Az ünnepek ősi hagyományai sok mindenben különböznek a maitól, de az elérendő cél ugyanaz: biztonságra lelni, visszakapni az éltető fényt, a fészek melegét és elűzni az ártó szellemeket. Mindezt különböző jelképekkel, sajátos történetekkel és mágikus ételekkel igyekeznek „meghívni”. A téli napforduló ideje az emberiség születése óta aggodalmat váltott ki a biztonságát féltő emberekben. Bár csillagászati ismeretekkel nem rendelkeztek, azt megfigyelték, hogy ettől az időponttól kezdve hosszabbak a nappalok és rövidebbek az éjszakák; a sötétség birodalma, amely számukra veszélyeket rejtett, lassan visszavonul a fény ereje elől. Logikusnak tűnt az is, hogy a fény forrását – a Napot – mindenekfelett tisztelték, minden nép a maga elképzelése és fejlettsége szerint.

Évezredek óta megemlékeztek erről az időszakról, külsőségekben másként, de a lényeget tekintve ugyanúgy. A régi római szokásokhoz ragaszkodók szaturnáliával köszöntötték a napfordulót. A Mithras-kultusz a Nap születésnapját (Natalis Solis invicti) ünnepelte. Az északi népek Woden és Thor isten tiszteletére gyújtottak máglyát, hogy annak fénye elűzze a sötétséget. A kelták az örökzöld növényeket ünnepelték, mint az újjászületés tanújeleit. A közép- és kelet-európai közösségek a téli sötétségben megbújó, a jövő év termékenységét veszélyeztető démoni erőket próbálták ajándékozással megenyhíteni. A néphit szerint a gonoszok, a bűbájosok a hosszan tartó sötétségtől fölbátorodva ártó hatalmuk teljességében vannak a napforduló idején. Az Úr születése után már megtörik az erejük, a növekvő fény elűzi őket.

A paraszti élet rendje a munkanapok és az ünnepnapok ciklikus váltakozásával alakult ki. A keresztény Európa ünnepi rendtartása a gazdasági év ciklusához igazodik.

Az egységes ünnepi rendtartást Európában Gergely pápa naptárreformja (1582) tette lehetővé, ez Magyarországon 1587-ben lépett életbe. A reform előtt az év kezdete karácsony napja volt, ezért népszokásainkban az évkezdő ünnepek és szertartásai már decemberben megkezdődtek. A naptárreform után került az évkezdet január 2-ára, de a bizánci (keleti) katolikusok és a zsidó egyház nem vették át az új időszámítást, ünnepeiket ma is a régi naptár szerint tartják.

Jézus születéséről a keresztények egyöntetűen december 25-én emlékeznek meg, kivéve az örmény egyházat, ahol máig január 6-án ünneplik a Megváltó eljövetelét, úgy, mint Gergely pápa előtt mások is tették.

A karácsony szimbóluma – az örökzöld fenyő – már nagyon régen ünnepi kellék volt. A rómaiak újév napján ajándékoztak egymásnak kis zöld ágacskákat, úgynevezett strenae-t. Az északi germán törzsek a fény tiszteletére kis mécsesekkel díszítették fenyőágaikat. Hiedelmük szerint a kiszabadult, garázdálkodó démonok elől csak az menekülhetett meg, aki az élet örökzöldjének, a fenyőnek a védelmébe húzódott. Ezért nem véletlen, hogy először német nyelvterületen terjedt el a karácsonyfa-állítás szokása. Az első írásos emlék a XV. századból Strassburgból származik.

Gyertyával díszített karácsonyfáról 1708-ban egy pfalzi grófnő tesz említést. Goethe „Az ifjú Werther szenvedései” című művében már cukorkával, almával és gyertyával feldíszített karácsonyfáról ír.

Hazánkba az új szokás Bécs közvetítésével jutott el. Az első fát Brunszvik Teréz állította 1824-ben, majd József nádor harmadik felesége Mária Dorottya, majd a Podmaniczky család 1826 táján.

