Szerelem második látásra

– Nagyon vagány az a névre szóló, nemzeti színekkel díszített kisbusz, amiből kiszálltál legutóbbi találkozásunkkor!

– Nemrég kaptuk a támogatómtól. Óriási segítséget jelent, így alig kell használnom a tömegközlekedést.

– Ennyire rossz lenne a helyzet Budapesten?

– A villamosok és a buszok többsége már alacsony padlós, szóval a járművekkel nincs gond, az infrastruktúra ugyanakkor fejlesztésre szorul még. Sok helyütt nehezen lehet megközelíteni a zebrát, számos aluljárónál nincs lift vagy rámpa. Nem egyszerű eljutni A-ból B-be, főleg ha az ember a külvárosban lakik, vagy ott van dolga.

– Kötve hiszem, hogy te vezeted a jutalomjárgányt, túl fiatal vagy hozzá…

– Edzőm, Pruzsina István visz mindenhova. Előfordul, hogy naponta 80-100 kilométert is megteszünk.

– Miért utaztok ilyen sokat?

– A kijárási korlátozás előtt az edzések mellett fizikoterápiára jártam. Letört egy porc a vállamból, ezt kezeltettük. Szerencsére most már nem vészes a helyzet, úgy néz ki, rendbe jöttem.

– A koronavírus-járvány miatt egy évet csúszik az olimpia. Hogyan befolyásolja ez a mindennapjaidat és a felkészülést?

– Egyik szemem sír, a másik nevet. Elszomorít, hogy ilyen sokat kell várnunk, annak ugyanakkor örülök, hogy a rajtnál minden ellenfelem ott lesz. Nekem tulajdonképpen jól jött a halasztás, hiszen a sérülésem miatt nem tudtam elvégezni azt az edzésmunkát, amit kellett volna. Csak nemrégiben szálltam újra vízre. Az edzéseket egyelőre nem befolyásolja a kialakult helyzet; Dunavarsányban edzőtáborozunk, de ugyanúgy karanténban vagyunk, mintha otthon lennénk. Persze ez az állapot most minket is megvisel lelkileg, mert bár igaz, hogy máskor is eltöltünk itt heteket, azért mégis kimegyünk vásárolni, van egy-két szabad hétvégénk.

– Mi a helyzet a közeljövőben esedékes versenyekkel?

– A világ- és az Európa-bajnokságot is törölték. Úgy néz ki, szeptember előtt nem nagyon állunk rajthoz. Az egészben talán pont ez a legnehezebb: igazán senki sem tudja, mire készül, csak edzünk, edzünk, hogy mégis valamennyire formában tartsuk magunkat.

– Hogy kerültél kerekesszékbe?

– Nyolc évvel ezelőtt elkaptam egy csúnya fertőzést. Napokon keresztül nagyon magas, 41-42 fokos lázam volt, semmivel nem sikerült lejjebb vinni a hőmérsékletemet. Amikor zsibbadni kezdett a talpam, édesanyám elvitt a háziorvoshoz, aki nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, azt mondta, legyünk türelmesek, a pihenés a legjobb gyógyír.

– Úgy tűnik, nem volt igaza…

– A pécsi gyermekklinikán egy ritka, de súlyos betegséget diagnosztizáltak nálam, ami deréktól lefelé teljesen megbénított. A rehabilitáció sem segített, egyik gyógymód sem vált be. Mozgékony gyerek voltam, imádtam futkározni, focizni, nehezen fogadtam el, hogy ezekre többé nem lesz lehetőségem. De talán a legjobban nem is ez fájt, hanem az, hogy az iskolai barátaim lassacskán lemorzsolódtak. Ma már értem, hogy miért, de akkor, annyi idősen nem tudtam ezt megemészteni.

– A parasportot javasolta valaki, vagy neked jutott eszedbe?

– Kellett az ösztönzés, nagyon elhagytam magam. A budapesti Mozgásjavító Általános Iskolában az úszást ajánlották, mondván, az fizikálisan és mentálisan is jót tesz majd. Szűcs István úszóedző segítségével szerencsére leküzdöttem a víziszonyomat, egy év alatt pedig egészen megkedveltem ezt a mozgásformát. Aztán jött Pruzsina István, aki toborzást tartott: olyan testi fogyatékosokat keresett, akik alkatilag alkalmasak a parakajakozásra. Kezdetben a 25 méteres medencében gyakoroltunk, ő fogta a hajó orrát, én meg egy helyben eveztem; meglehetősen unalmas volt. Sokszor el is bizonytalanodtam, hogy érdemes-e egyáltalán ezt csinálni.

