Új kapitány a fedélzeten!

Soha nem szakadt el a vívástól, élsportolói pályafutása lezárását követően pár éves külföldi kitérő után hazatért és az utánpótlásban kezdett el edzőként dolgozni a Törökbálinti Gerevich Aladár Vívó Egyesületben. Felnevelni a következő sikeres generációt, utat mutatni a gyerekeknek, végigkísérni őket a fejlődésük állomásain, továbbadni a mesterektől kapott és magába szívott tudást annak érdekében, hogy a magyar vívósport a világ élmezőnyében maradjon. Az edzői pálya lépcsőfokait járva látta maga előtt a felnőttválogatottat, de úgy gondolta, később érkezik meg ehhez az állomáshoz. A feladat viszont kopogtatott az ajtaján, és nem hátrált meg, beengedte.

– Szeretek gyerekekkel foglalkozni. A nulláról kezdtem el felépíteni a tanítványaimat. Ez egy rögös út, majdnem tíz éve tart, és eljutottunk odáig, hogy Kovács Zsanett Európa-bajnokságon két aranyérmet nyert utánpótlásban, januárban junior magyar bajnok lett. Elsődlegesen tehát ezt az utat képzeltem magamnak, aztán felkérést kaptam a Testnevelési Egyetemtől, vezethetem az edzőképzést, ami megtisztelő és felelősségteljes pozíció a nagy elődök után. A klubmunka és az oktatás, valamint a család mellett a jelenlegi élethelyzetemben egyáltalán nem gondoltam a felnőttválogatottra, ezért nem is pályáztam a vezetőedzői pozícióra, hiszen ez teljes embert kívánó feladat. Valamikor az edző pályám lépcsőfokait végigjárva képzeltem el magam ebben a szerepben, amikor még több munkatapasztalat birtokában fogok a pást mellett állni. Miután az olimpia utáni pályázat végül sikertelenül zárult, egyre több olyan szakmai vélemény jutott el hozzám, hogy el kéne vállalnom a feladatot. Elgondolkodtam a felkérésen, majd elhittem, hogy menni fog, aztán részletesen megfogalmaztam, leírtam az elképzeléseimet a férfikardszakágról.

Egyetemi adjunktus, utánpótlásedző, kétségei nem szakmai hozzáértése kapcsán adódtak, hanem amiatt, hogyan egyeztesse össze különböző feladatait. De a nemzeti érdek erősebbnek bizonyult a kétségeknél.

– A magyar kardválogatottat vezetni nemcsak megtisztelő, de szakmailag a legnagyobb kihívás, hiszen a magyar vívás zászlóshajója. Azért is lehetettem optimális megoldás, mert saját tanítványom nincs a válogatottban, nem érhet szemrehányás amiatt, hogy valaki felé hajlik a kezem. Ez is nagyon rég volt így. Az eredmények, remélem, igazolni fognak, de ez hosszú távú projekt lesz.

Decsi András 2017-től egészen tavaly nyárig vezette a kardválogatottat, pozíciójából azért távozott, mert testvére, Decsi Tamás nem került be az olimpiai csapatba – helyette a fiatal Rabb Krisztián kapott benne helyet. Párizsban Navarrete József és Sárközi Gergely irányította a válogatottat, a Szilágyi Áron, Szatmári András, Gémesi Csanád, Rabb Krisztián négyes ezüstérmet szerzett.

Nemcsik Zsolt még vívott együtt a jelenlegi rutinos válogatottakkal, sőt Szilágyi Áronnal együtt lettek csapatban világbajnokok 2007-ben. Mivel több mint egy évtizeden keresztül meghatározó tagja volt a kardcsapatnak, megvannak az elképzelései a jövőbeli válogatottról, ahol az elmúlt évekkel ellentétben több lehetőséget adna a fiataloknak a bizonyításra.

– Az olimpiai ezüstérmes gárda rutinos tagja még folytatják – Szilágyi Áronra még várni kell, mert az operációból fel kell épülnie, és nem szabad sürgetni a visszatérését. Úgy indulunk neki a szezonnak, hogy a rutinosak mellett több lehetőséget kell kapniuk a fiataloknak, mint eddig. Nem mondanám, hogy bérelt helyek vannak. Ugyanakkor nagy teher lesz rajtunk, mert az eredményességet védeni kell, nem szabad feladni, a világranglistán a legjobb ötben kell maradni, vagyis elvtelenül nem lehet fiatalítani. Úgy kell összeállítani a mindenkori csapatot, hogy képes legyen tusokat adni. Ebben benne van az is, hogy ugyanazok vívnak a világbajnokságon, mint a párizsi olimpián, de az is, hogy bekerül új ember.

Nemcsik Zsolt a rutinos vívóknak egyfajta mentorszerepet is szán, hogy segítsék, tereljék a fiatal tehetségeket. Úgy látja, hogy a juniorválogatott tagjai tehetséges együttest alkotnak, akik nyolc év múlva beérhetnek, és képesek a zászlóshajót továbbra is jó irányba vinni. Arra viszont kevés esélyt lát, hogy valaki olyan gyorsan, eredményesen robbanjon be, mint Rabb Krisztián. A tavaly még 22 éves kardozó először a bázeli Európa-bajnokságon vett részt a csapatban, és jelentős szerepet vállalt az aranyérem megszerzésében. Majd bekerült az olimpiai csapatba és az Irán elleni elődöntőben lépett először pástra, amikor a vesztes helyzetből győztesre hozta vissza a magyarokat.

