt nagyon nehéz, mert ez egy hatalmas és nagyon nagy tehetetlenséggel mozduló rendszer. Ahogy sokszor a pusztítás negatív hatásai, úgy az építkezés pozitív következményei is tíz-húsz év múlva érzékelhetők. A közvélemény nagyon sokáig nem látott eredményeket, és a szurkolók érthetően türelmetlenek voltak. A fordulópont talán egy jelképes eseményként is felfogható pillanat volt, amikor kijutottunk a 2016-os Eb-re. Mindenekelőtt ott már volt legalább egy vállalható otthona a válogatottnak, hiszen a 2014-ben átadott a Groupama Arénából kvalifikáltuk magunkat az Eb-re, és az első pótselejtezőn, Oslóban egy Puskás Akadémia-nevelés rúgta a győztes gólt, Kleinheisler László.

– És innen jutottunk el a legújabb sikerekig, például az angolok legyőzéséig…

– A Puskás-korszak legemblematikusabb győzelme a londoni 6–3 volt, ezért aztán nem túlzás párhuzamba állítani a mostani időszak legemblematikusabb magyar válogatott-sikerével, a wolverhamptoni 4–0-lal, ahol már nem Puskásék rugdosták a gólokat, hanem a Puskás- és a Honvéd-akadémisták. Gazdag Dániel az utóbbi neveltje, és a volt puskásos, duplázó Sallai Roland mellett Nagy Zsolt is betalált. Utóbbi nem csak ott nevelkedett, de most is, 15 éve, a Puskás Akadémia labdarúgója.

– És szerencsére nem ez volt az egyetlen nagy eredmény.

– Nagyon sok nagyon régóta nem látott sikert ért el az utóbbi években a magyar futball. Ha azt nézzük, hogy az idén két korábbi világbajnokot vert meg a válogatott: a németeket és az angolokat, és ilyen még soha nem volt; vagy hogy 2016-ban 44 év után jutottunk ki az Eb-re, aztán négy év múlva ismét ott voltunk…; hogy a Ferencváros az idén sorrendben negyedszer jutott be valamelyik európai csoportkörbe, amihez hasonló még soha nem történt, amióta a csoportkörös lebonyolítás létezik, hogy megnyerte a négyesét annyi pontot szerezve, amennyit még soha egyetlen magyar klubcsapat sem gyűjtött, ezzel pedig megéri a kupatavaszt, akkor mondhatjuk, hogy ezek már kézzelfogható eredmények. És nem egy-egy fellángolásról beszélünk, hanem egy öt-hat éve tartó, jól körvonalazható tendenciáról. De említhetném azt is, hogy a Magyar Kupa-döntőn majdnem 40 ezren voltak az idén, amire 1955 óta nem akadt példa, vagy hogy a válogatott meccseire több százezren próbálnak meg bejutni, amihez hasonlót a Mezey-féle válogatott sikere óta, majdnem negyven éve nem láttunk. Ezek számok, konkrétumok, nem csak megérzések, hogy „talán jobb lett a focink”. Az előrelépést csak a legelvakultabb, politikai alapon fanyalgók nem látják.