A bioszféra jelentősége

Számos forrásból azt láthattuk-olvashattuk, hogy a klímaváltozás adatokkal bizonyított tény. Tudományos fórumokon közölt munkák szólnak arról, hogy az elmúlt évek-évtizedek, esetleg évszázadok mérési, illetve megfigyelési adataiból modellezhetők a közeljövőben nagy valószínűséggel bekövetkező változások, a belőlük adódó veszélyek és a mindezekből szinte kötelező jelleggel bevezetendő védekezési intézkedések. A klímaszkeptikusként aposztrofált másik megközelítés viszont abból indul ki, hogy a Föld történetében folyamatosan ciklusos változások zajlanak, részben a Föld-pályaelemek több tízezer éves periódusú változásai, részben pedig a Föld szilárd kérgét alkotó lemezek dinamikus eltolódásai („lemeztektonika”) és nem utolsósorban mindezek számítható és modellezhető összjátéka következtében, amelyben az ember tevékenysége „a természetéhez képest jelentéktelen”.

Nem nehéz észrevenni, hogy a kétféle megközelítés nagyságrendekkel eltérő tér-időbeli keretekben gondolkodik. Éppen ezért talán nem érdektelen, hogyan közelít mindezekhez a kérdésekhez egy biológus, aki számára az ökológiai megközelítés a ténylegesen ható okok és a belőlük következő változások jelenét-jövőjét jelenti, és aki számára az evolúciós szemlélet a sokféleség genetikai-történeti gyökereit tárja fel, a múlt ablakán át pásztázva a lehetséges jövőt. 

Mivel itt személyes nézeteimről van szó, ezek hitele érdekében – talán a kötelező szerénységen is áthágva – meg kell említenem, hogy a Kárpát-medence klíma-, vegetáció- és faunatörténetéről összefoglaló munkám jelent meg a Springer kiadó egyik nemzetközi tanulmánykötetében (Varga, Z. 2010, Extra-Mediterranean refugia, post-glacial vegetation history and area dynamics in Eastern Central Europe. – In: Habel, J. & Assmann, Th. eds.: Relict species: Phylogeography and Conservation Biology. Springer-Verlag, pp. 57–87. ISBN 978-3-540-92159-2), illetve a covid-járványos időszak küszöbén adták ki a bioszféra történetét is magába foglaló kézikönyvemet (Varga, Z.: Biogeográfia: Az élet földrajza. Pars Kft. 2019, 610 p. ISBN: 9789638833990 R), valamint mögöttük sorakoznak az ide vonatkozó szakirodalmi referenciák.

A fontosabb hivatkozások közül emeljünk ki kettőt! Egy sokszerzős tanulmányban, a rangos Nature folyóiratban jelent meg (J.R. Petit et al. 1999. Nature 399: 429–436.), majd egy későbbi összefoglaló munkában (Jouzel, J. 2013. www.clim-past.net/9/2525/2013) ismét napvilágot látott az alábbi, sokat idézett ábra arról, hogyan változott – az Antarktisz és Grönland jégpajzsából kinyert gázzárványok alapján – az elmúlt 800 ezer év során a Föld légkörének három legfontosabb üvegházhatásúgáz-összetevőjének (dinitrogén-oxid, metán, szén-dioxid) a koncentrációja. Mindenki számára látható, hogy ezek szintje a hideg, eljegesedési időszakok (glaciálisok) alatt alacsony, míg a melegebb jégközi (interglaciális) periódusokban magasabb, sőt a legutóbbi, a Föld mai klímájához hasonlóan meleg szakaszban a mostanihoz hasonló, sőt lehetséges, hogy kissé még melegebb is volt (ábra).

Ezekből az összefüggésekből az derül ki – kissé ironikusan szólva –, mint ahogy egyetlen repülőgép sem maradt még fenn véglegesen a levegőben, úgy, szintén a fizika törvényeit követve, minden eljegesedés véget ért néhány tízezer év múltán, és minden jégközi időszakot, szintén néhány (általában kevesebb) tízezer év elteltével egy újabb jégkorszak követett. Így az újabb jégkorszak beköszöntét is megláthatjuk a jelenlegi melegebb időszak, a mostani interglaciális végén, ha az emberiség ezt megéri. Akkor tehát, amikor az északi félgömb legnagyobb kiterjedésű ökológiai rendszerét alkotó mamutsztyeppén, így többek között a Kárpát-medencében is, a jelenlegi szavannák nagyemlőstömegét valószínűleg jelentősen meghaladó biomassza, az ún. megafauna legelt, ezek böfögő-szellentő tevékenysége gyakorlatilag semmivel sem emelte meg az adott időszakra jellemző üvegházhatású gáz szintet. Ezt a tényt a legeltető állattartást hevesen kritizáló álzöldeknek jó lenne észben tartani.

