„Tenyerén hordott az Isten”

Nyolcvanadik születésnapját ünnepli a kétszeres olimpiai ezüstérmes, világbajnok sebészorvos vívó, Kamuti Jenő. A nemzet sportolójával ’56-os emlékeiről, a tökéletes mozdulatról, a hősök hiányáról beszélgettünk, illetve arról, lehet-e bármi közös a vívásban és egy kórházi műtétben.

– Mennyire tartozik hozzá ma a testi-lelki neveléshez a sport?

– A heti ötszöri testnevelésórák bevezetésével talán javul a testnevelő tanárok, edzők társadalmi megbecsültsége, ez korábban kevésbé volt jellemző. A testmozgás nemcsak a testnek fontos, hanem a pszichének is, mi, akik a sportban élünk és dolgozunk, jól látjuk a fontosságát. Ugyanakkor a versenysport ma az egész világon valamiféle krízisen megy át: megújulásra van szüksége megítélésben és persze abban, hogyan strukturáljuk a felnövekvő generáció életébe. Ilyen értelemben az edzőknek, pedagógusoknak kiemelt szerepük van.

– Hogyan?

– A sport iránt igazán elköteleződött fiatal fél életét az edzőteremben tölti. Én kamaszkoromban több időt töltöttem a mesteremmel, mint a szüleimmel. A vívóteremben jobb hangulat volt, mint az iskolában, remek volt a közösség. Az edzőmtől, Bay Béla bácsitól pedig rengeteget tanultam, attól kezdve, hogy lábra tudtam állni a páston. És nem csak technikát. Ott voltak a beszélgetéseink, hiszen a vívás egy olyan sport, amibe belefér, hogy az ember két tus között hallgatja az edzőt, aki jó érzékkel tudja azt, hogy a tanítványánál fenn kell tartania az intellektuális érdeklődést. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: nemcsak a test edzése a fontos, hanem a szellemé is.

– Ehhez kapcsolódik az etikus magatartás is. 1977-ben megítélték önnek a Fair Play díjat, ma pedig a Magyar és a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke is. Hogyan summázható a tisztességes verseny gondolata?

– Az erkölcs alapvetően fontos, életünk tartópillére. Talán nem sértő a hasonlat, ha azt mondom, a fair play leginkább a Tízparancsolathoz hasonlítható, ráadásul a versenysport ehhez még hozzáteszi a boldogság- és örömérzést. Nemcsak a szabályok betartása a fontos, hanem annak az attitűdnek az elsajátítása, hogy ha nekem károm származik belőle, akkor is segítek a másiknak, ha a helyzet úgy kívánja. És tanuljak meg örülni annak, hogy segíthettem. Ebből a gondolatiságból fakad, hogy a fair playnek az élet minden területén érvényesülnie kellene, de a fogalom talán azért kötődik leginkább a sporthoz, mert itt felmutathatók egzakt példák.

– Hogyan lehet átadni a fiatal sportolóknak azt, hogy jó érzéssel segítsenek a másiknak, és a versenyhelyzetben ne csupán saját, önös érdekeiket tartsák szem előtt?

– Ehhez kell egy adottság, amit otthonról hoz az ember, de kulcsfontosságú szerepe van az edzőnek is. De ez a gondolat nem csupán egy elvont ideál. Ma annyi rossz példát látni a médiában, csupa negatív szenzáció. Ezen egy kicsit alakítanunk kell, fel kell mutatnunk igazi értékeket is. Jól látszik, hatalmas igény él a társadalomban arra, hogy valódi hősöket lásson. A sport pedig alkalmas erre. Ott van például annak az orosz edzőnek a története: Szocsiban, a téli olimpiai játékokon a kanadai sífutónak verseny közben eltört a léce, az orosz tréner pedig gyorsan elszaladt a saját versenyzője tartalék sílécéért, és odaadta a kanadainak, ráadásul úgy, hogy mindkét résztvevő az első helyért küzdött. Ez a gesztus példaértékű volt. Egyébként a Fair Play díjat idén novemberben Jacques Rogge kapja, aki a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke volt, és minden beszédében és döntéseivel is hangsúlyozottan képviselte a fair play fontosságát.

