Varga Zsolt: A válogatott ne kötelesség legyen, hanem összetartó közösség
Nem a nagy egészben, részletekben gondolkodik. A fejlődést tartja szem előtt, mert ha a játék bizonyos elemeiben a legjobb a csapata, az eredménnyel is párosul. Vízilabdakikapcsoló-gombja továbbra sincsen, újító ötletei általában úszás közben jönnek. A Margitszigeten látogattuk meg a világbajnokságra készülő férfi vízilabda-válogatottat és beszélgettünk Varga Zsolt szövetségi kapitánnyal.– Nemcsak a tét nagy az idei nyáron – hiszen olimpiai kvalifikáció szerezhető a világbajnokságon –, hanem a távolságok is. Bár két (fő)megállós az útiterv, de Los Angelesen keresztül jutnak el Fukuokába. Két célállomás, két feladat?
– Nyári útitervnek is kihívást jelentene, mert hiába szerepel egymáshoz közel a programban a két helyszín, a nehézséget is ez jelenti, távolságban és időeltolódásban mindenképp. Sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehet csökkenteni az utazások negatív hatásait, ezért arra jutottunk, nem veszünk tudomást az időeltolódásról.
– Mindezt hogyan kivitelezik?
– Csak annyi időre megyünk az Egyesült Államokba, a Világkupa szuperdöntőjére, amennyit a játék megkíván. Nyolcórás eltolódás, három nap, három meccs, átállás nélkül. A Los Angeles-i negyeddöntő előtti estén érkezünk, lejátsszuk a meccseket és jövünk is vissza. Próbáltuk a lehető legrövidebbre fogni az amerikai tartózkodást, így is nagy terhelésnek leszünk kitéve az utazás miatt. Két héttel később Japánban a világbajnokságon leszünk, nem fér bele a három átállás, most tényleg „átugorjuk” az időzónákat.
– Fukuokában, a világbajnokságon szerezhető először kvóta az olimpiára döntős helyezéssel. Ennek fényében az amerikai szuperdöntőnek mekkora a jelentősége?
– Egyértelműen a felkészülés részeként tekintek rá, maximális terhelésből megyünk az Egyesült Államokba. A megterhelő klubszezon után a játékosoknak több pihenőt engedtem. Rendkívül sok a mérkőzés, a téthelyzet egy szezon alatt, szükséges, hogy egy ideig ne foglalkozzanak vízilabdával, vagy csak csökkentett üzemmódban. Annak ellenére döntöttem a tíznapos szünet mellett, hogy az ellenfeleink pár nap pihenő után kezdték meg a közös munkát. Úgy gondolom, akkor lehet a kemény munkát elvégezni, ha előtte megfelelő a pihenés és a mentális, pszichés töltődés. A csapat tagjai teljesen más formában érkeztek a válogatotthoz, voltak, akik korábban befejezték a klubszezont és előbb kezdték a válogatott felkészülést, míg a csapat másik része a nemzetközi szereplés és a pihenő miatt később érkezett. A terhelést is ennek megfelelően kell elosztani, hogy a végén összeérjen minden, és az összes játékos jó formában legyen a világbajnokságon.
– Azt mondta, a játékosoknak szükségük volt a megterhelő szezon után a hosszabb pihenőre. És önnek? Az elmúlt évben két pozíciót is betöltött, a Ferencváros vezetőedzője és a válogatott szövetségi kapitánya is volt. Ki tudta kapcsolni a vízilabdát egy időre?
– Továbbra sincs ilyen kikapcsoló gombom, és szerintem akkor sem lennék rá képes, ha hetekre eltűnnék, mert akkor is a felkészülés, a fejlődés körül járnának a gondolataim. Ha a szabadságom alatt pedig eljutok úszni, akkor töltődik újra a rendszerem, ugyanis ilyenkor találok ki új dolgokat. Hiába csapatsport, azért a vízilabdának is van egy nagy monotonitása, ezért fontosnak tartom a változást, mert úgy is formába lehet hozni a játékosokat, ha nem mindig ugyanazt a munkát végeztetjük velük. Nyilván a mostani világbajnoki felkészülésnek is adott a vonala, amit fontosnak gondolok.
– A felkészülés megkezdése előtti szünet szólt kicsit arról is, hogy lezárja a Ferencvárosban eltöltött tízéves klubedzőséget? Vagy ennek nem most volt itt az ideje?
