A klímaszkeptikusoknak nem jön ki a matek

Hiszünk abban, hogy az éghajlatváltozás kérdéses pontjait akár egy közéleti hetilap hasábjain is meg lehet vitatni. És ha már megszületett a vitaindító mű, akkor arra válaszolni is illik. Mind a tudományos tisztesség, mind a közvélemény tájékoztatásának igénye ezt kívánja meg. A vitának helye van, a közélet a viták terepe. Azt azonban le kell szögezni: a tudományos állításokat, elméleteket a tudományos közeg vitatja meg, és végső soron az is dönti el. Gondoljunk csak az orvosi kérdésekre; a vakcinák összetételét, hatásosságát, műtéti eljárásokat alapvetően előbb szakmai közönség előtt vitatják meg, és nem a médiában. Vajon mi lenne, ha vakbélműtétünk kivitelezéséről nem az orvosközösség által meghatározott eljárások, hanem közéleti lapok hasábjain megjelenő véleménycikkek döntenének? Kés alá feküdnénk-e pusztán ezek alapján? Aligha.

A klímaváltozás tekintetében furcsa helyzet állt elő. Miközben a tudományos folyóiratokban, azaz a számok nyelvén egységes az álláspont abban a tekintetben, hogy az emberi tevékenység által a légkörbe juttatott többletüvegházgáz mennyisége okozza a Föld klímájának melegedését, a „klímatagadók” a tudományos viták terepe, a szaklapok helyett a médiában ismételgetik érveiket. Azokat az érveket, amelyek valódi tudományos viták során már elvéreztek. Finoman szólva sem szerencsés az, ha a laikus közönség előtt úgy tűnik, mintha komoly viták zajlanának a tudományos életben a szén-dioxid szerepéről, holott erről szó sincs. Nem valamiféle véleménydiktatúra okán, hanem azért, mert nem születnek komoly, kritikai szűrőkön átment tudományos cikkek, amelyek képesek volnának megcáfolni a tudományos konszenzust. Magyarul a klímaszkeptikusoknak nem jön ki a matek.

Minden, a tudományt előrevivő vita fontos, de lefolytatott tudományos csatákat újravívni a médiában nem egyenlő a tudósok releváns vitájával. Ha valaki, például a korábbi cikk megszólalója úgy véli, hogy állításai igazak, és nem az ember által a légkörbe juttatott többlet-szén-dioxid a legfőbb okozója a jelenkori éghajlatváltozásnak, akkor érdemes lenne, ha ezt először egy légkörfizikával, meteo­rológiával, horribile dictu klímaváltozással foglalkozó folyóiratban leközölné. Van persze olyan, amikor a tudományos közösség téved, de akkor is el kell fogadnunk: tudományos álláspont tudományos vitával, cikkekkel, publikációkkal változtatható meg. Ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, de ha van például a génsebészet, a kvantumfizika, a közgazdaság területén, akkor mi lehet az oka annak, hogy éppen a klímaváltozás tekintetében hagyjuk figyelmen kívül a tudományos közösség konszenzusát?

Fontos tudni, hogy a nemzetközi tudósközösség politikai hovatartozástól, ideológiai nézetrendszertől függetlenül jutott arra a következtetésre, hogy a klímaváltozást jelentős részben emberi tevékenység okozza. A szén-dioxid-többlet káros szerepéről ugyanúgy vélekedik a jobb- és baloldali, a hívő és az ateista kutató.

Számszerűen 194-en vannak a párizsi klímaegyezményt aláíró országok, amelyek aláírásukkal értelemszerűen elismerik a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének szükségességét. Ez a Föld szinte valamennyi államát jelenti. Összeesküvéselmélet-hívő legyen a talpán, aki elhiszi, hogy például Magyarország, az USA, Oroszország, Kína, Szíria, Észak- és Dél-Korea, Luxemburg, Kuba, Uganda, Izrael és Irán kormányai együttesen valamiféle titkos igazság eltitkolói lennének 183 másik országgal együtt… Nyilván nem azok, hanem tudósaik ugyanarra a következtetésre jutottak: az éghajlatváltozás veszélyes az emberi civilizá­cióra nézve, és a Föld jelenlegi, rendkívül gyors melegedését elsősorban az emberi tevékenység okozza üvegházhatású gázok légkörbe engedésével. Tehát nincsen jobb- vagy baloldali, euroatlanti és keleti orientációjú klímaváltozás.

