Történelmi futam
Szencz Dóra interjúja Baji Balázzsal, a londoni atlétikai világbajnokság bronzérmesével.Sporttörténelmet írt Baji Balázs. Az állatorvosként praktizáló atléta bronzérmet nyert a londoni világbajnokság döntőjében. Csak a szám olimpiai bajnoka és a legutóbbi vb-győztes tudta megelőzni őt. Ez a magyar futósport legjobb világbajnoki eredménye, 1987 óta ugyanis még döntőbe sem tudtak kerülni versenyzőink 5000 méternél rövidebb számban.
– Máris edz? Semmi láblógatás?
– Két nap pihenőt kaptam a világbajnokság után, de nem is éreztem, hogy többre lenne szükségem. Nincs megállás, hiszen vannak még megmérettetések az idén. Hosszú idő és kemény munka eredménye az a kiváló fizikai és mentális állapot, amiben most vagyok, szeretném ezt maximálisan kihasználni.
– A világ egyik legnépszerűbb, legelterjedtebb sportágának futószámaiban nem jellemző, hogy a magyarok remekelnének. Mi az oka, hogy a gátfutásban az elmúlt évtizedben kimagasló eredményeket értünk el?
– Azzal a végsebességgel, ami a síkfutásban közepesnek számít, technikai számokban ki lehet emelkedni a mezőnyből. Ezért van az, hogy gáton sokkal több a fehér bőrű futó a világversenyek döntőjében. Az, hogy a magyarok az utóbbi időben jól szerepelnek ebben a versenyszámban, egyértelműen ifj. Tomhauser István, jelenlegi edzőm és tanítványa, Kiss Dániel érdeme, mert ők együtt taposták ki sportolóink előtt az utat. Köszönet illeti a szövetséget is azért az átgondolt és megtervezett munkáért, amely lehetővé teszi, hogy a szakmai tudás eljusson minden tehetséges fiatalt felkészítő edzőhöz.
– Kanyarodjunk vissza pályafutása legelejére. Miért éppen atlétika? Miért éppen gátfutás? Miért éppen 110 méter?
– Kiskoromban több sportágat is kipróbáltam, de mindegyiket csak hobbi szinten űztem, egyik sem kötött le huzamosabb ideig. A változás 13 éves koromban következett be, amikor az atlétikai diákolimpián megismerkedtem Medovarszki Jánossal, a Békéscsabai Atlétikai Club trénerével. Megkérdeztem tőle, lehetne-e szó arról, hogy a jövőben az egyesület színeiben sportoljak. Igent mondott. Ő lett a nevelőedzőm. Az atlétikán belül több versenyszámot is kipróbáltam, de hamar egyértelművé vált, hogy gátfutásban vagyok a legjobb. A kérdés az volt, hogy 400 vagy 110 méteren fussak. Utóbbit választottam, mivel nem kedvelem a hosszútávot. Nem kellett sokat várni a sikerekre, 15 évesen már a fiatal tehetségeket tömörítő Héraklész-keretbe is bekerültem. Az eredményességben az is közrejátszott, hogy sose kényszerből sportoltam, hanem a belső motiváltság hajtott.
– Mióta dolgozik együtt jelenlegi edzőjével?
– 2008-ban, 19 évesen kerültem a szárnyai alá, miután a tanulmányaim miatt Békéscsabáról Budapestre költöztem, és az Ikarus BSE szakosztály pályáján folytattam az edzéseket. Mind szakmailag, mind barátilag nagyon jó a kapcsolatunk. Rengeteg időt töltünk egymással, magánéleti dolgokat is megbeszélünk.
– Ő hogyan értékelte a szereplését?
– Felhőtlenül boldog, elégedett az eredménnyel, neki is egy álma vált valóra, hosszú-hosszú évek munkája érett be. Az eredmény rá is ösztönzőleg hat, nem szeretnénk, hogy a vb-bronz legyen a hab a tortán.
– Hogy nézett ki a világbajnokságra való felkészülési idő? Hogyan teltek a napjai?
– Sűrű időszak volt, nem unatkoztam. Először egy kétszer kéthetes edzőtábort töltöttünk külföldön, ez volt a felkészülés alapja. Utána munka mellett edzettem. Reggel 8-tól délután 2-ig bent voltam a klinikán, ezt követően mentem tréningezni, napi 3-4 órát töltöttem a pályán. Nyár közepétől már versenyeztem is, állandóan úton voltam. A világbajnokság előtt két-három héttel visszavettem a terhelésből, részt vettem egy másfél hetes edzőtáborban Székesfehérváron, ahol egyszerre tudtam pihenni és készülni is. Fűszere volt az egésznek, hogy pont a vb előtt két héttel nősült meg Kiss Dani barátom, a lagziján szellemileg is kellőképp kikapcsolódhattam.
– Magyarországon milyenek a felkészülés feltételei?
– Szerencsére folyamatosan javul a helyzet, az idén több atlétikai pálya is épült. A mátyásföldi, ahol én is edzek, Magyarország egyik legszebb és legmodernebb atlétikai központja. Fedett csarnokból ugyanakkor hiány van, pedig a téli edzésekhez szükség lenne rájuk. Jelenleg a SYMA-csarnokban tréningezünk a hideg évszakokban, zsúfolt körülmények között. Remélem, hogy a szövetség áldozatos munkája hamarosan meghozza gyümölcsét ezen a téren is.
– Mi a legfőbb célja a sportban? Milyen eredményt kellene elérnie ahhoz, hogy azt érezze, elérte pályafutása csúcsát?
– A sportolók nem olyan emberek, akik csak úgy hátradőlnek egy kiemelkedő eredmény után. Minden sikert egy következő cél kitűzése követ. Persze van az a pont, amikor rá kell jönni, hogy elég volt, nincs tovább. Bízom benne, hogy az én esetemben ez még messze van. Szép évek állnak még előttem. Ha tudnám tartani a jelenlegi szintet, néha-néha képes lennék tovább faragni az országos csúcsomon, illetve dobogóra állni világversenyeken, akkor végtelenül boldog lennék. Ugyanakkor az is fontos, hogy egészséges maradjak, élvezzem, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek. A karrier egyébként sok mindentől függ: egészségtől, motiváltságtól és természetesen a sikerektől. Ha ezek megvannak, akkor sokáig lehet űzni ezt a sportágat. Vannak, akik 30 év fölött is képesek rekordokat dönteni. Esetemben a tokiói olimpiáig biztosan nem lesz probléma a folytatást illetően. Utána majd meglátom, hogyan tovább.
– Mi a következő feladat?
– A tajpeji Universiadén állok legközelebb rajthoz, ahol a győzelem nem egy valóságtól elrugaszkodott ábránd, hanem teljesen reális cél. Igazából semmit nem tudok arról, kikkel kell majd megküzdenem, de kevés olyan ember maradt a világon, aki meg tudna lepni. Remélem, hogy dicsőséget hozok majd az Állatorvos-tudományi Egyetemnek és a hazámnak is.
Szencz Dóra