Titkuk a kiismerhetetlenség

– Három héttel ezelőtt a sportrajongók nagy örömére bejelentette, hogy folytatja a vívást. Nehéz volt dönteni?

– Korábban azt terveztem, hogy a 2016-os olimpia után abbahagyom a versenyzést, és az ügyvédi pályára koncentrálok a jövőben. Akkor voltam 34 éves, gondoltam, ez kor szempontjából is megfelelő időpont a befejezéshez. Rio azonban nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Az egyéni küzdelmek során rajtam kívül álló okokból alulteljesítettem az elvárásaimhoz képest, csapatban pedig a történelemben először és azóta utoljára nem rendeztek versenyt a kardozók számára. Nagy érvágás volt ez, már csak azért is, mert abban az évben ezüstérmesek lettünk a srácokkal a világbajnokságon, amit az olimpia előtt pár hónappal, azonos helyszínen rendeztek meg a kimaradt versenyszámokban, így a játékokon az egyik legesélyesebb csapatként indulhattunk volna. Bár nagyon eredményes volt a pályafutásom, olimpiai érem még nem szerepelt a gyűjteményemben, ez pedig nagyon zavart. A játékok után egy jó barátom felajánlotta, hogy támogatna a jövőben. Csábított az ajánlat, ráadásul időközben az Ázsiából hazatért bátyámat, aki akkor már az újdonsült olimpiai bajnok, Szilágyi Áron edzője volt, kinevezték a felnőttválogatott vezetőjévé. Formálódni látszott egy ütőképes csapat, mindez pedig elég motivációt adott ahhoz, hogy a folytatás mellett döntsek. Az elmúlt öt év nagyon eredményes periódus volt számunkra. Talán nem is volt világverseny, ahol ne álltunk volna a dobogón. Ennek az időszaknak a csúcspontja végül is a tokiói olimpia, ahol bronzérmesek lettünk. Nagyon örültünk ennek a rég áhított eredménynek, ugyanakkor azóta is mindannyiuk fejében ott motoszkál a gondolat: csupán egy hajszálon múlt, hogy fényesebb legyen az az érem.

– Egyesek szerint a vívásban 39 év nem kor.

– Nem foglalkozom azzal, hány éves vagyok. Semmivel sem érzem magam öregebbnek, mint tíz évvel ezelőtt. Maximum rutinosabb lettem. Jó formában vagyok mentálisan és fizikailag is, a nagyobb sérülések elkerültek a pályafutásom során, ez is közrejátszik abban, hogy a folytatás mellett döntöttem. A halasztás miatt most ráadásul csak három évet kell készülni a következő olimpiára. Minden feltétel adott a sikerhez. A csapat együtt van. A nemzetközi mezőny pedig érzésem szerint gyengülni fog az előttünk álló időszakban.

– Hogyhogy?

– Lesznek, akik időközben visszavonulnak majd, több helyen is fiatalítanak, ez pedig magában hordozza annak a lehetőségét, hogy gyengüljön az adott csapat teljesítménye. Nem tudom elképzelni, hogy például a koreaiak vagy az olaszok ugyanazzal a négy fővel álljnak majd rajthoz, mint Tokióban. Ha nálunk ez a felállás marad, márpedig nagy az esély rá, hiszen előttem Gémesi Csanád is bejelentette, hogy folytatja a versenyzést, akkor változatlan erőviszonyokkal szállunk harcba Párizsban.

– Mennyire biztos ez az egység? A válogatóversenyek azért beleszólhatnak még a csapat összetételébe, nem?

– Elvileg igen, de azt gondolom, hogy az előttünk álló idő rövid ahhoz, hogy új csillag szülessen. A fiataloknál az elmúlt egy-két év kiesett a koronajárvány miatt, még csak esélyük sem volt, hogy bekapcsolódjanak a felnőttmezőny vérkeringésébe. Aki leginkább versenyben lehet a csapatba kerülésért, az Iliász Nikolász, akivel már sok közös csatát megvívtunk. A többiek azonban még nagyon távol vannak tőlünk.

– De vannak?

– Vannak, persze. Mi is büszkélkedhetünk olyan tanítvánnyal, aki az elmúlt években több Európa-bajnoki címet is szerzett utánpótlás-korosztályban. A válogatott leendő vezetőjének az lesz a feladata a következő ciklusban, hogy levezényelje a generációváltást, megfelelő menedzseléssel, versenyzési lehetőségek biztosításával hozzáerősítse ezeket a fiatalokat a nemzetközi felnőttmezőnyhöz. A létszám nem mindig determinálja a sikert. Van egy kis űr utánunk, én azt érzem. Most még nem adott minden feltétel ahhoz, hogy három év múlva ki lehessen állítani helyettünk egy hasonló kvalitású együttest. De még adott lehet. Hozzáteszem, ennyire egységes és erős csapatunk, mint amilyen a mostani, az utóbbi húsz év során sem volt. Voltak óriási klasszisaink, de érmet szerezni olimpián mégis 96-ban sikerült utoljára a magyar kardozóknak.

– Mi a titka az önök csapatának?