– Vannak ügyes fiatalok, de egyelőre hasonlót nem látok, ám a remény hal meg utoljára. Többet kell versenyeztetni őket, mert akkor látszik, kiből lehet hasonló kaliberű versenyző. Kiki is fiatal még, fejlődnie kell és több rutint szerezni. Nagyon kell becsülni, mert egyszer sem adta fel az úton, akkor sem, amikor úgy tűnt, nem jut ki az olimpiára. Kitartása mindenki számára jó példa lehet.

Nemcsik Zsolt az is elmondta, már csak azért is meg kell becsülni a tehetségeinket, mert a korosztályos Európa-bajnok csapatából már csak Rabb Krisztián van talpon. A juniorból kiöregedett fiatalok számára az elmúlt években nem maradt alternatíva, nem kapták meg a lehetőséget és nem láttak esélyt bekerülni a klasszisokból álló kardcsapatba.

– Ezt nem szabad megcsinálni még egy generációval, mert így is nagy űr tátong az öregek és a fiatalok között. Generációváltás következik a kardvívásban, meg kell találnunk azokat, akik a folytonosságot biztosítják. Na, ez lesz a nagy feladat!

Ráadásul látható, egyre több nemzet követel helyet magának a vívásban, az eddigi eredményes nagyhatalmaknak – köztük a magyaroknak is – továbbra is lépéselőnyben kell maradni a feltörekvő országokkal szemben.

– Évekre visszamenőleg látok egy trendet a férfikardvívásban: felgyorsult és leegyszerűsödött az akciókészlet, vagyis kevesebb akcióból is hatékonyan érnek el eredményt. A fizikai felkészülés még fontosabb lesz. És ami az én sajátom, és mindenképp átadnám a fiataloknak, az az a fajta lábmunka, amit álmukból felkeltve is tudniuk kell, mert itt vagyunk kicsit lemaradva, de ez megtanulható. Azt az alaptaktikát, amit a középmezőny eredményesen hoz, nekünk is hozni kell, ezenfelül amit hozzáteszünk, az a technikai fölényünk, amire a mesterek generációkat tanítottak Magyarországon. A kard a kezünkben, sokkal több tust tudunk adni vele, mint bárki más. Ha mindezt összerakjuk, akkor lehetünk jók. Ami a feltörekvő országokat illeti, egyszer összeszámoltuk, hogy nagyjából tíz országban dolgoznak francia edzők, akik értenek a sportághoz és megtanították az embereket vívni, ezért kiszélesedett az élmezőny. Az én időmben nem volt ennyi jó vívó, jellemzően a húsz világklasszis csukott szemmel verte meg a többieket, ma már a selejtezőben is kapni kemény ellenfelet. Nálunk a százhúsz versenyzőre azt mondtuk, sokan vagyunk, most háromszáz induló is van versenyen, a 64-es tábláig feljutni már dicsőség, nálunk meg ott kezdődött a verseny.

Versenyzőként kifejlesztette a kötélidegzetet, amit a vívósport megkövetel, a férfi-kardválogatott edzőjeként ismét visszakerült abba a világba, ahonnan élsportolóként távozott. Bár utánpótlásedzőként megtapasztalhatta a pást melletti hangulatot, most mégis a jól ismert, de valahol új közeg vár rá. A feszültségszintjelző a magasba szökik, az izgalom fokozódik, a pulzusszám emelkedik – ezt milliószor átélte pályafutása alatt, de más a kardválogatott meghatározó tagjaként a páston lenni, és más edzőként, mellette. Ráadásul soha nem a nyugodt vérmérsékletéről volt híres.

– Olyan ember vagyok, aki imádott vívni, a versenyzés éltetett. Ez nem változott, hiszen a sport sava-borsát adja, pontosan ezért csináljuk, és én szeretem a téthelyzeteket. Nyilván valamennyire tehetetlenül, mintegy a partvonalról nézni más, mint páston állva, aktívan tenni érte. Talán nem gondoltam végig korábban ezt az oldalát, de a feladat vonzott, bár lehet, hogy egy év múlva majd szednem kell a vérnyomáscsökkentőt.

Sportolóként a saját céljaiért küzdött, a válogatott edzőjeként viszont már mások álmait váltaná valóra.

– Nem az én céljaim fontosak, edzőként átálltam a sötét oldalra – na nem a szó szoros értelmében, inkább a sötét mesterkabátra célozva –, ahol a saját érdekeimet a háttérbe kell szorítani azért, hogy a tanítványaimnak, a csapatomnak minél jobbak legyenek az eredményei. Nem a saját céljaimat fogalmazom meg, hanem azt, hova szeretném eljuttatni ezeket a srácokat, az ő ambíciójuk az enyém is.

A (zászlós)hajón mindenki a fedélzeten, a kapitány kijelölte az irányt, a legénységgel együtt elindultak a világ meghódítására.