A klímahorror története

A villachi találkozó mindenféle médiafelhajtás nélkül zajlott, még fotók sincsenek róla az archívumokban. 1985. október 9. és 15. között az akkori klímakutatás néhány vezető személyisége, köztük Bert Bolin, Syukuro Manabe, Roger Revelle, Phil Jones és Hans Oeschger megvitatták a legújabb tudományos eredményeket.

Bármennyire észrevétlen volt is a konferencia akkoriban, mára mérföldkőnek számít a tudományág történetében: az 1985-ös rendezvényt tekintik a kiindulópontnak az éghajlatváltozással kapcsolatos vitában. A villachi találkozó nyomán 1988-ban létrehozták az IPCC-t, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet. 1992-ben elfogadták az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezményét (UNFCCC) – az első nemzetközi éghajlatvédelmi egyezményt, amelyet azóta már 154 állam ratifikált.

Bár időjárási jelenségekre vonatkozó megfigyeléseket már az ókorban is végeztek, és sok írásos emlék maradt ránk a középkorból is, a természeti környezet megismerése csak a XIX. században jutott el arra a fokra, hogy a természettudósokat elkezdje foglalkoztatni a Föld klímájának folyamatos változása az évek során.

Míg a klímaváltozásnak évezredes vagy akár évmilliós időhorizontjai is vannak, addig a vele foglalkozó tudomány nagyon fiatal és interdiszciplináris, ezért a klímaváltozás okaira vonatkozó egyes elgondolások tudományosan nem bizonyíthatók. Ezért egyidejűleg több elmélet is érvényben van, és parázs vita folyik az egyes teóriák érvényességét illetően.

2025-öt írunk, de az olajipar köszöni szépen, globálisan nagyon jól van. Ahhoz képest különösen, hogy a hatvanas évek prognózisa szerint az ezredfordulóra világszinten elfogy a kőolaj, ezt követően pedig a földgáz is. Ma a geológusok szerint olajból minimum száz-, gázból pedig legalább kétszáz évnyi tartalékunk van.

Emellett a hatvanas évektől egészen a nyolcvanas évek elejéig újabb jégkorszakkal riogatták az embereket. Ennek annyi alapja volt, hogy a világ globális átlaghőmérsékletére (amennyiben van egyáltalán értelme a hőmérséklet átlagolásának) a XX. században viszonylag nagy kilengések voltak jellemzők. A mélypont, azaz a leghidegebb 1910 körül volt, ezek után a görbe a harmincas években még meredeken emelkedett, majd a stabilan fölfelé haladó vonal a második világháború alatt és után meredeken beszakadt, és csak a nyolcvanas évek elejére érte el újra az 1940-es szintet. A jégkorszak azonban mégis elmaradt, de elég rémisztően hangzott ez a prognózis a kimerülő olaj- és gázkészletekkel megspékelve. Még Jimmy Carter amerikai elnök is azt mondta 1977-ben egyik tévébeszédében, hogy a következő évtized végére az emberiség teljesen feléli a Föld ásványi tartalékait. Az elnök a kőolajra gondolt, nem véletlenül: négy évvel voltak túl akkor az első olajválságon, amikor az OPEC-országok a kőolaj árát rövid idő alatt a négyszeresére emelték.

Ekkor már a savas eső volt soron, amely úgymond elpusztítja az erdőket. Sokkoló képek tömegei jelentek meg az újságokban a lecsupaszított erdőkről. Egyes német tudósok annyira belelovalták magukat a savas eső okozta károkba, hogy azt állították, a folyamat visszafordíthatatlan.

Ekkor jött Villach.

Az 1980-as évek közepére, amikor már ismét felmelegedési szakaszban jártunk, néhány tudós felvetette, hogy a természetes változékonyságon túli globális felmelegedés történik, és ennek nagyrészt az emberi tevékenység, az üvegházhatású gázok (döntően szén-dioxid) kibocsátása az oka. Az 1985-ben az ausztriai Villachban tartott konferencián felhívták a politikusokat arra, hogy működjenek együtt az ember okozta (antropogén) klímaváltozás okainak mérséklésében. Az ózonlyuk felfedezése és az 1988-as hőhullám szintén hozzájárult ahhoz, hogy a kérdést a politikusok komolyan vegyék.

Nemzetközi szinten a Meteorológiai Világszövetség (WMO), az UNESCO alá tartozó Nemzetközi Tudományos Tanács (International Council of Science) és az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UN Environmental program – UNEP) együttműködésében hoztak létre a kérdés vizsgálatára egy tudósokból álló csoportot, amelynek vezetésére Bert Bolint kérték fel.

Szarka László Csaba professzor, a Professzorok Batthyány Köre (PBK) energia-munkacsoportjának elnöke a Demokratának elmondta, nagyon érdekes személyi előfeltételei voltak, hogy ezt a konszenzusos találkozót meg tudták tartani: lecserélték a WMO vezetését, és a konferenciára olyanokat delegáltak, akiktől elvárták, hogy a határozataikat megszavazzák.

Ugyanezek a személyek, illetve szellemi elődeik az 1940 és 1975 közötti lehűlésre kitalálták a savaseső-koncepciót, azaz a kén-dioxid-kibocsátást mint főbűnt. Csakhogy a természeti trend 1975 táján megfordult, és átment melegedésbe, a savas eső pedig kiment a divatból. Kellett néhány év, hogy eldöntsék, akkor most mitől kelljen félnie a világnak: elővették és leporolták a jó öreg Arrheniust.

