Tanításuk egy életre szól

A nevelőedzők a sportélet azon szereplői, akikre a legkevesebb figyelem hárul, soha nincsenek reflektorfényben annak ellenére, hogy ők rakják le az alapokat, segítenek megtenni az első lépéseket és hatásuk, tanításuk egy életre szól.

Szedlmayer Ildikó óvodásként került az úszás világába, 32 korosztályos bajnoki címet nyert, aktív részese volt az ország első nőivízilabda-csapatának megalakulásában, a szakág első kontinenstornáján Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett. Huszonkét éve edzősködik, pályafutásában meghatározó volt saját nevelőedzője, Sárosi Imre, aki egész életére hatást gyakorolt.

– Az elején sok sikerélményem nem volt nála, mert azt mondta: nálam ügyetlenebb gyereket még nem látott. Én voltam az egyetlen, aki egy nagy levegővétel után lesüllyedt a medence aljára a lebegés helyett. Az összes gyerek közül végül belőlem lett úszóversenyző, amit a saját szorgalmamon kívül a „Mesti” humorával, szeretetével, kreatív feladataival ért el. Az ő módszerei adták meg a muníciót a későbbiekre. A szakmát is mellette sajátítottam el, a versenyzői pályám befejezése után 16 évesen kezdtem oktatni a gyerekeket.

Ahogy mondani szokás, minden út Rómába vezet; Borosné Eitner Kinga életére jellemző, hogy ha sokszor kacskaringós úton, de mindig a vívásnál kötött ki. Versenyszerűen űzte a sportágat, aztán az ejtőernyőzés miatt befejezte. Bekerült a válogatottba, életét a reptéren töltötte, itt ismerte meg a férjét is, akivel Keszthelyre költözött. Az ugrás abbamaradt, de valami más visszatért.

– A vívás örök szerelem az életemben. A semmiből alapítottam meg a vívószakosztályt a Balaton partján, kezdetben rettentő sanyarú körülmények között: semmilyen feltétel, megfelelő létesítmény sem volt adott hozzá. Sok helyen megfordultam, rögös út vezetett idáig, hogy összesen kilenc vívótermet alapítottam. Megszereztem a vívószakedzői diplomámat, és azóta oktatom a fiatalokat.

A mesteredzői címet is birtokló szakember több tanítványa jutott el olimpiáig, jelenleg a junior párbajtőr-válogatott keretének edzője, és mellette vezeti a Balatoni Vívóklubot is.

Jakobetz László FIDE-mester több száz gyermekkel szerettette meg a sakkozást, a rendszerváltás óta a legeredményesebb nevelőedző a tizenkét év alatti korosztályban. A klubhűség mintaképe: már 31 éve a Barcza-BEAC kötelékébe tartozik. A sportági szövetség Sakktörténeti Bizottságának elnöke. Edzői vénája már fiatalon megjelent, ha nem is tudatosan.

– Az én sakkedzői pályafutásom a focipályán kezdődött. Tíz év körüli kissrácként elkezdtem tanítani a korukból adódóan még nem túl ügyes 4-5 éveseket az óvatos vetődés művészetére – persze mindezt betonon. Nagyapám utánpótlás-labdarúgóedző volt egy kis csapatnál, bár apám nem ezt az irányt követte, nagyon értett a gyerekek nyelvén. Olyan környezetben nőttem fel, ahol láttam, miként kell hatást gyakorolni a kicsikre, hogyan nevettetik meg őket. Amikor az ember még maga is gyerek, nem határoz meg semmit tudatosan; úgy vélem, nagyapám és apám hatására éreztem vágyat az edzőségre.

Nem számít, mennyit változott a világ, a módszerek, a generációkat jellemző különbségek, az elvek, amelyek szerint dolgozni, nevelni kezdtek, évtizedek után is megmaradtak. Szedlmayer Ildikó a pozitív szemléletű légkörben és nevelésben hisz.

– Már a kezdetekkor megfogalmazódott bennem, hogy sosem használok negatív kritikát, és sosem alázom meg a gyereket, ezeket semmilyen körülmények között nem fogom megtenni! A szerető szigor, a határok meghúzása viszont elengedhetetlen. Sokáig el lehet menni, lehet beszélgetni, tegezni az edzőt, de van egy pont, ahonnan tudják a gyerekek, hogy nincs tovább. Ha a kereteket világosan megfogalmazzuk, akkor nagyon barátságos légkör tud kialakulni. Akkor is, ha az edző esetleg felemeli a hangját, de csak ha indokolt, és ezt a gyerek pontosan tudja.