Azt azonban ne tagadjuk, hogy vannak a kérdésnek politikai vetületei. Véleményünk szerint minden szélsőség veszélyes, az is, amely ész nélkül verné szét a gazdaságot és társadalmakat, álmegoldásokat istenítve, úgy, ahogy ezt sajnos számos nyugati „zöld”-politikus és hazai követője teszi. De az az irányzat is veszélyes, amely hibás logikából kiindulva megpróbálja tagadni az ember által előidézett klímaváltozás tényét.

A klímaszkeptikus irányzat főleg az Egyesült Államok jobboldali politikai térfeléről származik, de ne legyenek kétségeink, busásan támogatták Biden kampányát is az olajipari vállalatok. Ezen óriáscégek hatalmas marketingkampányokat finanszíroznak évtizedek óta, támogatva a klímaszkeptikus propagandakiadványokat. Hasonlatos az eset ahhoz, amikor az amerikai cigarettagyártók által támogatott „kutatások” kimutatták, hogy a dohányzás nem rákkeltő. Persze, voltak olyanok, akik kiálltak akár e gondolat mellett is, vagy anyagi haszonszerzés, vagy – legyünk jóindulatúak – meggyőződésük okán. Könnyedén felfedezhetők a párhuzamosságok a szén-dioxid ártalmatlanságát hirdetőkkel; a tudományos közegben elvesztett vitát a kérdésben laikus közönség előtt szeretnék megnyerni.

Védelmünkbe kell vennünk a magyar kormányt is. Hiszen akarva-akaratlanul azt is kritizálják mindazok, akik nem hisznek a tudományos közösségnek, miközben laikusok a témában. Hiszen ha a fosszilis energiahordozók elégetése ártalmatlan, mi szükség a bonyolult és high-tech atomerőműre Pakson, ha ott van a jó öreg, olcsó széntüzelésű erőmű? Mi szükség van napenergiára, a napelemek felszerelésének támogatására vagy a geotermiára? Mi értelme van az erdősítőprogramoknak és a klímasemlegesség elérésének? Véleményünk szerint a magyar kormány felelősen és kifejezetten előremutató módon jár el akkor, amikor finanszírozza a felsorolt programokat. Ugyanis ezen keresztül tudunk hozzájárulni a klímacélokhoz. Jó lenne, ha a világ számos másik országa is hasonlóképpen tenne.

És most vegyük végig a korábbi interjú fontosabb állításait. Először is el kell mondanunk, hogy minden tiszteletünk azoké a szkeptikus kutatóké (így a címben említett interjú alanyáé is), akik őszintén keresik a választ az éghajlat működését taglaló kérdésekre, azonban semmiképpen nem lehet egyetérteni azokkal az állításokkal, amelyek tudományos, ténybeli vagy érvelési hibát tartalmaznak.

Létezik több komoly tudományos fórum, és a világhálón is van egy kifejezetten a nagyközönségnek szóló oldal, ahol természettudományos szakemberek, meteorológusok, fizikusok – mindannyian a terület ismert szakértői – a tudomány eredményeire támaszkodva közérthetően oszlatnak el jó néhány tévhitet az éghajlatváltozás körül kialakult viták kapcsán. A szakértők a világ legrangosabb tudományos szaklapjaiban jelentetnek meg közleményeket, így névjegyüket a területen már mintegy letették, érvelésük a tudományos közmegegyezés talaján áll, az érvekben semmi obskúrusság, csúsztatás vagy sokak által vitatott állítás nem található. Ez az oldal a Skeptical Science (www.skepticalscience.com). Szinte minden, a korábbi interjúban elhangzott klímaszkeptikus érv kapcsán van már egy leírás az oldalon, amely az adott állítást vizsgálja és adott körülmények között pontosítja vagy cáfolja. Tehát a korábbi interjúban felvetett „dilemmák” és állítások egyáltalán nem ismeretlen új összefüggések, hanem közismert klímaszkeptikus toposzok, amelyek közel mindegyikére született már tételes válasz vagy korrekció.