– A BVSC-ben vívott, hogyan emlékszik vissza az ott eltöltött időre?

– Igazi közösség voltunk. Az edzőm, Bay Béla roppant intelligens és alázatos ember volt, óriási műveltséggel. Mikor megemlítettem neki, hogy nem tudok edzésre jönni az iskolai november 4-i ünnepség miatt, csak annyit mondott, jól van fiam, az iskola az első. Másnap pedig behozott nekem egy könyvet a cári Oroszországról, amiben elolvashattam a lenini ideológia megszületésének valódi okait és történetét. Kettős nevelést kaptam tőle, amit elfogadtam, mert hiteles személyiség volt. Fiatalos volt, ha kellett, káromkodott, és volt benne szenvedély a sport iránt. Erdélyi földbirtokos családból származott, ’35-ben áttelepült Magyarországra, ’36-ban már magyar színekben indult az olimpián. Aztán a háború alatt embereket bújtatott, amiért később meghurcolták.

– Ma a magyar férfi tőr szakág nem túl sikeres. Bay Béla sikerének titka miben rejlett?

– Azt az iskolát vallotta, hogy addig kell csinálni egy mozdulatot, amíg az nem lesz tökéletes. Volt, hogy akár százszor is elismételtünk egy-egy mozdulatot. Úgy gondolta, a vívás kiegészítő sportja a vívás, hiszen ha egy zongoraművész este koncertet ad, a játék előtt skálázik és bemelegíti az ujjait. A vívásnak is az tesz jót, ha gyakorolják. Szerintem a mai vívás hibája az, hogy nagyobb százalékban hibás a végrehajtott akció. Mi tízből kétszer szúrtunk mellé. A pontosság gyakorlását ma valahogy elhanyagolják, nem tartják fontosnak az edzők. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs tehetséges tőröző, olyan, mint kardozó és párbajtőröző. Ez egyértelműen az edzők hibája.

– Az edzői pálya nem vonzotta? Nem akarta továbbadni a tudását a fiataloknak?

– Mostanában gondolkodtam el azon, hogy jó lenne lemenni iskolázni a vívóterembe: le kellene tennem egy vívómesteri vizsgát, hogy taníthassak.

– Másik hivatása az orvoslás. Érdekes, hogy a sport és a sebészi szakma valamilyen szinten erősíti egymást, hiszen mindkettőhöz koncentráció és kitartás kell…

– Mindkét szakmában hajt a döntési kényszer, a vívásban kiélesedett reflexek beépültek a gondolkodásomba, a mentalitásomba. És valóban kitartásra van szükség a műtéteknél, főleg régen, amikor még nem voltak olyan gépek, amik megkönnyítették a sebészi munkát. A vívás és a sebészet is csapatmunka, hiszen együtt dolgozik az altatóorvos, az asszisztens és a műtős is. Mikor műtenem kellett, minden alkalommal örömmel mentem, és ma is vágyom rá, hogy átéljem azt a pozitív stresszes állapotot, ami a páston minden versenyen jellemző volt. A világot jelentő deszkák vonzzák az embert, az én esetemben sem volt ez másképp: szerettem volna a sebészi hivatásban is ugyanolyan kimagasló sikereket elérni, mint amilyeneket a sportban. A ’70-es évek vége felé ösztöndíjjal sikerült kijutnom a franciaországi Bordeaux egyetemére, ahol elmélyíthettem orvosi ismereteimet. Főorvos, majd kórházigazgató lettem, meghonosítottam egy speciális sebészeti eljárást Magyarországon. A hazai gyógyászatban én végeztem először laparoszkópiát, ami az üreges szervek diagnózisát és operációját teszi lehetővé a has felnyitása nélkül. Azelőtt a legtöbb szakmabeli kételkedett e módszer alkalmazhatóságában, ma viszont itthon is az egyik legnépszerűbb endoszkópos eljárásnak számít a belső szervek ilyen módon történő tükrözése. Igyekeztem orvosként is úgy élni, mint sportolóként: úgy viselkedni, olyan döntéseket hozni, hogy nyugodtan feküdhessek le a nap végén aludni.