Jakobetz Lászlónál az egyik fiatal tanítványa azt emelte ki, hogy azért szeret az edzéseire járni, mert nagyon vicces. Nála a humor az eszköztár elengedhetetlen része, de ez nem jár bohóckodással, az edzéseket komolyan kell venni.

– Kétségtelen, hogy az edzői stílusom jelentősen eltér másokétól. A humor fontos, én is tanulok tőlük, tele vagyok viccekkel, amiket a tanítványaim mesélnek nekem. Soha nem követelem meg, hogy magázzanak vagy csókolommal köszönjenek, mint nekünk kellett, de a tiszteletet meg kell adni. Munkakapcsolat van köztünk; ha vége az edzésnek, ez lehet akár baráti is. Egyébként nagyon szigorú vagyok. Az edzésen olyan nincs, hogy valaki balhézik, beszélget, nem figyel.

Egy olyan világban, ahol minimális teljesítménnyel is lehet eredményt elérni, még nehezebb a feladatuk a nevelőedzőknek, hiszen a sportban nincs siker kemény munka, fegyelem, koncentráció nélkül, erre pedig meg kell tanítani a fiatalokat.

– A vívás olyan küzdősport, ami az életre is nevel. A sakkhoz tudom hasonlítani, mert fejben hasonló munkát kell végezni, és mellette fizikailag is ott kell lenni a páston – kezdte a választ Borosné Eitner Kinga. – A kicsik is nagyon hamar megértik és rááll az agyuk, hogy vívóként gondolkozzanak a páston. Következetes, módszeres munka és megfelelő mennyiségű szigor szükséges. Ha hosszú a gyeplő, megérzik a fiatalok, és visszaélnek vele. Ezért a megfelelő keretek között nevelve szoktatjuk rá őket a munkára, a kötelességükre. Ha egy gyerekbe bele van nevelve a kitartás és akaraterő, akkor viszi magával az élet többi területére is. Fontos megtanulni, hogy amit elkezdett, vigye végig, készüljön fel tisztességesen. Kiemelném azt is, amit lényegesnek tartok átadni: a vívás nem öncélú tevékenység, mindenki olyan társa kell hogy legyen a többieknek, amivel segítik egymás fejlődését.

Mindig ott a könnyebb és az egyszerűbb út is, de Jakobetz Laszló pont arra tanítja a gyerekeket, hogy ne azt válasszák, mert nem az vezet eredményre. Korosztályonként és gyerekenként változik, kit hogyan lehet megszólítani, a sportban tartani, de nála nem jelentős a lemorzsolódás. Ehhez kellenek a speciális módszerek, trükkök.

– Mindig azt mondom, először próbáljuk meg saját fejjel megoldani az adott helyzetet. Ha nagyon nem találjuk a megfelelő lépést, de érezzük, hogy létezik, akkor félévente maximum egyszer megengedem, hogy edzésen bekapcsolják a sakkprogramot, és megnézzenek egy lépést. Az elsődleges célunk, hogy a gyerekeket önállóságra és önálló gondolkodásra kell tanítani, nem csak a sakktáblán. Érdekesen kell hozzájuk beszélni, hogy ne legyen unalmas és érezzék, értsék például az irónián keresztüli üzenetet. Sajátos látásmódot kell adni a gyerekeknek; néha akár görbe tükröt tartok eléjük a saját viselkedésükkel kapcsolatban is. Szerencsére nálunk a sakkban való elmélyültség és odatartozás magas százalékban van jelen. Rendkívül büszke vagyok arra, hogy nálunk a klubhűség alapvetés. Én soha nem hívok el senkit egy másik klubból, már csak azért sem, mert az nem az én nevelésem lenne, idegen tollakkal nem szeretnék ékeskedni.

Szedlmayer Ildikó azt vallja, el kell varázsolni a gyerekeket minden edzésen, így lehet ébren tartani a figyelmet, érdeklődésüket.

– Olyan gyakorlatokat kell kitalálni, olyan dinamikát és ritmust kell adni az edzésnek, ami az ő hangulatukhoz megfelelő. Ha felspannolt állapotban jönnek, akkor hosszabb úszás kell, ha épp figyelmesek, fegyelmezettebbek, akkor lehet egy nehezebb labdás edzés, ahol összetett és komplex feladatok vannak. Az egyéni bánásmód is fontos, nem mindenkinek ugyanarra van szüksége. Tudom, hogy az egyik teljesítményét az segíti, ha többször leszidom, míg a másiknak több dicséret kell, akár a legapróbb dolgokért is.

