Vogel Soma: Jól kezelem a nyomást

– Második olimpiájára készül, de teljesen más szerepkörben, mint az elsőnél. Tokióban második számú, most viszont első számú kapusként. Mennyire változott meg ezáltal a felkészülése, a helyzete?

– Minden teljesen más, több szempontból is. Leginkább azért, mert az idei világbajnoki győzelemmel nagy felelősség hárul ránk, magasabb polcra helyeztük magunkat. A társadalmi elvárás felénk – és magunk felé is –, hogy az olimpiát is meg kell nyernünk, valamint a jövő évi Európa-bajnokságon és a világbajnokságon is a lehető legjobb eredményt kell elérnünk. Ami a felkészülést illeti, azt látom, hogy klubszinten – nem csak a Fradiban – még keményebb edzéseken vesznek részt a játékosok, még profibb lett a hozzáállás. Rengeteg pluszmunkát végzünk azért, hogy a klub mellett a magyar válogatottban is jól szerepeljünk.

– A saját felelőssége is megváltozott, mennyire kell másként pozícionálnia magát?

– Ha a tokiói olimpiát tekintjük, akkor egyértelmű volt, hogy Nagy Viktor az elsőszámú kapus, én meg ott vagyok, és akkor védek, ha szükséges vagy Viktornak pihennie kell. Még beugró sem lehettem, nem ülhettem a kispadon, mert akkor a szabályok úgy hozták, hogy a második számú kapus csak a lelátón foglalhat helyet. Ettől még a felkészülést ugyanúgy végigcsináltam, mintha nekem kéne védenem az olimpiai döntőben. Azzal, hogy Viktor jól védett, nem csak a csapatnak, hanem nekem is magabiztosságot adott, hogy nem kell beugranom és kisegítenem. Most első számú kapusként a szerepem és a felelősségem miatt a nyomás is nagyobb rajtam, mert én vagyok az, akinek meccsről meccsre jól kell védenie és megoldania a legnehezebb szituációkat. Alapvetően szeretem ezt a helyzetet. A nyomás és a stressz a kezdő sípszóval el is múlik és élvezem a mérkőzést. A világbajnoki elődöntőben és döntőben, bár tisztában voltam vele, mégsem éreztem és nem nyomasztott a téthelyzet. Azóta még többet és még fókuszáltabban edzek, nagyobb erőbedobással.

– Amíg az ember előtt van egy biztos pont, gondolom, más lelki és szellemi állapotban van, mint most, amikor az egész csapat mögött önnek kell a biztos pontnak lenni. Mennyire kellett változtatni a mentális felkészülésén?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez egy olyan folyamat, amiben még benne vagyok, a lejátszott mérkőzések száma felgyorsítja és eljuthat ahhoz a végponthoz, hogy elbírom az első számú kapus pozíciójával járó felelősséget. A világbajnoki aranyérem azért nagy magabiztosságot ad, de azt is érzem, hogy ezen a területen kell még dolgoznom. Egyébként is azt gondolom, nincs olyan, hogy vége a fejlődésnek, egész életünkben lehet fejlődni.

– Ebben az esetben azon kell dolgozni, hogy a szerepköréből adódó teher ne nehezedjen önre nyomásként a mindennapokban?

– Több területen dolgozunk Goschi Gabriellával (a magyar férfi vízilabda-válogatott sportpszichológusa – a szerk.), ennek részleteibe nem is mennék bele, de beletartozik egy-egy visszatérő negatív élmény feldolgozása egy adott csapattal szemben, vagy visszaemlékezés az érzéseimre a védéseknél egy olyan ellenféllel szemben, amelyiktől folyamatosan kikapunk. A legtöbb és legnagyobb része a közös munkánknak inkább vizualizáció: elképzelem az ellenfél lövését, mozdulatát, a védésemet… Szóval összetettebb ez a kérdés.

– Amióta Varga Zsolt szövetségi kapitányként átvette a válogatott irányítását, többször elhangzott, hogy nagy hangsúlyt fektetnek, és sokat dolgoznak a felkészülés alatt a játékos-kapcsolatokon, másként pozícionálják magukat csapaton belül. Megtalálta a helyét?

– Persze, ott van a két kapufa között. (nevet) Úgy érzem egyébként, hogy igen, de ehhez a pozícionáláshoz annyit fontos hozzátenni, hogy nem szintekről és alá-fölérendeltségi viszonyrendszerről beszélünk. Inkább horizontálisan, feladatok leosztása mentén kell elképzelni. Azt gondolom, ez jól sikerült. Mérkőzések alatt kialakulhatnak olyan helyzetek, amikor nem megy csapatszinten a játék, ilyenkor valakinek előrébb kell lépnie és egy-egy megmozdulással elbillenteni a csapatot, ugyanakkor itt jöhetne elő az egyénieskedés és az egó, azonban ezek nem lehetnek részei egy csapatnak, senki nem helyezheti magát a csapat fölé.

– A következő időszakban, ahogy közeledünk az olimpiához, egyre nő a nyomás. Ahogy mondta, a világbajnoki győzelemmel is magasabbak lettek az elvárások, és mindenki aranyat vár a pólósoktól. Az eredménykényszer sem zökkenti ki az egyensúlyából?

– Alapvetően szerencsés alkat vagyok, szerintem jól tudom kezelni a nyomást. Az olimpiáig vezető úton könnyebben elengedek kudarcot, megbicsaklást. Ha valami nem megy, akkor a sportpszichológus támogatásával átbillenek a megakadáson. A személyiségemből adódóan engem nem emészt fel a teher. Amikor felkerültem a felnőttcsapathoz a Fradiban, kicsit másként álltam a vízilabdához, lementem meccset játszani, talán nem is foglalkoztam a téthelyzettel. Nem éreztem azt a nyomást, hogy mondjuk Európa Kupa-elődöntőben egygólos hátrányban vagyunk. Azt gondolom, a lazaságom megmaradt és átsegít a nehéz pillanatokon is, de a kellő időben „feszes” is tudok lenni.