– Ha most indulna az orvosi pályafutása, elhagyná az országot a jobb megélhetés érdekében?

– Biztosan nem. Az ’50-es években volt lehetőségem és okom is a disszidálásra, én mégis itthon maradtam.

– Nehéz volt érvényesülni élsportolóként abban az időszakban?

– Édesapám a MÁV vezérigazgató-helyettese volt, 1956. október 24-én a vasúti főosztály vezetői a forradalmi bizottság elnökévé választották. E két tisztségből adódóan sokat tett azért, hogy azokban a viszontagságokkal teli napokban a főváros lakossága élelmiszerhez juthasson. A Ráday utcai lakásunkban lévő üzemi telefonnak köszönhetően már november 3-án értesült arról, hogy a Magyarországot az Ukrajnával összekötő csapi hídon keresztül hazánkba özönlenek a szovjet tankok. Végzetes hibát követett el: parancsba adta, hogy robbantsák föl a hidat, emiatt bebörtönözték. Hónapokig azt sem tudtuk, hogy egyáltalán életben van-e. Ez aztán komoly hatással volt a pályafutásomra.

– Hogyan?

– Édesapám forradalmi szerepvállalása miatt több nemzetközi versenyre csak nagy nehezen, mesterem, Bay Béla közbenjárásának köszönhetően jutottam ki. Így volt ez a moszkvai Világifjúsági Találkozó esetében is. A sors fintora, hogy a döntő asszót a szovjetek köztiszteletben álló klasszisával, Mark Petrovics Midlerrel vívtam. A győzelemhez az segített hozzá, hogy végig arra gondoltam, a siker talán hasznomra lehet apám felkutatásában. Másnap Komócsin Zoltán kommunista politikus, Kádár János helyettese, a magyar VIT-delegáció vezetője fogadást szervezett a tiszteletemre. Egy pohár meleg orosz pezsgő elfogyasztása után kellőképp feloldódtam, így amikor nekem szegezte a kérdést, mit kérek tőlük az eredményért cserébe, én rávágtam: szeretném tudni, édesapám életben van-e.

– Komócsin elvtárs eleget tett a kérésnek?

– Furcsamód igen. Mivel ’56 leverése után nem volt elég börtön, a politikai el­ítéltek egy részét a pesti Akácfa utca egyik bérház kiürített lakásaiban tartották fogva. Ide rendeltek be engem egy meghatározott időpontra. Az udvaron gépfegyveres katonák pásztázták a körfolyosókat, hogy a rabok nehogy megszökhessenek. Apámmal a házmester szobájában találkozhattam több hónap után először. Sírtunk mindketten, amikor megláttuk egymást. Azt mondta, otthon én vagyok a férfi a háznál, gondoskodjak róla, hogy legyen elég tüzelő télire. Valószínűleg félreérthették a beszélgetésünket, azt hitték, konspirálunk, ezért két perc után erőszakkal kivezették apámat a szobából. Egy évvel később szabadult. Emlékét ma már emléktábla is őrzi a Keleti pályaudvar épületénél. De ezt a viszontagságos időszakot leszámítva boldog embernek tartom magamat, és istenfélőnek is. Azt hiszem, édesanyámnak volt igaza, mikor 97 éves korában a kórházi ágyán fekve azt mondta nekem, fiam, adj hálát Istennek, mert mindig a tenyerén hordott.

Szentei Anna, Szencz Dóra