A klímahisztéria legyőzte a tudományt

– A hetvenes években attól rettegett a civilizáció, hogy egy új jégkorszak beköszöntésével mind megfagyunk. Manapság a felmelegedés rémével küszködünk, jelentősen csökkenteni akarjuk a légkörbe kerülő szén-dioxidot és metánt. Rettegjünk, vagy elegendő, ha félünk?

– Jobban tesszük, ha megpróbáljuk megérteni, hogyan alakult ki a jelenlegi éghajlat, és miért a klímahisztériás pánik. Ha az utóbbiról beszélünk, tudni kell, hogy egy Nobel-díjas svéd kémikus, Svante August Arrhenius tette közismertté a szén-dioxidot egy 1896-os publikációval. Ő megállapította, hogy a levegőben lévő szén-dioxid és a vízgőz együtt hozzák létre azt az üvegházhatást, ami melegíti a Földet. Ennek akkor mindenki nagyon örült, hiszen a bolygó ötvenszeres hangsebességgel rohan a világűrben, vagyis egy –270 fokos külső térben, és egyebek mellett az üvegházhatás teszi lehetővé a normális életkörülményeket. A tudósok ezért évtizedeken át áldásnak tekintették a szén-dioxid jelenlétét a légkörben.

– Hogyan lett ebből átok?

– Arrhenius publikációja alapján a szakértők elkezdték számolgatni, hogyan fog változni az éghajlat. Kiszámolták, hogy egy új, nagy mértékű lehűlés következik, így a 70-es években már föld alatti bunkereket kezdtek építeni az emberek, hogy elkerüljék a fagyhalált. A fordulatot ebben a kérdésben az 1984–1985-ös angliai bányászsztrájk hozta el, amibe majdnem belebukott a Margaret Thatcher vezette kormány. A Vaslady, hogy letörje a sztrájkot, megegyezett az akkori zöldszervezetekkel, hogy követeljék a szénbányák bezárását, mondván, a szénfelhasználás következtében veszedelmesen felmelegszik a Föld. Ezt világszerte felkapták, és komoly üzleti és politikai vállalkozásokat építettek rá. A felmelegedéstől való rettegés gerjesztése uralomtechnikai eszköz lett, amihez hozzátartozik az ellenségképzés, egy tőlünk független veszedelem hirdetése, amitől félni kell, és az ígéret, hogy a regnáló politikusok majd megvédenek minket e veszedelmektől. E gyakorlat gazdasági, politikai, kulturális következményeit már ismerjük.

– Az éghajlati előzményekről azonban még nem beszéltünk.

– Ma már elég sok ismeretünk van a földi éghajlatváltozásokról. Tudjuk például, hogy nagyjából 650-700 millió évvel ezelőtt volt egy olyan időszak, amikor a Nap sugárzási intenzitása nagyjából 30 százalékkal lecsökkent. Ez az időszak sok millió évig tartott, a Föld óriási hógolyóvá vált, még a Szaharát is kilométeres hó- és jégtakaró borította. Ezután lassú melegedés kezdődött, végül a mostaninál 6-8 fokkal magasabb lett az átlaghőmérséklet, és kb. 600 millió évvel ezelőtt 22 Celsius-fok körül állapodott meg. Azt is tudjuk, hogy akkoriban óriási mértékben feldúsult a légkör szén-dioxid-tartalma is. Következett a rendkívül dús növényzet, az óriásfák és a dinoszauruszok korszaka. Olyan evolúciós fejlődés zajlott, amit ma el sem tudunk képzelni. Ez a kisebb-nagyobb lehűlésekkel, jégkorszakokkal és kihalásokkal tarkított korszak az elmúlt 600 millió évnek nagyjából a 95 százalékát lefedte.

– Az elméletek szerint ennek a korszaknak egy kisbolygó becsapódása vetett véget. Volt hatása a klimatikus viszonyokra is?