Folyamatos egyensúlyozás jellemzi a nevelőedzőket. A sport szereplői állandó teljesítménykényszerben dolgoznak, a nevelőedzőket is az elért eredmények határozzák meg, ugyanakkor leginkább azt kell szem előtt tartaniuk, hogy a gyerekek élvezzék, amit csinálnak, a sport az életük része legyen, megtartsák őket a rendszerben, és közben úgy dolgozzanak, hogy akár a legmagasabb szintek eléréséhez is megteremtsék az alapokat.

– Ezért az elsődleges cél, hogy a gyerekek ismerjék fel a saját határaikat, és tanulják meg átlépni őket – mondja Szedlmayer Ildikó. – Igyekezzenek és motiváltak legyenek, hogy holnap többet teljesítsenek, mint ma. Olyan belső motivációt kell kiépíteni bennük, ami viszi őket tovább az útjukon. A legfontosabb mégis az, hogy kötődjenek a sportághoz, a csapattársaikhoz, az edzőjükhöz, a klubjukhoz. Tanulják meg az uszodai szabályokat, legyenek udvariasak, előzékenyek, segítőkészek és emellett testileg, lelkileg, fizikailag fejlődjenek.

A modern kor kihívásaira is választ kell adniuk, rengeteg inger éri a fiatalokat, de a sportnál ki kell zárni a külvilágot. Ahogy Jakobetz Laszló mondja, az is a feladata az edzőnek, hogy a mai kor káros hatásait megszűrje.

– Kezdő edző koromban a számítógép meg a tévé elől kellett elhúzni a gyerekeket, most meg a telefontól. Akkoriban azt mondtam nekik, verseny előtt szóba sem jöhet, hogy órákon át mesét nézzünk, mert kifárasztja az agyat. Most azt mondom, ha edzésen nézünk egy állást a táblán, ne a mobiljuktól várják a megoldást, mert versenyen nem lesz telefonos segítség. Azt próbálom elmagyarázni, hogy a sakkozás személyes, komoly tevékenység, amikor egy hatéves leül a tábla elé, nem gyerek, hanem versenyzővé válik, a parti után lehet belőle újra gyerek. Akkor is örülnék, ha úgy lesz gyerek, hogy elővesz egy könyvet, labdát – néha megjegyzem nekik, nyugodtan nézzék meg a Wikipédián, mi az a könyv meg a labda, mire valók, és használják őket bátran. A gyerekek gyakran büszkélkednek az online sakkal, amiben sikereket érnek el, de próbálom megérteni velük, azt nem lehet valós eredménynek tekinteni. Tartsuk a sakkot annak, aminek született. Amikor leül velünk szemben egy hús-vér ellenfél, őt kell legyőzni, ha nem tudjuk legyőzni, tanuljunk a partiból. Szerintem ez a legfontosabb üzenete a sakknak.

Borosné Eitner Kinga a vívóterembe lépésnél elteteti a gyerekekkel a telefont, versenyre utazáskor a busznál kell leadni, és csak a verseny végén kapják vissza. A mesteredző arra próbálja szoktatni őket, hogy mindig az előttük álló feladatra koncentráljanak, tiszta fejjel, pihenten, az pedig nem megy telefonnal a kézben.

Több évtizede nevelik a sportra és az életre a gyerekeket. Munkájukat ugyanolyan lelkesen és elhivatottan végzik, mint a kezdeteknél. Szedlmayer Ildikó szerint valahol újra és újra kezdőkké válnak, hiszen mindig újabb palánta érkezik, akit fel kell térképezni, új stratégiát kidolgozni. Ezért is az egyik legnehezebb munka az övék. A sakkban sincs ez másként, de az összes nehézség ellenére Jakobetz Laszló is állítja, a gyerekek fejlődését látva megéri. Ha a befektetett munka, eredmény megvalósul, az adja az edző igazi boldogságát. Borosné Eitner Kinga pedig bevallja, mai napig elvarázsolja, ha tanítványai egy szép mozdulatot mutatnak a páston, vagy ésszel és sikeresen visznek véghez egy asszót.

Nevelőedzők, akik az első, de egy életre meghatározó lépést adják.