„Többet kaptam, mint amennyit veszítettem”

– Ez még a paralimpia utáni pihenőből való visszatérés vagy már a kemény munka időszaka?

– A játékok után kaptam két teljes hónap szabadságot, amikor nem csináltam semmit, csak futni mentem el néha. Utána pár hétig ébredeztünk: csak úsztunk, hogy szinten tartsuk magunkat. A napokban kezdtük el a komolyabb alapozást. Szép fokozatosan növeljük a méterszámot és az intenzitást. Aztán következik az edzőtábor. Onnantól kezdődik igazán a kemény munka.

– Nehéz volt az újrakezdés?

– Nagyon. Főleg mentálisan. A korábbi megszokott ritmus az őszi pihenő alatt teljesen megszűnt, csak a fekvésről és az evésről szóltak a mindennapjaim. Nehezemre esik ismét korán felkelni, céltudatosnak lenni, figyelni az étkezésre, hogy ne csak összevissza habzsoljak.

– De az aranyérmével és a friss kitüntetésével a birtokában bizonyára könnyebb volt nekirugaszkodni a munkának, mint az előző években.

– Épp ellenkezőleg. Tavaly szeptemberig hiányzott a gyűjteményemből a paralimpiai arany, ami motivált, hogy sokat eddzek és versenyezzek. Amikor az ember eléri a legfőbb célját, akkor viszont újat kell keresni, ez pedig nem olyan könnyű. Főleg nekem, akinek nagyon fiatalon sikerült felérnie a csúcsra. Most még nincs pontos elképzelésem a jövőről.

– Rendellenesség vagy baleset következtében vált mozgáskorlátozottá?

– Úgy születtem, hogy a bal lábam rövidebb, mint a jobb, nincs benne szárkapocscsont, és a keresztszalag is hiányzik. Voltam lábszárkorrekción, a combcsontomat ki kellett egyenesíteni, rengeteg műtéten estem át korábban. Aztán nyolcéves koromban, amikor már egész jó állapotban voltam, elmentünk a családdal síelni, ahol egy baleset következtében eltörtem a lábam, így az összes addigi operáció eredménye kárba veszett.

– Ilyen helyzetben nem ritka, hogy az ember bűnbakot keres.

– Én nem kerestem. Tudtam, hogy a vakmerőségemnek köszönhetek mindent. Persze a síléc is közrejátszott a történtekben. Nem csatolódott le, teljesen átfordult a lábamon. De ezt nem emberi hiba okozta. A tanulságot persze levontam. Nem szabad bérelt holmiban sportolni, saját eszközöket kell vinni. Meg persze be kell tartani az orvosok utasítását. Ha azt mondják, ne menj síelni, akkor ne menj.

– Keresi még a választ a miértre?

– Nem nagyon. Ennek így kellett történnie. Ellenkező esetben nem lennék most itt, nem kezdtem volna úszni. Nem cserélném el az életemet senkiével. Az enyém így teljes. Nem érzem magam mozgássérültnek, nekem az a normális, hogy ilyen a lábam. Hozzáteszem, szerencsére nem sok mindenben hátráltat. Sőt többet kaptam, mint veszítettem általa. Hamar elfárad ugyan, a térdem pedig sokszor fáj, és könnyen ki is ugrik, de ugyanúgy futok, mint a társaim. A rajtom és a mell-lábtempóm gyengébb, mivel nem tudom kifordítani a bokámat. De ezek apróságok. Nagy hátrányt, ami a balesetből származna, nem tudok kiemelni.

– Gondolom, az úszás, mint oly sok parasportolóéban, az ön esetében is rehabilitációs módszer volt kezdetben. Hogyan vált szenvedéllyé?

– Már pici koromban szerettem úszni. Van otthon, Szigetváron egy kis medencénk, ott tanultam meg. A lábtörés után az orvosok mondták, hogy járjak el gyógyúszásra, akkor kezdtem el egy tanfolyamot. A korombéliekkel voltam együtt, szerettem vízben lenni, játszani velük. Az edző vette észre, hogy van bennem tehetség, a javaslatára kezdtem el rendszeresen edzésre járni, aztán elvitt versenyre is. Apukám persze megpróbált visszatartani, mondván, úgyis csalódni fogok, mert utolsó leszek. De én hajthatatlan voltam. Eljött ő is a versenyre, megnézett, aztán mondta, hogy a kocsiban megvár, az eredményhirdetésre nem marad ott. Néhány pillanat múlva egy nagy aranyéremmel a nyakamban sétáltam ki a csarnokból. Nem akart hinni a szemének. Ez még az épek között volt Pécsen. Kilencéves voltam akkor.

– A szülők amúgy is hajlamosak túlfélteni a gyermeküket, de gondolom, ez egy mozgáskorlátozott ember esetében hatványozottan igaz.

– Nem érzem, hogy az enyémekkel így lett volna. Éppúgy bánnak velem, mint a húgommal. Nem kezelnek mozgáskorlátozottként. Nem foglalkoznak vele, hogy egy kicsit más vagyok, mint az átlag, mivel ez alig látszik rajtam. Egyedül a téli sportágaktól tiltottak el. De azok nem is vonzanak. Illetve apukám félt egy kicsit a futástól, nehogy túlzásba vigyem és bajom essék.

– És? Képes mértéket tartani?