– Nagyjából 65 millió évvel ezelőtt történt az a katasztrófa, amitől felborult a rendszer egyensúlya, óriási kihalási hullám következett be, és megkezdődött a melegvérű emlősök fejlődése, amely végül elvezetett az ember megjelenéséig. A kataklizma következtében elbillent a Föld forgástengelye, most is imbolyog, mint egy búgócsiga. Azt is tudjuk, hogy a Földnek folyamatosan változik a keringési pályája, a dőlésszöge és a forgási sebessége. Azt is tudjuk, hogy a Nap sugárzása sem állandó, ami szintén befolyásolja a klimatikus viszonyokat. Ettől kezdve millió éveken át úgy nézett ki az időjárás, hogy télen egyes területek megfagytak, nyáron azonban elolvadt minden, nem volt állandó jégtakaró a Földön, nem voltak gleccserek sem. Ez a helyzet kétmillió évvel ezelőtt változott meg, amikor megkezdődött egy újabb lehűlés, vagyis egy újabb jégkorszak, és a Földön megjelentek olyan területek, ahol a hó és a jég már nem olvadt el. Ebben a kétmillió éve tartó jégkorszakban – mert ha tetszik, ha nem, jégkorszakban élünk – van egy körülbelül 100-110 ezer éves ciklikusság. Ezt egy kiváló szerb tudós, Milutin Milanković írta le. A Milanković-elmélet szerint mivel a Föld keringési pályája folyton változik, a Napból más-más erősségű és beesési szögű napsugárzás éri a felszínt. Másrészt a Föld tengelyferdesége 23,5 fok, ami, mint mondtam, szintén imbolyog. Ha egy fokot változik a dőlésszög, akkor körülbelül száz kilométerre eltolódnak az éghajlati övek észak vagy dél felé. Most éppen észak felé, ezért nálunk melegedést érzékelhetünk. Milanković azt is kiszámította, milyen ciklikusság mutatkozik a Föld éghajlatában. Az elmélet szerint 100-110 ezer évenként van egy jégkorszak, amit egy interglaciális, vagyis egy eljegesedési időszakon belüli melegebb éghajlatú periódus követ. Ez a korszak nagyjából 5-6 ezer évig szokott tartani. Mi most egy ilyen interglaciális korszakban élünk. Ez azonban már több mint 11 ezer év óta tart. Mikor süllyedünk vissza az igazi jégkorszakba? Ezt nem tudjuk.

– Ciklikusságot az egyes civilizációk felemelkedésében és bukásában is megfigyelhetünk. Ebben szintén szerepet játszik a klíma változása?

– Hogyne. A bronzkorban, vagyis körülbelül három-öt ezer évvel ezelőtt szintén eltolódtak az éghajlati övek, ami azt jelenti, hogy a meleg öveknek az aránya megnőtt. Akkoriban 4-5 fokkal volt melegebb, mint most. A mai Norvégia területén például mediterrán jellegű szőlő- és bortermelés folyt. De hatalmas civilizációs fejlődés zajlott másutt is. Erre az időszakra tehető a sumer birodalom felemelkedése. Megépült Ur városa, megjelent az írás, megépült az első piramis, a zikkurat, ami komoly mérnöki tudás nélkül nem születhetett volna meg. De a sumerek ismerték a Pitagorasz-tételt is, vízlépcső- és öntözőrendszereket építettek, és hajóztak a tengereken. Az akkori emberiség a felmelegedésnek köszönhetően dúskált az élelmiszerben, olyan bőség volt, hogy nem is volt szükség háborúkra. A Föld maga volt az Édenkert. Ám nagyjából 3 ezer évvel ezelőtt megszűnt ez a paradicsomi állapot, lehűlés következett, amely eltartott az időszámításunk előtti 200-300-ig. Ennek az édeni kornak az emléke maradt fenn az aranykorról vagy az Atlantiszról szóló legendákban.

– A lehűlést követő felmelegedés hozta el a Római Birodalom felemelkedését is?

– A meleg éghajlat megnyitotta Róma terjeszkedése előtt az utat észak felé, és újabb jólétet hozott az akkori Európának is. Akkoriban száraz lábbal lehetett átkelni a hágókon, mivel elolvadtak a gleccserek. Hannibál is könnyedén áthaladhatott az Alpokon. Gondoljunk a római légiók egyenruhájára, amely bár a hideg ellen egyáltalán nem védett, a légiók mégis eljutottak egészen Britanniáig. Csakhogy ismét változott a Föld pályája, tengelyének a dőlésszöge, és feltehetően a Nap sugárzási intenzitása is, újabb lehűlés kezdődött, az északon élő germán törzseknek már nem volt elegendő a megtermelhető élelmiszer, így elindultak dél felé. Megkönnyítette a dolgukat, hogy addigra a római államszervezet annyira korrumpálódott, hogy éppen e „klímamenekültekre” bízta a határvédelmet. A végeredmény ismert: a bevándorlók elfoglalták és feldúlták Rómát. Nem csak Róma bukott meg, birodalmak omlottak össze világszerte.

