A Nap bolygónktól 150 millió kilométer távolságra van, átmérője 109 Föld-átmérő. 73,5 százalékban hidrogénből áll, amely a Nap központjában zajló magfúzió során héliummá alakul. Az eközben fölszabaduló energia szétsugárzódik a világűrbe, és ez biztosítja a földi élet megmaradását.

Anyaga plazmaállapotban van, aminek képlékenysége okán az egyenlítői területek 25, a sarkvidéki területek 35 naponként fordulnak körbe. Az eltérés miatt erős mágneses zavarok lépnek föl, amelyek napkitörések és – különösen a mágneses pólusok 11 évente bekövetkező felcserélődésének idején megszaporodó – napfoltok kialakulásához vezetnek.

A hatalmas, szinte tökéletes gömb alakú csillagot a fősorozathoz tartozó égitestek közé sorolják. Színe, bár sárgának látszik, fehér: akár a fehér fény etalonjának is tekinthető. Tengelyforgása lassú, 28 nap alatt zajlik le. Külső és belső régiói különböző módon forognak, átlagos forgási sebessége másodpercenként 2000 méter.

Napunk életének a felénél tart, a hidrogén elhasználódása után vörös óriássá duzzad, magja pedig magába roskadva fehér törpévé alakul és úgy marad egy darabig. Az összes energia kisugárzásával majd fekete törpévé válik, és így akár az univerzum végéig is fennmaradhat, azaz amíg világ a világ.

Megfelelő szűrőkön keresztül megfigyelve láthatóvá válnak a napfoltok. Sötét színüket az okozza, hogy azon a területen a felszíni hőmérséklet 1000-2000 fokkal alacsonyabb, mint az azt körülvevő anyagé. A foltok átmérője a tízezer kilométert is elérheti. Számuk nem állandó, a 11 évig tartó napciklus alatt intenzitásuk is változik. A ciklus végén a Nap északi és déli mágneses pólusai felcserélődnek, ez idő alatt látható a legtöbb napfolt. A legutóbbi póluscsere 2011-ben volt, amit az Ulysses szonda is megfigyelt.

A napfolttevékenység erőssége változó intenzitást mutat. Például az 1600-as évek során a ciklusoktól függetlenül rendkívül kevés napfolt volt, ezzel magyarázzák az azokban az években, évtizedekben érzékelhető hűvösebb időt. Bár a Nap 24. ciklusa 2008. január 4-én megkezdődött – ekkor észlelte a SOHO napszonda az első napfoltot –, a 2008–2009-es év az elmúlt félszáz esztendő leghosszabb napfoltmentes időszakának számít. A következő napfolt-maximum 2013-ban várható.

Központi csillagunk élettartamára a tömeg és a fénysebesség alapján következtetnek, ami tízmilliárd évet jelent. Jelenleg tehát még ötmilliárd évre elegendő a Nap hidrogénkészlete. Központi csillagunk látható felszíne a fotoszféra (görög szó: a fény gömbje). Ennek a vékony rétegnek a megfigyelésével sok, a mágneses mezőkhöz köthető jelenséget azonosítottak: a napfoltokat, a granulációt és a napkitöréseket.

A Krisztus előtti IV. században kínai csillagászok figyelték meg az első napfolttevékenységet. Feljegyzéseik sajnos nagyrészt elvesztek, így az első tudományos értékelésre Galilei távcsövéig kellett várni.

A napkorona a Nap légkörének ritka és kiterjedt legkülső része, ahol a hőmérséklet több mint félmillió Kelvin-fok. Anyaga folyamatosan szökik, közben alulról pótlódik. Ebben a folyamatban keletkezik a Napból kiinduló plazmaáramlás, a napszél. A Nap erős mágneses terét a töltéssel rendelkező anyagtömegek mozgása idézi elő. Ez a mágneses aktivitás felelős a Napon megfigyelhető szinte minden jelenségért: a napfoltokért, a flerekért és a napkitörésekért is (utóbbiak szinonimájaként használták a fler kifejezést korábban, de nem egészen azonos azzal).

A napciklusokat 1755 óta jegyzik, a mostani 2013-ban tetőzik. A napfoltokból erős napkitörések indulnak ki.

Az ember Földön való megjelenése óta igen sok napciklus tombolt már, de civilizációnk sohasem volt ennyire törékeny a Nap pusztító erejével szemben. Gyenge pontunk éppen technológiai fejlettségünk. A tomboló Nap éve, amikor régóta nem észlelt erősségű napkitörések bombázzák kilövellt anyagokkal a Földet, éppen jövőre lesz. Szakértői becslések szerint egy esetleges komoly napvihart a Katrina hurrikánhoz hasonlítják. A Katrina okozta károk 81-125 milliárd dollár között voltak, ugyanakkor egy erős geomágneses vihar okozta károk elérhetik az 1-2 billió dollárt.

Az eddig ismert napviharok közül az egyik legerősebbnek tartják az 1859-ben bekövetkezett Carrington-kitörést. Hatására Észak-Amerikában több helyen kiégtek a távíróvonalak. Az azt átélők beszámolói szerint a Sziklás-hegységben olyan erős sarki fény jelent meg, hogy fényénél újságot lehetett olvasni; vörös és zöld színben pompázott a „nagy égi lámpás”. Többen úgy vélték, hogy már reggel van és elkezdték az aznapi teendőik előkészítését. Egy kisebb napvihar hatására 1989-ben Quebec környékén mintegy hatmillió ember maradt áram nélkül a hálózatban kialakult zárlatok miatt.

Ha a Carrington-kitöréshez hasonló erejű napvihar alakulna ki napjainkban, akkor becslések szerint a teljes európai transzformátor-hálózat tönkremenne. A helyreállítás akár 10 évig is eltarthatna.

Mivel az előrejelzés még bizonytalan, nem lehet megmondani, hogy mikor éri el bolygónkat egy nagy geomágneses vihar. A biztonságról is gondolkodni kellett volna már évekkel ezelőtt, hiszen a lehetséges időpont intervallumot (2012-2014) ismerték a kutatók és a politikusok is. A fölkészülés elmaradt, az elektromos berendezéseket csak akkor lehetne némileg megóvni, ha időben lekapcsolják azokat. Amerika már 2008-ban megkezdte egy rendszer kiépítését, amely a GPS kiegészítésére szolgál vészhelyzet esetén.

A napkitörések erősségét egy ötfokú skálán mérik: A, B, C, M, X betűkkel jelzik, s az egyes szintek között tízszeres a szorzó. 2012. március 5-én egy X-1,1 erősségű napkitörés irányult a Föld felé. A töltött részecskék Kínában és Ausztráliában kimaradást okoztak a rádiós kommunikációban. Egyébként a károkozás nemcsak a napkitörés erősségétől függ, hanem attól is, hogy a becsapódó részecskefelhőben a mágneses mező ellentétes vagy megegyező polaritású-e a Föld magnetoszférájával.

A legfontosabb tehát a napviharok kitörésének és erősségének előrejelzése. Az Egyesült Államokban kidolgozott Enlil-nek nevezett számítógépes modell már 6 órás hibahatárral jelzi, hogy a kidobott napanyag mikor éri el a Földet (Enlil a sumer szélisten neve).

Különösen veszélyes a napvihar az űreszközökre. Letérhetnek előre kiszámított pályájukról és az így megkergült eszközök előbb-utóbb fölmondják a szolgálatot és közönséges fémtömegként gyarapítják az űrszemét mennyiségét.

Hankó Ildikó