– Nem igazán. Olyan ember vagyok, aki mindig többet és többet szeretne teljesíteni. Azt érzem, ha ez nem sikerül, nem leszek elég jó, nem leszek győztes.

– Akkor sem ijedtek meg a szülei, amikor 12 éves korában közölte, hogy a fővárosba költözik?

– Felhívtuk Verrasztó Zoltánt, a Jövő SC edzőjét, aki felajánlotta, hogy menjünk el hozzájuk megnézni egy edzést. Apukám persze megint pesszimista volt, azt mondta, úgysem fognak felvenni, mert nem vagyok elég jó. De nem lett igaza. Azt hiszem, akkor nyelt igazán nagyot, amikor felfogta, hogy a lányára mégis igényt tart az egyik legnagyobb budapesti úszóegyesület.

– Önben mikor tudatosult, hogy ott a helye a versenymedencében?

– Ez inkább egy folyamat eredménye volt. Amikor felkerültem a fővárosba, kicsit féltem, mert alsóbbrendűnek tekintettem magam. Mégiscsak egy nagyon menő klubhoz kerültem. De aztán szép lassan tudatosult bennem, hogy képes vagyok tartani a lépést a többiekkel. Hamar be is fogadtak. Nagyon szerettem azt a csoportot. Hiányoznak az egykori társaim. Szép idők voltak azok.

– Emlékszik az első alkalomra, amikor parasportolókkal versenyzett?

– Hogyne! 2013-ban volt Sheffieldben. Ott kaptam meg a nemzetközi kategóriá­mat, amiből már akkor kimagaslottam: éremmel jöttem haza. Pedig nagyon fiatal voltam, biztos sokan meglepődtek, mit keres ez a gyerek a medencében. Aztán a világbajnokságon is nagy meglepetést okoztam: 400 gyorson 17 másodpercet javítottam a korábbi teljesítményemhez képest.

– A parasportolókra sokan már azelőtt hősként tekintenek, hogy komolyabb eredményt érnének el egy világversenyen. Önt személy szerint nem zavarja, feszélyezi ez?

– Az emberek többsége valóban felnéz ránk, mert lenyűgözi őket, hogy sérülten is ilyen életvidámak és kitartóak vagyunk. Nekem speciel nagyon jólesik ez a rajongás. A baj az, hogy még mindig van egy jelentős réteg, amelyik ujjal mutogat ránk. A fő kritikusok szerint nekünk sokkal könnyebb.

– Mire gondolnak pontosan? Hogy pozitív diszkriminációban részesülnek?

– Inkább arra, hogy nem vagyunk annyian, mint az épek, és így egyszerűbben tudunk érvényesülni, jó eredményt elérni. Olvasok néha olyan negatív hozzászólásokat az interneten, hogy kiráz a hideg. Legutóbb az olimpiai járadékok megemelése kapcsán estek nekünk jó néhányan. Persze szerencsére az ilyen kommentekből van kevesebb. A többség büszke ránk, elismeri a sikereinket, ami mindannyiunknak nagyon jólesik.

– Azt gondolná az ember, a rendszerváltás óta pozitív irányba változott a mozgáskorlátozottak társadalmi megítélése…

– Ez így is van, de a Nyugathoz képest így is le vagyunk maradva 15-20 évvel. Az emberek egy jelentős része még mindig zavarban van, nem képes megfelelően kommunikálni velünk. Sőt a mai napig előfordul, hogy beszólogatnak az utcán. Gyakran megkapom én is, hogy botlábú vagyok. Emiatt nyáron nem is szívesen utazom tömegközlekedéssel. Pedig még csak nem is vagyok feltűnő eset. De a sporton belül is van még hova fejlődni. Ahogy én látom, a magyar paraúszás ma tart ott, ahol a nemzetközi jó néhány évvel ezelőtt. Szerencsére azonban jó irányba haladunk, már az úszószövetség is hasonlóképpen kezel bennünket, mint az épeket. Bár a szakadék még megvan, már jóval kisebb, mint korábban.

– Az érzékenyítés olyan eszközei, mint például a néhány éve piacra dobott kerekesszékes Barbie baba, hatásosak lehetnek?

– Igen, biztosan, hiszen általuk már kis korban találkozhatnak a mozgássérültség jelenségével a gyerekek. Ez mindenképp jó felé vezet. De nem ártana a szülőknek is megtanítani, mit válaszoljanak, ha mondjuk a buszon nekik szegeződik a kérdés, miért van műlába a szemben álló utasnak. Manapság ugyanis magyarázat helyett még mindig azt hallja a legtöbb gyerek, hogy „fordulj el” vagy „ne nézz oda”. A cél a zavar feloldása lenne, hogy kellő diszkrécióval akár magát az illetőt is meg merjék kérdezni, hogyan került ilyen helyzetbe.

– Akkor van még munka bőven ezen a téren.

– Van, és bizony nekünk, paralimpikonoknak is óriási a szerepünk abban, hogy változzon a helyzet. El kell jutnunk minél több emberhez, meg kell tanítanunk őket az együttélésre.

– Februárban ünnepli 22. születésnapját. Mit kíván ebből az alkalomból?

– Hogy nagyobb béke legyen, kevesebb gyűlölködés, picit legyünk nyitottabbak egymás felé és értékeljük, amink van.