– Mi hozott változást?

– A gyakorlat. Elmentünk Dunavarsányba, ahol kipróbálhattam magam a nyílt vízen. Onnantól már nem volt kérdés, hogy folytatom-e a kajakozást. Szerelem volt ez, csak nem első látásra.

– Szüleid könnyen elengedték a kezed?

– Az elején nehezen viselték, hogy alig vagyok otthon, zavarta őket, hogy nem tudják rajtam tartani a szemüket, aztán amikor világossá vált számukra, mekkora boldogságot szerez, ha kajakozhatok, az eredmények pedig csak jöttek-jöttek, belátták, hogy ez az én utam. Persze nagy szerepe volt mindebben az edzőmnek is, aki olyan odaadással foglalkozik velem, mintha az apám lenne. Mindenki tudja, hogy nála biztos kezekben vagyok.

– Hogy néz ki egy átlagos napod?

– Ahogy egy átlagos élsportolóé. Egy ideje ugyanannyit edzem, mint az épek. Korábban az iskola miatt nem volt erre lehetőség, de mióta a Kölcsey Ferenc Gimnázium sporttagozatán tanulok, elnézik a hiányzásaimat, így egy héten kétszer a Honvéd vízi telepén indíthatom a napot. Esténként 6-7 felé érek haza, zuhanyzás és vacsora után pedig nekiállok tanulni.

– Az osztályodban van rajtad kívül kerekesszékes?

– Nincs, sőt, most az egész iskolában én vagyok az egyetlen. Ami azért érdekes, mert egyrészt az intézmény teljes mértékben akadálymentesített, másrészt egyre több fogyatékos dönt a sportolás mellett. A többség azonban informatikusnak tanul, pedig a sportban is vannak lehetőségek. Nekem is van elképzelésem: parasportrendezvény-szervező, grafikus vagy óvó bácsi szeretnék lenni. Úgy érzem, mindhárom szakmához van tehetségem, csak még nem sikerült eldöntenem, melyik áll legközelebb hozzám. Időm persze még van, messze még az érettségi.

– Előítéletekkel találkozol?

– Az iskolában? Nem. Ott megvan a közös nyelv: a sport. Az osztálytársaim ráadásul ismernek, tudják, honnan indultam, mit értem el, és ezért tisztelnek. De ma már az utcán is ritkán bámulnak meg minket. Sokat változott a magyar társadalom, a fogyatékosok bekerültek a köztudatba, egyre erősebb a híd az épek és a nem épek között, ez pedig nem kis részben a parasport népszerűsítésének köszönhető.

– Az iskolában tehát te képviseled egy személyben a magyar parakajakosokat. Mekkora bázisotok van úgy egyébként?

– Országszerte körülbelül 30-an űzzük ezt a sportágat. A Honvédban velem együtt heten vagyunk, két kenus, Juhász Tamás, aki szintén paralimpiai kvótát szerzett, és abban a kategóriában versenyez, mint én, vagyis deréktól lefelé mozgásképtelen, illetve Tóth Julcsi, valamint négy kajakos, akik hobbiszinten sportolnak. Tehát relatíve kevesen vagyunk, de szerencsére van kivel edzenem.

– Szoktad azt álmodni, hogy jársz?

– Igen, ráadásul úgy, hogy felnőttként látom magam, ami érdekes, hiszen utoljára nyolcévesen álltam lábra.

– Ha egyetlenegyet kívánhatnál, mi lenne az? 

– Korábban biztosan azt válaszoltam volna, hogy új életet szeretnék. De most már eszem ágában sincs azt kérni. Megtaláltam a célomat, tudom, mi az, ami boldoggá tesz. Mindenem megvan, amire egy 17 éves fiatalember vágyhat. Szóval el kell szomorítanom a jó tündért: nem kívánok semmit, úgy jó minden, ahogy van.