Szőke Alex: Hiszek Istenben

– Van egy kis sérülés az orrán.

– Nem csak az orromon. Tiszta karmolás az egész testem. De már múlnak a sebek.

– A szívében is?

– Fiatal vagyok, az első világbajnokságom volt a mostani, úgy gondolom, nem nyújtottam rossz teljesítményt. Ha korábban valaki azt mondja, dobogós helyezést érek el, minden bizonnyal aláírom a szerződést. A döntő után persze fájt egy kicsit, hogy vesztesként jöttem le a szőnyegről, de most már úgy tekintek a történtekre, hogy ez egy megnyert ezüst, nem pedig egy elvesztett arany. Tisztában vagyok a hibáimmal, tudom, min kell javítani a jövőben, hogy egyszer majd fényesebb legyen ez az érem.

– Szerencsésnek érezheti magát, elődje, a világbajnok Kiss Balázs korábban elmondta nekünk, hogy szívén viseli az ön sorsát, szeretné, ha legalább olyan sikereket érne majd el, mint amilyeneket neki sikerült a pályafutása során, ezért igyekszik minél többet segíteni.

– Baluval 2016-ban barátkoztunk össze, miután ifjúsági vébét nyertem. Utoljára neki sikerült hasonló eredményt elérnie 18 évvel azelőtt. A sors úgy hozta, hogy aztán egy súlycsoportba kerültünk. A szőnyegen azonban nincs barátság, harcolni kell, hogy legyőzzük a másikat. Ezt mindkettőnknek tudomásul kellett vennie.

– A világbajnokság előtt adott önnek tanácsokat?

– Még az olimpia előtt átjött hozzám, hogy beszélgessünk egy nagyot. Azt tanácsolta, törekedjek rá, hogy ne ragadjon el a játékok hangulata. Sokat segített ezzel, mert tényleg minden idegszálammal a versenyre koncentráltam, aminek meg is lett az eredménye. Amikor hazajöttünk Tokióból, azt javasolta, döntsek, hogy melyik versenyen szeretnék indulni: a felnőtt vagy az U23-as világbajnokságon, és eszerint építsem föl az edzésmunkát.

– Erős kezdés a felnőttek között. Olimpián ötödik, világbajnokságon második helyezést elérni újoncként a nagyok között nem mindenkinek sikerül. Alig két évtizeddel ezelőtt még pólyás baba volt, most pedig a magyar birkózósport egyik húzóembere. Milyen érzés?

– Igyekszem nem teherként megélni, ami nem mindig egyszerű, hiszen a vébére például egyedül én utaztam az olimpiai csapatból. Ugyanakkor nem egyszemélyes történet ez. Generációváltás zajlik jelenleg a magyar birkózásban: a velem egykorúak elkezdték átvenni a stafétabotot a rutinos öregektől.

– Több sportág is utánpótláshiánnyal küzd manapság. Ezek szerint a birkózás nem tartozik ezek közé.

– Sajnos nálunk sem mindegyik súlycsoport bővelkedik az utánpótláskorú versenyzőkben. Általában ott nincs gond, ahol vannak vagy voltak a közelmúltban példaképek. Emlékszem, miután ifivébét nyertem 85 kilogrammban, az edzésen szólt Lőrincz Viktor, hogy menjek, birkózzak vele. Óriási lökést adott ez a pillanat, még úgy is, hogy kikaptam tőle.

– Az ESMTK fiatal klub, alig több mint egy évtizede alakult, ennek ellenére ma az utánpótlásképzés egyik fellegvára. Mit gondol, mire van szükség ahhoz, hogy egy egyesület ilyen eredményes legyen?

– Először is kell hozzá egy közösség, ahol az ember jól érezheti magát, barátokat szerezhet. Ehhez toborzásra van szükség. El kell menni az óvodákba, iskolákba, hogy személyesen szólítsuk meg a gyerekeket, a fiatalokat. Ha az ember mutat egy-két dobást, az sokkal meggyőzőbb, mint ha szórólapokat osztogatnánk vagy egyszerűen csak azt mondanánk, „gyere, próbáld ki, mert ez nagyon jó!”. Emellett a megfelelő szakembergárda is elengedhetetlen. Olyan edzők kellenek, akik nemcsak a sportághoz értenek, hanem pedagógusok is egyben, vagyis tisztában vannak vele, hogyan működik egy gyermek lelke. A fejlett infrastruktúra szintén alapfeltétel. Olyan létesítményben, mint amilyen mondjuk az ESMTK birkózóterme, a szülő úgy hagyhatja ott a gyermekét, hogy tudja, biztonságban van, megbízható emberek között, modern, tiszta környezetben tölti a délutánjait. Persze kamaszkorban mindenki lázad a sorsa ellen, az edzők részéről ezért nagy kitartást igényel, hogy megtalálják a módját, hogyan tartsák meg a fiatalokat, hogyan ne kanászodjanak el.