Van azonban egy másik, az előbbinél még súlyosabb tanulság is, ami viszont fokozott óvatosságra int. Míg a Föld Nap körüli keringésének úgynevezett pályaelemei, a pálya kör vagy ellipszis jellege, a pálya síkjához viszonyított tengelyferdeség és a tengely búgócsigaszerű rotációja sorrendben százezer, negyvenezer, illetve huszonháromezer éves ciklusokban változnak, és ezek néhány ezer éves bizonytalansággal valóban ki is rajzolják az eljegesedési, illetve jégközi éghajlati ciklusok görbéit, addig az emberi tevékenységnek a Föld klímájára gyakorolt tényleges hatása mindössze néhány évtized óta mérhető. Ezért jelentős annak bizonytalansága és ebből adódóan vitatott, hogy az emberi tevékenység milyen mértékben befolyásolhatja az emberi léptéket többszörösen felülmúló nagyságrendű természetes éghajlati ciklusokat.

Ez a bizonytalanság azonban egyúttal veszélyt is jelent. Bennünket valójában inkább csak az elméleti számítások síkján érdekel az, hogy lesz-e újabb jégkorszak, és ha igen (szinte biztosan lesz!), akkor hány ezer év múlva. Az sokkal érdekesebb, hogy az emberiség és az emberi civilizáció ezt az időszakot egyáltalán megéri-e. Ezért arra vonatkozóan valóban pontos számításokra és ezekre alapozott klímamodellekre van szükség, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása milyen hatással van a Föld légkörének az energia-háztartására. Itt jön be a képbe – amiről eddig egyik vitatkozó fél sem beszélt – a bioszféra szerepe, mivel a bioszféra különböző komponensei jelentős szén-dioxid-megkötő képességgel rendelkeznek. Ezekről azonban, véleményem szerint, bár egyre bővülnek, ma még nagyon hiányosak az ismereteink. A köztudatban remélhetően már gyökeret vert az az ismeret, hogy a fás, illetve a többszintű természetközeli növényzet jelentős mennyiségű szén-dioxidot köt meg. És itt nemcsak a trópusi esőerdőkre, hanem a ma még óriási kiterjedésű, ám számos veszélynek kitett szibériai és kanadai tűlevelű erdőkre (tajgára), sőt a hasonló mértékben pusztuló, gazdag növényzetű rétsztyeppekre is kell gondolnunk.

Utóbbiak pedig hozzánk egészen közel, Ukrajna és Dél-Oroszország feketeföld (csernozjom) területein húzódnak. Nem véletlen, hogy kevesebb mint egy évszázaddal ezelőtt a Harmadik Birodalom nemcsak a bakui kőolajra és a donyecki kőszénre pályázva indította el expanziós hadműveleteit. A mintegy harminc éve elhunyt kiváló éghajlat- és vegetációkutató Heinrich Walter professzor emlék­ira­tai­ból (Bekenntnisse eines Ökologen – Egy ökológus vallomásai, 2. kiadás, Gustav Fischer Verl. 1986) pontosan tudjuk, hogy 1942-ben mint hadügyi főtanácsos (Oberkriegsverwaltungsrat) azzal a megbízatással érkezett Kijevbe, hogy ottani kollaboráns munkatársakkal karöltve agrobotanikai kutatóintézetet szervezzen, és ebben az akkori ukrán bábkormány részéről messzemenő támogatásában részesült. És mi folyik jelenleg? Jól ismert, hogy melyek és milyen GMO-érdekeltségűek azok a cégek, amelyek ma ugyanezeket a területeket akarják birtokolni, esetenként az Európai Unióban nem engedélyezett növényvédőszerekkel kísérletezve. Vajon a történelem ismétli önmagát?

Van azonban egy másik, ennél talán még súlyosabb vonatkozás is. Aki már járt hatalmas kiterjedésű és gyakran jelentős magasságú mészkőhegységekben akár az Alpok északi övezetében, akár nálunk, a Bükkben, vajon gondolt-e arra, hogy az ezeket a hegységeket alkotó kőzetek a Föld történetének számos korszakában eredetileg tengeri üledékekként alakultak ki parányi mészvázas tengeri élőlények milliárdjainak szén-dioxid-megkötő tevékenységének jóvoltából?

Vagyis a bioszféra klímaönvédelmi tevékenysége nemcsak a szárazföldön, hanem az óceánokban is jelen volt és van, amelynek eredményei pedig a Föld felszínének jóval nagyobb hányadát alkotják, mint bármelyik szárazföldi ökológiai rendszer. Napjainkban ezt a negatív visszacsatolásokon alapuló létfontosságú védekező rendszert tesszük tönkre nemcsak azzal, hogy immár szeméthegyek úsznak az óceánokon, de a kőolaj és még inkább a cseppfolyósított földgáz óceánokon keresztül történő szállításával. 

Európa súlyosan bűnrészessé válik ezekben az ön- és közveszélyes folyamatokban, ha a racionális mértékűre szorított energiaigényét – a megújuló energiák mellett – nem a földrajzilag legközelebbi és a viszonylag legcsekélyebb környezeti károkkal járó kőolaj- és földgázforrásokkal elégíti ki.

A szerző a Debreceni Egyetem TTK, Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék emeritus professzora.