– A magyar honfoglalás is a klímaváltozásnak köszönhető?

– A lehűlés nyomorúságos évszázadait a VIII–IX. században ismét egy melegedő korszak követte. Az Árpád-kori magyarok ugyanazt az elvet követték, mint a sumerek. Kiépítettek a Kárpát-medencében egy olyan csatorna- és zsiliprendszert, ami részint megkönnyítette az öntözéses gazdálkodást – a mára sivatagosodásnak indult Homokhátságon is –, részint a zsilipeknek köszönhetően megvédte az országot a külső támadásokkal szemben. A megtámadott területeket egyszerűen elárasztották, ezzel megfutamították a támadókat, a víz visszahúzódása után pedig dúsan termő földeket kaptak. Az akkori bőség nem csak gazdasági fellendülést hozott, lehetőséget adott egy óriási kultúra felemelkedésére, a magyar királyság megteremtésére is.

– A középkori lehűlés, a kis jégkorszak borzalmairól az iskolában is tanultunk. Ennek milyen következményei lettek valójában?

– Az 1300–1800 közötti kis jégkorszak éhínségeket, járványokat és a népesség csökkenését hozta. Az akkori klímatudósok azt mondták, mindez az emberi bűnök büntetése, és a boszorkányok ármánykodásai miatt történik. Ha a boszorkányégetések után enyhülni látszott az idő, azt mondták: ez a megoldás a hidegre, az éhínségre és a pestisjárványokra…

– Az ezt követő felmelegedés hozta el azt a jólétet, ami lehetővé tette a felfedezéseket, a gyarmatosítást és új birodalmak felemelkedését?

– Pontosan. Ez a folyamatosan melegedő korszak, szerencsénkre, még ma is tart.

– Mi köze ehhez a légkör szén-dioxid és metán tartalmának és az üvegházhatásnak?

– A tiszta levegő szén-dioxid-tartalma kb. 400 ppm, vagyis 0,040 térfogatszázalék. Az utóbbi évtizedekben valóban növekszik ez az érték. Ám nem hanyagolható el más üvegházhatású gázok, az ózon, a metán, a nitrogén-oxidok, valamint a főleg ipari eredetű halogénezett szénhidrogének, sőt a vízgőz kiemelkedően fontos szerepe sem. A zöldátállás programja a 0,040-es értéket akarja jelentősen csökkenteni. Emiatt azonban visszaesnének a terméshozamok, és a 0,020 érték elérésekor már elpusztulna a vegetáció és mindenki éhen halna.

– Ám tekintélyes tudósok állnak a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése mellett, mindannyian tévednének?

– A szén-dioxid csökkentésének terve óriási médiahátszélet és politikai támogatást kap napjainkban. Miskolczi Ferenc, a NASA volt légkörfizikusa a NASA adatbázisára támaszkodva 60 év légkörfizikai adatait elemezve dolgozta ki klímaelméletét. Eszerint az éghajlat stabilitását alapvetően a víz körforgása határozza meg, halmazállapot-változásai alkotják a hidrológiai ciklust. Az így kialakult termikus egyensúly stabilnak mondható függetlenül attól, hogy mekkora a légkör szén-dioxid-tartalma. Az egyensúlyi helyzet persze megváltozhat, ha megváltozik a Föld keringési pályája, vagy ha megváltozik a Nap sugárzási intenzitása vagy a sugárzás beesési szöge. Ám amikor a légkörfizikus az elméletét a NASA vezetői elé tárta, akkor azt a választ kapta, hogy dolgozhat tovább, de eredményeit nem publikálhatja, mert ellentmondanak a hivatalos álláspontnak. Miskolczi Ferenc erre nem volt hajlandó, inkább lemondott az állásáról. Az éghajlat önszabályozása című könyvében pedig közzétette kutatásai alapján kidolgozott elméletét. De más, közöttük Nobel-díjas tudósok is kritikusan szemlélik a világban zajló klímahisztériát. Az őket tömörítő Climate Intelligence (Clintel) független alapítvány állásfoglalásai azonban alig kapnak nyilvánosságot, ha mégis, akkor megpróbálják hitelteleníteni álláspontjukat, és meg sem hallgatják őket az éppen aktuális klímakonferenciákon.