– Ön is lázadt annak idején?

– Persze. Nálam már 7-8 évesen is előfordult, hogy direkt nem raktam be mezt vagy cipőt a táskámba, hogy ne kelljen edzeni. Aztán vagy szülői vagy edzői nyomásra sikerült túllendülnöm a holtponton. Igazán csak 2016-ban nőtt be a fejem lágya, amikor válogatott lettem. Viszont azt gondolom, sosem jött volna el ez a pillanat, sosem térek rá a jó útra, ha azelőtt nem élem át azokat a kritikus momentumokat.

– Hogyan lett birkózó?

– Először a bátyám példáját követve motokrosszoztam, de az annyira nem jött be, így mint a legtöbb kisfiú, futballozni kezdtem. A birkózásba az iskolában kóstoltam bele, ám a kettő együtt a tanulás rovására ment, így választanom kellett. Nagyon eleven, rossz gyerek voltam, szerettem verekedni, a birkózóterem pedig lehetőséget adott rá, hogy kitomboljam magam. Vannak, akik ha rossz jegyet visz haza a gyerekük, azzal büntetik, hogy nem engedik edzésre. Nálunk ilyen sosem fordult elő. A szüleim jól tudták, hogy a mozgás során minden feszültséget kiadok magamból. Sokszor nagyon fáradtan mentem haza, másnap viszont hajlandó voltam korán reggel felkelni, hogy megírjam a leckét.

– Láttam önről egy videót, ami egy templomban készült az olimpia előtt, amint a pap megszenteli a hátizsákját. Ezek szerint vallásos?

– Nálunk az edzések során nagy hangsúly helyeződik az ilyenfajta nevelésre. A szakosztályvezetőnk kezdeményezésére még imaterem és kálvária is épült a terem közelében. Hiszek Istenben, itt lóg a kereszt a nyakamban, de vallásosnak azért nem mondanám magam. Nem járok hetente vasárnapi misére, karácsonykor viszont mindig ott vagyok a templomban, és imádkozni is szoktam versenyek előtt vagy után.

– Mit tapasztal, a kis birkózók fogékonyak ilyen szempontból?

– Nehezen bírni a mai fiatalokkal, bár minden előző generáció ezt mondja a jelenlegire. Tudni kell őket megfelelően kezelni, ehhez kell egy jó szakember, aki megtanítja őket a sporthoz elengedhetetlen alázatra, tiszteletre és önkontrollra.

– Lehet, hogy önöknek, sikeres felnőtt birkózóknak is szerepet kéne vállalniuk a szakosztályvezetőjük missziójában vagy legalábbis a helyes magatartási formák megtanításában, nem?

– Sokszor beszéltünk már róla a többiekkel, hogy szükség volna olyan összejövetelekre, ahol a fiatalok találkozhatnak és kötetlenül beszélgethetnek velünk. Vannak ugyan olyan gyerekek, akik most is csillogó szemmel néznek, amikor meglátnak, leülnek a padra, tátott szájjal bámulnak. Ők lelkesek, elszántak. De belőlük kevés van. Sokan csak hobbiból vagy a szülők akaratára járnak le edzésre.

– Ha már a tanulásról esett szó: készül tudatosan a versenyévek utáni életére?

– A Testnevelési Egyetemen birkózószakedzőnek tanulok, és ha lediplomázok, szeretném elvégezni a létesítményvezetői szakot is. Jó lenne a válogatottnál vagy itt, a klubban elhelyezkedni később, de az is elképzelhető, hogy egy sportcsarnok igazgatója legyek az aktív sportkarrier lezárása után. Most a birkózás a főállásom, illetve a bátyámmal próbálunk édesapánk nyomdokaiba lépni, aki ingatlanokat épít és ad el. Mindemellett a családalapítás gondolata is foglalkoztat. Nem szeretnék késői szülő lenni. Az a vágyam, hogy még 30 éves korom előtt apuka legyek. Jó lenne, ha fiam vagy a lányom barátként tekintene majd rám.