Menjünk bele egy kicsit a klímaváltozás fizikai összefüggéseibe. Ezek megértése nélkül ugyanis egész egyszerűen nem lehet megalapozott véleményünk az éghajlatváltozás okairól. Elsőként vizsgáljuk meg a Földet érő napsugárzás teljesítményének kérdését. Az idézett cikkben szerepel az átlagos beérkező teljesítmény, 340 watt négyzetméterenként, amely azonban a teljes földfelszínre és az egész évre átlagolt érték. Amint a cikk is leírja, a teljes szoláris besugárzási állandó, a Total Solar Irradiance (TSI) ennek négyszerese (a Föld geometriája miatt), azaz kb. 1360 W/m². Ez nem más, mint a Nap sugárzási teljesítménye 1 m²-re vetítve a Nap–Föld-távolságnál. Mindazonáltal az idézett cikk amikor azt állítja, hogy a TSI változása a Nap körüli keringés miatt évente 90 W/m², részben téved. Továbbá maga a naptevékenység 11 éves ciklusai is láthatók benne, de ez a változás is periodikus, nő, csökken, megint nő, megint csökken és így tovább. Az első ábra mutatja a TSI jellemző változásait:

A földi légkörbe kintről érkező napsugárzás és a felszínről a világűr felé induló felsugárzás légkörön való áthaladása, valamint a légkör ezzel szemben történő viselkedése szabja meg a légkör sugárzási energiamérlegét. Amennyiben a légkörben nő az üvegházgázok mennyisége, a kifele menő sugárzás egy része nem tud közvetlenül a világűrbe jutni, hanem felmelegíti a légkört. A sugárzás szabad terjedésének akadálya gyűjtőszóval a sugárzási kényszer. A vizsgált cikk állítása, hogy az emberi eredetű sugárzási kényszer a légkörben 0,6 W/m², amelynek mérési hibája pedig ±17 W/m². Ez az állítás így nem helytálló, és a számadatai is tévesek.

a) Az ember által okozott összes sugárzási kényszer a földi légkörben nem 0,6, hanem 2,5 ± 0,75 W/m² értékű – és a szám­adatból látszik, hogy a hiba sem akkora, mint a vitatott cikk adata (2. ábra)

b) Az emberiség a szén-dioxid szintjét 280-ról 420 ppm-re emelte. Ennek a többletnek a sugárzásban okozott kényszere 1,6 W/m² (2. ábra).

Fontos megérteni a CO₂ hatásait, különösen a tekintetben, hogy mekkora szerepe van az emberi kibocsátásnak a teljes légköri szén-dioxid-mérlegben. A vizsgált cikknek az alapállítása, hogy az emberi eredetű szén-dioxid-kibocsátás elhanyagolható a természeteshez képest (az idézett cikk keretes írása szerint 5 százalék), számszerűsítve 35 milliárd tonna a természetes kibocsátás 800 milliárd tonnájával szemben. Valóban kevesebb, hiszen az óceánokból a légkörbe évente körülbelül 330 milliárd tonna szén-dioxid jut, a bioszférából pedig nagyjából 440 milliárd tonna (összesen 770 milliárd), csakhogy amit az idézett cikk elhallgat: ezen természetes kibocsátás meg is kötődik, tehát nem marad a légkörben. Ha nem így lenne, akkor a légköri CO₂ koncentrációja minden évben 105 milliomodrésszel (ppm – parts per million) nőne! Ez lehetetlen, hiszen az ipari forradalom óta körülbelül 250-ről nőtt a mai 400-ra ez a mutató. Az említett természetes folyamatok persze működtek az ipari forradalom előtt is, amikor a légköri szén-dioxid koncentrációja meglepően állandó volt, azaz a természetes kibocsátás egyúttal el is nyelődött. Az más kérdés, hogy geológiai időskálán miért változik a légkörben a szén-dioxid mennyisége, de annak most a jelenség megértéséhez nincs köze, így erre nem térünk ki. Az idézett cikkben közölt ábra – amely a légköri CO₂ koncentrációjának folytonos esését mutatja a földtörténeti korokon keresztül – a Nap életciklusa miatt bekövetkező folyamatos sugárzásnövekedésével függ össze, amely az évmilliók alatt bekövetkezett; így a légkörben a szén-dioxid mennyisége erre válaszul csökkent, így maradhatott a bolygónk életre alkalmas hely.