Arrhenius elmélete szerint a Föld hőmérsékletét az atmoszférában lévő szén-dioxid jelentősen befolyásolja. A svéd fizikus, Svante August Arrhenius (1859–1927) 1896-ban elsőként publikált arra vonatkozó számításokat, hogy a légkörben lévő szén-dioxid mennyisége milyen mértékben változtathatja meg a Föld hőmérsékletét. Arrhenius ebben a tanulmányában nem foglalkozott azzal, hogy a szén-dioxid minek a hatására növekszik vagy csökken, de idézett egy Arvid Gustaf Högbom nevű szerzőt, aki viszont már számba vette az ipari termelés akkor félmilliárd tonnára becsült szénszükségletének szén-dioxid-kibocsátását. Högbom azonban ezt nem problémaként említette, sőt úgy gondolta, hogy a szén-dioxid hatását a növényzet és az óceánok kompenzálják, a szén-dioxid lehetséges légköri növekedését elsősorban a vulkáni kitörésekkel hozta összefüggésbe.

Szarka László Csaba szerint szörnyű belegondolni abba, hogy a negyven évvel ezelőtti klímakonszenzus összes tétele 1985 előtti tudományos eredményekből származik. Olyanokból, amelyekkel az akkori legnagyobb kutatóintézetek vezető kutatói egyáltalán nem értettek egyet. (Richard Lindzen idei budapesti előadásában 28 ilyen nevet sorolt fel.)

Első publikációjuk egyébként nem keltett különösebb érdeklődést, de végül Bert Bolinnak az UNEP hathatós támogatásával 1986-ban sikerült kiadnia egy 560 oldalas jelentést, amelynek középpontjába már egyértelműen a szén-dioxid által okozott felmelegedés és annak a klímára gyakorolt negatív hatása került. Ez a tanulmány már komoly figyelmet kapott, különösen a tengerszint emelkedése által veszélyeztetett országok figyeltek fel a jelentésre és támogatták a további vizsgálatokat. 1987-ben megjelent az ENSZ-alapítású Környezeti és Fejlesztési Világbizottság (a norvég miniszterelnök asszony által elnökölt Brundtland-bizottság) Közös jövőnk című jelentése, amelyben többek között az úgynevezett fenntartható fejlődést is definiálták.

Felmerült az igény, hogy az államoknak egy kötelező jellegű megállapodást kell kötniük az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklésére. Ennek érdekében a Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja (UNEP) 1988-ban közösen létrehozták az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet, angol nevén az Intergovernmental Panel on Climate Change-et, rövidítve az IPCC-t, amely a későbbiekben általánosan túlterjeszkedett. Az IPCC alapvetően politikai testületként jött létre, konkrét feladata az volt, hogy különböző tudósok munkáit értékelje és abból összefoglaló jelentést írjon politikai döntéshozók számára.

Azóta a kezdetben tudományos vita egyre inkább politikai jellegűvé vált, a zöldmozgalmak és a baloldali pártok egyre hangosabban kérték számon a világ vezetőin, hogy tegyenek valamit, sőt állítsák meg és fordítsák vissza a gazdasági tevékenységgel együtt járó szén-dioxid-emissziót. Az IPCC-jelentések és ezek kapcsán a világsajtó egyre fenyegetőbb következményeket jósolnak arra az esetre nézve, ha a kibocsátást nem sikerül megfelelő mértékben csökkenteni. A klímakonszenzus mára kötelezően követendő ideológiává vált, amely át akarja alakítani a teljes globális gazdaságot.

A döntések és az irányvonalak azonban megállíthatatlanul változnak. Donald Trump elnök betartotta az ígéretét: vezetése alatt az USA kilépett a párizsi klímaegyezményből, miközben világszerte egy maroknyi ország sincs, amelyik ne kötelezte volna el magát a megállapodás mellett. Donald Trump volt az első és egyetlen, aki 2017-ben megtette ezt, bár a döntés végül 2020-ban csak néhány hónapig volt hatályban, mivel Biden a visszatérés mellett döntött. Ebben a kérdésben az amerikai elnök nagyon elszánt, ami az európai zöldmegállapodás (European Green Deal) végét jelentheti.

A szén-dioxid elleni vádat négy évtizede meglévő, már akkor is vitatott ismeretek alapján állították fel. De bizonyítani azóta sem sikerült. Ideje lenne tehát összegezni, mire is jutott tudomány az elmúlt 40 év során. (A fejlődés akkora, hogy az 1985-ös konszenzus kőkorszakinak számít.) Az első szembenézés 2025 nyarán történt: az USA energiaügyi minisztériuma által megjelentetett tanulmány a szén-dioxid elleni vádat erősen túlzottnak tartotta.

Egybehangzik ez azzal, amire a PBK energia-munkacsoportjának Tíz javaslat a jövőért című 2024-es nyilatkozata is jutott: „A klímapolitika alapfeltevéseit illetően komoly tudományos kételyek merültek fel. Magyarul a klímapolitika nemcsak a kívánatos utat illetően kerget hamis illúziókat, hanem már a hivatkozási alapja is ingatag: a szén-dioxid a növények tápanyaga, minden földi élet alapja, és a klímapolitika téves modellekből indul ki. A legtöbb kérdés tisztázásához elfogulatlan és tényalapú tudományos kutatások, valamint nyílt tudományos viták szükségesek.”

Ha pedig a vádat el kell vetni, akkor komolyan fel kell tennünk a kérdést, hogy a cél – legyen bármilyen nemes – szentesíthet-e egy hamis eszközt?