– Azt állítja, hogy az egész klímahisztériát elsősorban üzleti és politikai érdekek gerjesztik. Hogyan, miért?

– Gondoljon csak a szén-dioxid-kibocsátási kvóták kereskedelmére. Hatalmas pénzek mozognak ennek ürügyén a világban. De talán még ennél is nagyobb üzlet a „dekarbonizálásra” hivatkozó zöldítés, a nap- és szélerőművek építésének erőltetése. Ha Magyarország teljes energiaellátását napelemekkel akarnánk megoldani, akkor be kellene velük borítani 600 millió négyzetmétert. Csakhogy ezeknek a napelemeknek az élettartama 15-20 év, így egymillió tonna veszélyes hulladék szakadna a nyakunkba. A paksi atomerőmű évenként nagyjából 80 tonna, azaz négy húsztonnás kamionnyi nagy aktivitású veszélyes hulladékot termel. A naperőművek hátránya még, hogy főleg nyáron állítanak elő villamos áramot. Vagyis el kellene tárolni e mennyiség egy részét télre. Én kiszámoltam, hogy ha összehordanánk egy kupacba a világ összes akkumulátorát, akkor ezek kapacitása nagyjából az Európai Unió tagállamainak másfél órás fogyasztására volna elegendő. De ha legalább fél évre elegendő zöldenergiát szeretnénk tárolni, akkor annyi akkumulátort kellene előállítanunk, amennyinek a legyártására rámenne a világ húszéves GDP-je. És néhány év múlva kezdhetnénk az egészet elölről.

– Mi a helyzet a szélkerekekkel?

– Azok is komoly karriert futottak be. A németek egész turbinaerdőt építettek fel. A szélkerekek alapozásához egyenként szükség volt nagyjából 2000 tonna betonra, 100 tonna betonvasra és a 30-40 emeletnyi magas tornyok, valamint a lapátok előállításhoz szükséges acélra, különleges fémötvözetekre és kompozit műanyagokra. Azt senki nem számolta ki, ezek előállítása vajon mekkora szén-dioxid-kibocsátással járt. De ezek működnek. Igaz, szeles időben esetleg túlmelegszenek, mert nem veszi fel az áramhálózat a megtermelt áramot. A túlmelegedés miatt pedig kigyulladnak. Ha ezt túlélik, akkor húsz éven belül le kell cserélni őket, vagyis újabb veszélyeshulladék-tonnákkal kell megküzdeni. De a gyártók és üzemeltetők jól járnak, hiszen támogatják őket az adófizetők pénzével. Ám ennél is nagyobb üzlet, hogy állami támogatás jár azért is, hogy a túltermelést, vagyis az elektromos hálózat túlterhelését megelőzzék. Óriási pénzeket zsebelnek be az üzemeltető cégek azért, hogy bizonyos időszakokban ne termeljenek. Minél többet nem termelnek, annál több pénzt vághatnak zsebre.

– Jól értem, hogy a nap- és szélerőművek kiépítése, fenntartása soha meg nem térülő befektetést igényel, szemben például a víz- vagy atomerőművekkel? Kibírja ezt bármilyen civilizáció?

– Nem bírja ki. Hiszen a közösségek, vagyis az egyes társadalmak óriási erőfeszítéseinek eredménye profitként magáncégeknél landol. És nem csak a fehér civilizáció erőfeszítéseiről kell beszélnünk. Hiszen ezekhez az eszközökhöz számos olyan anyag, például ritkaföldfémek kellenek, amelyek bányászása szegény ázsiai és afrikai államok munkavállalóira, főleg gyerekekre és asszonyokra vár. Az e bányákban dolgozók átlagéletkora pedig legfeljebb 40 év, mert ez a munka veszélyesebb, mint az uránbányászat. De rájuk nem figyel a világ. Az ebben az üzletben érdekelt nagyvállalatok azonban mindenáron fenntartják a klímahisztériát, mert minél tovább tart, annál nagyobb haszonra tesznek szert. Ezért el kell hallgattatniuk a helyzetet kritizáló tudósokat is. Gondolkodniuk sem szabad olyasmiről, ami eltér a hivatalos állásponttól.