– Valahol mind a kettő igaz. Bizonyos értelemben létezik egy kényszerű lezárási folyamat, amikor az ember átlép egyik térből a másikba. Ilyenkor mindenképp maga mögött kell hagynia, amivel addig foglalkozott, ami sok szempontból segítség. Ugyanakkor a lezárás másik részét csak időben hosszan elnyúlva látom megvalósíthatónak. Talán pontosabban akkor fogom csak látni, mennyire zárult le bennem, amikor véget ér a nyári válogatott szezon és ott leszek a klubkezdés nélkül.
– Akkor lesz ideje inkább átgondolni, kiértékelni az elmúlt évtizedet?
– Már most leszögezném, sok időt nem adok magamnak, mert úgy gondolom, a válogatott munka egész évben tart. Ennek szellemében minden hétfőn és kedden lesz válogatott edzés, szerdán és csütörtökön pedig tehetséggondozó reggeleket tartok. Persze számomra ez másfajta terhelést jelent, mint klubedzőként, amikor az ember hétvégéről hétvégére a meccsekre készül… Szövetségi kapitányi ars poétikám, hogy kiemelten foglalkozzak a fiatal tehetségekkel. Látni akarom, ki mennyire terhelhető, hiszen ha valaki az iskola mellett azt mondja, minden reggel lejövök hatra edzeni, majd utána tanulok, tervezem az életem, az egy jó értékmérője annak, ki mennyire elszánt.
– A Ferencvárossal lejátszott utolsó pár meccs talán egyszerre mutatta meg az edzői élet szépségét és nehézségét is, a győzelmek mellett vereségek, mélypontok. Ezt az a részét el lehetett engedni?
– Nehéz volt. Nem kiabáltam annyit az elmúlt négy évben, mint az utolsó hónapokban. Azt vallom, lehet vereséget szenvedni, de nem mindegy, hogyan és milyen hozzáállással. Néha nagyon szét tudtunk esni. Egész szezonban hullámzó volt a teljesítményünk, bár egész évben dolgoztunk ezen. Azt gondolom, a Magyar Kupa megnyerése bravúrnak számított. A bajnokságban meghatározóbbak voltunk, egy-két pontveszteség mellett hoztuk az évet, inkább azt éreztem, a csapatban a bajnokság megnyerése van benne. Ha a Bajnokok Ligáját nézzük, az egész éves szereplés eredménye, hogy a Final8-ben a Pro Reccóval kellett játszanunk az első meccsen. Hoztunk ugyan bravúrokat, de vesztettünk olyan pontokat, amiket megnyerhettünk volna.
– Klubedzőként megszokta a nyomást, hetente került téthelyzetbe, de a válogatottnál most a világbajnoki eredményen az olimpiai szereplés is múlik. Talán a következő időszak szlogene lehetne az És megint dühbe jövünk film ismert mondata: ha kicsi a tét, a kedvem sötét.
– Nem tudnám megmondani, milyen szlogen fejezné ki pontosan az előttünk álló kihívásokat. A munkám egyik legfontosabb részének tekintem a csapatépítést, mert a kvalitás benne van a játékosokban. Azt kell megteremteni, hogy a válogatott ne kötelesség legyen, hanem szeressenek idejönni. Azt az érzést kell elérni minden egyes játékosban, hogy ebben a közösségben nagyon jó lenni. Azért tartom lényegesnek kiemelni, mert azt láttam, mintha korábban ez az érzés megszűnt volna. Ha valaki magáénak érzi és szereti ezt a közösséget, akkor hajlandó ezért bármit megtenni és elvisz bárkit a hátán, ha kell.
– Játékosként a világbajnoki cím volt a nagy álma, most, szövetségi kapitányként milyen érzésekkel várja a vébét?
– A világbajnokságról részleteiben gondolkodom, mert én a fejlődésünk állomásaira és részleteire tekintek elsősorban. Bizonyos játékelemek értékeiben, mint a védekezés, blokkolás, támadás, nem mi vagyunk a legjobbak, eredmény akkor lesz, ha valamelyikben, esetleg a játék több részében is mi leszünk a legjobbak. Ezeken a területeken dolgozva próbálom úgy fejleszteni a csapatot, hogy például olyan legyen a hátrányos védekezés, amit öröm nézni. Ezért a fejlődést tűztem ki célnak, mert az mindig párosul eredménnyel is.