Miután tudjuk, hogy a légköri szén-dioxid koncentrációja a legutóbbi jégkorszak óta a légkörben nagyjából állandó, így ha abban változást észlelünk, aligha magyarázható természetes okokkal. És valóban, a légköri CO₂ koncentrációja 1750 körül kezdett el növekedni. Amennyiben ennek okát keressük, szét kell választani az egészséges kétkedést és mindent megkérdőjelező, előre nem vivő, a vita kedvéért való vitát. Ha ugyanis ránézünk az adatokra, akkor látjuk, hogy 1750 után a szén-dioxid koncentrációja egyre nagyobb ütemben emelkedik, lényegében a mai napig. Ez azt jelenti, hogy valami történt 1750 után, ami azelőtt nem volt a rendszer része – tehát ha valaki azt állítja, hogy mindez természetes, akkor meg kellene tudnia magyarázni, mégis mi történhetett 1750 után, ami előtte nem volt.

Ez az esemény bizony az ipari forradalom. Hiszen az 1750-es évek óta egyre nagyobb mértékben éget az emberiség meg nem újuló fosszilis forrásokat, ami CO₂-kibocsátással jár. Azt állítani, hogy a CO₂ koncentrációja a légkörben természetes okok miatt nő, tudományosan nem indokolható. Az ipari forradalom kezdete óta körülbelül 1500 milliárd tonna szén-dioxid jutott a légkörbe a kibányászott szénalapú források elégetése és a cementgyártás következtében. Ha ez mind ott is maradt volna, az körülbelül 200 ppm-mel növelte volna meg a légköri CO₂-koncentrációt, azaz 280-ról 480 ppm-re. Miután az emberi kibocsátás egy részét a természet egyelőre még képes kivonni a légkörből, ennek a mennyiségnek kb. 60 százaléka maradt a légkörben, azaz a koncentráció 280-ról „csak” 400 ppm fölé nőtt, de ez is hatalmas változás ennyi idő alatt. A természetes folyamatokat a természet képes kezelni. Az emberi kibocsátást azonban ebben a mértékben már nem.

Onnan is tudjuk, hogy a légkörben található szén-dioxid növekményének az emberi kibocsátás a forrása, hogy a fosszilis hordozók elégetésével felszabaduló szén izotóp-összetétele különbözik a természetes körforgásban részt vevő szénétől, és a légkörben tapasztalt többlet-szén-dioxid izotóp-összetétele fosszilis eredetre utal.

Harmadikként vizsgáljuk meg a cikk azon kijelentését, hogy a koronavírus-járvány idején azért növekedett tovább a CO₂-koncentráció a légkörben, mert a természet többet bocsátott ki, hiszen az emberi kibocsátás a járvány idején csökkent. Azonban ez az érvelés hibás gondolatmenetre épül, mivel a járvány idején a CO₂-kibocsátás csökkent, de nem lett nulla. Főleg nem lett negatív, azaz a járvány alatt is történt emberi kibocsátás, csak kevesebb. A légkörben a CO₂ koncentrációja akkor tudott volna csökkenni a járvány idején, ha a kérdéses időszakban teljesen leáll az emberi kibocsátás, és még valami ki is vonja a légkörből a szenet. Ez természetesen nem történt meg.

Negyedszer, az 1970-es évek állítólagos lehűlésére is térjünk ki. Az elmúlt 140 év hőmérsékleti anomáliáját az elmúlt 140 év átlagához képest mérik. Az 1970-es években volt néhány év, amikor az átlagnál hűvösebb volt. Ez nem jelenti azt, hogy egyúttal hűvösebb lett volna, mint a kiindulási érték, azaz az 1880-as évek hőmérsékleti adatai (3. ábra). A globális átlaghőmérséklet emelkedéséről senki sem állította, hogy szigorúan monoton lesz, azaz minden év legalább annyira melegnek bizonyul, mint az előző vagy melegebbnek.