– Rengeteg múlik azon, hogy milyen a vezetés. Hosszú éveken keresztül ugyanezekkel a versenyzőkkel vívtam egy csapatban, mégsem tudtunk összeállni teljes egésszé. Bátyám, Andris személye egyértelműen hozzájárult, hogy aztán mégis sikerüljön. Ő nem az a nagyon szigorú, keményvonalas edző, aki miatt feszeng a csapat, mint korábban. Ma már bátran kimondhatom: Somlai Béla módszerei so­káig rányomták a bélyeget a teljesítményünkre. Annak a húsz évnek a nagy részében, amiről az előbb beszéltem, ő volt a vezetőedző. Sokkal többre voltunk hivatottak, mégsem jöttek az eredmények. Nálunk nem jön be az a stílus, ami az úszóknál igen. De ezen az időszakon túl vagyunk már, nem is érdemes több szót pazarolni rá.

– Gémesi Csanád szerint a sokszínűségük az, ami miatt a legtöbb ellenfél nem talál fogást önökön.

– Szerintem nemcsak ránk, hanem az egész magyar vívásra jellemző ez a sokszínűség. Egyre több olyan műhely van a világon, ahol sablonok alapján építik fel a vívókat. Itthon nem ez a jellemző. A magyar kard sajátja a széles technikai repertoár. Mi különböző stílusú mesterektől tanulunk, az ebből fakadó kiismerhetetlenségünket kamatoztatjuk a páston. Sokkal több akcióval próbálkozunk egy-egy asszó során, mint a külföldiek többsége, így aztán az esélyünk is nagyobb rá, hogy megtaláljuk az ellenfeleinkhez szükséges ellenszert.

– Apropó: sokszínűség. A Decsi klán köztudottan konzervatív szemléletű, több interjúban is hangoztatták már, milyen fontos az önök számára a hazaszeretet, a hit és a család. Mit szólnak azokhoz az értékrendjükkel ellentétes társadalmi folyamatokhoz, amik a sport világát is elérték már?

– A sportban szerintem nincs helye a politikának, a saját életemben is igyekszem különválasztani ezt a két területet. Bár haladunk a korral, a vívás, talán a hagyományainál fogva, még mindig meglehetősen konzervatív és bizonyos szempontból steril sportágnak számít. Azt, ami például a futballpályákon történik, nagyon rossz szájízzel figyelem. Az ilyenfajta megnyilvánulásoknak nem a sport a színtere, én azt gondolom.

– Mi a legnagyobb életbölcsesség, amit edzőjétől, vagyis az édesapjától tanult?

– Inkább tulajdonságok jutnak eszembe. Ilyen a sportág iránti alázat és a kitartás. Elég, ha annyit mondok: jövőre lesz harminc éve, hogy először pástra léptem.

– A jogi pálya még mindig csak egy álom?

– Nem, most is egy ügyvédi irodában dolgozom jelöltként. A kardozóktól nem áll távol ez a szakma. Ha csak a közelmúltat nézzük: Nébald György, Gedővári Imre és Abay Péter is jogi doktor volt. Engem személyesen édesapám jó barátja, egy egykori kiváló dózsás kardvívó ösztönzött annak idején, hogy válasszam ezt a hivatást. Azt mondta, a tárgyalóteremben hasonló pszichés folyamatok zajlanak le az ember fejében, mint a páston, sokat lehet kamatoztatni a sportmúltból a munka terén. Közel 30 éves voltam, amikor elkezdtem az egyetemet, de olyan elszánt voltam, hogy az ötéves képzést három és fél év alatt elvégeztem. Az utóbbi időben jobban beleástam magam a munkába. Ákos, a mentorom sokszor bedob a mély vízbe. Most elsősorban büntetőügyekkel foglalkozom, de elvégeztem a sportjogász szakot, már csak egy szakdolgozatot kellene összehoznom, hogy megkapjam a diplomám.

– A fegyvert még pihenteti?

– Az olimpia után kaptunk egy hosszabb pihenőt, ennek az ideje mostanában telik le. Van, aki már elkezdte a munkát, van, aki a november során tér vissza a vívóterembe. Az első feladat az, hogy fizikálisan összekapjuk magunkat, aztán jöhet a szakmai munka.

– Feleségének és a többi családtagjának őszinte volt a mosolya, amikor otthon bejelentette, hogy folytatja a versenyzést?

– Hogyne. Egyértelműen támogattak, szinte ők sulykolták, hogy ne hagyjam abba.

– A gyerekei sem könyörögtek, hogy ezentúl töltsön több időt velük?

– A kilencéves kisfiam, Hunor és a hat­éves kislányom, Boróka is kardozik már, ők is itt vannak szinte állandóan a vívóteremben.

– Ezek szerint nem szakítja el teljesen Kertvárostól a válogatottság?

– A keretedzések délelőtt vannak, a délutánokat általában itt töltöm. De előfordul sűrűn, hogy a csapat többi tagja is itt edz. Belaktuk az épületet az elmúlt hat év során. Sőt, az egyesületünkkel a semmiből eljutottunk odáig, hogy ma mind létszámban, mind eredményességben a magyar kard utánpótlásának egyik legfőbb bázisa vagyunk. Szeptemberben rekordszámú, közel 80 fős utánpótlás is érkezett hozzánk. Úgy tűnik, lassan nyitnunk kell egy újabb vívótermet, hogy elférjünk.