A cikkben számos további apróbb vagy komolyabb hiba található még, amelyekre terjedelmi korlátok miatt nem térünk ki (a kis felmelegedés Kr. u. kb. 500–900 között nem globális jelenség volt; a Nap mágneses tere nem 22, hanem 11 évente vált polaritást; ha lecsökkentenénk a szén-dioxid-koncentrációt 140 ppm-re a légkörben, nem állna le a növények fotoszintézise, az csak nagyjából 50-100 ppm alatt állna le stb.).

Összegzésül annyit lehet mondani, hogy kétkedni szabad, és az ellenőrzés, újra megértés kívánságával lehet és kell tudományt művelni, de mindent nem kell megkérdőjelezni, ami már elég erős tudományos alapokon áll – és ezek a válaszok is e két célt szem előtt tartva születtek meg.

Egyre kifinomultabb módszerekkel vagyunk képesek követni a Föld hőmérsékletét, a légkör mozgásának dinamikáját. Nem véletlen, hogy a klímaszkeptikusok egyik Achilles-sarka az, hogy nem tudnak magyarázattal szolgálni a ma tapasztalható, a földfelszínen és a világtengerekben mérhető melegedésre; érveiket nemhogy megerősítenék, inkább cáfolják a nagyszámú és egyre pontosabb adatsorok.

A Föld működése rendkívül bonyolult, többszörös visszacsatolásokon keresztül önmagát szabályzó rendszer, amelybe ha belenyúlunk, sok folyamatot befolyásolunk és más rendszerparamétereket is elállítunk. Az üvegházgázok miatt megrekedt hőmérséklet lassabban sugárzódik ki a világűr felé, ami a pozitív visszacsatolás miatt (például hóval borított területek csökkenése, az óceánok melegedése stb.) önmagukon túlmutató folyamatokat, további melegedést indít el. A szén-dioxid azért nagyon erős szabályozó, mert stabil molekula, nehezen lehet megkötni, és normál földi körülmények között nem bomlik szét.

Továbbá meg kell érteni, hogy amikor átlagokról beszélünk, az nem azt jelenti, hogy mindennap 1-2 fokkal lesz csak melegebb. Elég, ha „csak” pár hétig van közel 60 Celsius-fok például India egyes területein, hiába megy vissza utána a hőmérséklet a korábbi átlagok környékére vagy alá, a hőség alatt elszáradt növények, elvesztett termés, háziállatok és elsősorban emberéletek nem hozhatók vissza. Pedig éves átlagban csak 1-2 fokot jelentene ez az extrém hőség. Ugyanígy van az esővel is. Átlagban hiába kicsi csapadékmennyiségben az eltérés, a meleg és a szárazság miatt kiszáradt, sivatagos tájra lezúduló viharok elmossák az értékes termőföldet, az egyre terméketlenebb tájon még kevesebb növény lesz képes megélni, amely még kevesebb szén-dioxidot fog megkötni. Lehet, hogy a növényeknek – bizonyos mennyiségig – jó a szén-dioxid, de 50-60 fokban, aszályban elpusztulnak, szóval sokra nem mennek a szén-dioxid-többlettel… Nem beszélve a növények számára is szükséges bioszféra, például a méhek pusztulásáról.

A példák sora szinte végtelenségig folytatható, de ez a néhány is jól érzékelteti, hogy a sokszor hallható hatásvadász kijelentések helyett sokkal nagyobb körültekintéssel kell eljárni e tárgyban.

És még valami. Ha a tudományos körökben elfogadott nézet igaz, nincs sok időnk változtatni, és csökkenteni kell globális szén-dioxid-kibocsátásunkat, sőt megkezdeni annak légkörből való kivonását, akár Nobel-díjas kémikusunk, Oláh György elméletét felhasználva.

Kijelenthető, hogy jelen tudásunk szerint a tudományos közösség elsöprő többségének van igaza a kis létszámú klímaszkeptikus közösséggel szemben. Ám utóbbiak csökönyössége, hibás modelljei és sajnos sokszor egyesek személyes hiúsága miatt fennáll a veszély, hogy az emberiség elkésik a megoldással. Felesleges vitákba kár beleölni az értékes időt és energiát. Ne legyünk olyanok, mint a Monty Python Erik, a viking című filmjében Atlantisz királya, aki, miközben süllyed a városa, és az emberek már derékig állnak a vízben, elmagyarázza, hogy a város semmiképpen nem fog elmerülni a tengerben.