Mint minden emberi szokásnak, a karácsonyfa-állításnak is volt korai előzménye. A téli napforduló idején a megújuló természet ősi jelképét – egy zöld ágat – mindig bevittek a házba; termékenységvarázsló és rontáselhárító szerepet tulajdonítottak neki. A középkori Magyarországon a karácsonyi termőágat „kincs” néven emlegették.

A legkülönbözőbb növények szolgáltak kincsként, termőágként: boróka, fagyöngy, tüskeág, bürök- vagy kökényág. Horgoson koronafa tövises ágát ültették virágcserépbe, és ezt csavarták be színes papírral, töviseire pedig almát és aranyozott diót szurkáltak; mellette cserépbe vetett karácsonyi búza zöldellt. Még érdekesebb szokás, amelyet Szegvár palóc-jász telepítésű faluban gyakoroltak a XIX. század második felében: sodrófát, mángorló sulykot kötöttek a mennyezetre, a mestergerendára és gyerekeknek szánt gyümölccsel, süteménnyel rakták meg.

A karácsonyi kincs a legtöbb helyen a mestergerendán függött, mégpedig koronájával fölfelé. Az Őrvidéken még ma is látni mennyezetre függesztett karácsonyi ágat. A bácskai Temerinben és Bácstopolyán három faágat kötöttek össze, bevonták piros papírral, szegeket vertek bele, a szegekre almát, mézeskalácsot akasztottak.

Korunk embere lassan elfelejti a szimbólumok világát, vagy ha hallott is egynémelyikről, jelentését már nem képes megfejteni. A mának, a pillanatnak élőknek meg sem fordul a fejükben, hogy a karácsonyfa mellett állva, a gyertyák fényét csodálva évezredek légköre veszi körül az ünneplőket. A jelképek archaikus-mágikus alapra rakódott kereszténység misztikus világára utalnak, amely misztikum elhozta a Földre a szeretet hatalmát, a félelem oldását.

A népi vallásosság ősi képzetei és jelképei minden gond nélkül belesimultak a megváltásra ítéltetett emberek hagyományaiba. Nem okozott törést az emberek lelkében Jézus születése, a jászolba fekvő kisgyermek eljövendő királyságának – amely „nem evilágról való” – tudomásul vétele, hiszen az Atya arról is gondoskodott, hogy a korai szimbólumok összehangolódjanak a születés eseményével. Különleges bolygóállások, üstökösök, földi mágusok Betlehembe érkezése, az egyszerű pásztorok és falusi emberek „botránynak” számító, meghitt közelsége az istengyermekhez mind azt szimbolizálták, hogy egyszeri, világra szóló, eget-földet megváltoztató, történelemformáló napokat éltek át az emberek kétezer évvel ezelőtt, kivétel nélkül és egyforma áhítattal.

Később érték be szűkszavú bibliai történetekkel, saját szavaikkal, érzelmeiket mondatokba öntve egyre bővítették évszázadokon-évezredeken át a Fény születésének eseményét. Már nem a Napot tekintették az életet megváltó csodának, hanem minden nép a számára leghitelesebbnek tartott Ég Urát, az égitestek mozgását, az élet keletkezését és fejlődését, a jó és rossz elválasztását, a szeretet mindenhatóságát Földre küldő Egyistent, az Atyát – akármilyen névvel illették is.

Érdekes, hogy a fa – karácsonykor az örökzöld fenyő – az ősi életfára is visszautal, ami nem zavarhatja a mégoly mereven értelmezett vagy éppen félreértelmezett vallási dogmákat sem. Sőt a teremtett természet és a földre embernek született Fényhozó, nagyon is adekvát módon kapcsolódnak egymáshoz, az evilági léten keresztül.

A Teremtés Könyvében olvashatjuk: „Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten és odahelyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott… Aztán kisarjasztotta az élet fáját…” – a fenyő örökzöldje valóban az életfára utal.

Később így folytatódik az idézet: „A kert minden fájából ehetsz, de a jó és a rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz”. Az írásból kiviláglik, hogy a paradicsomi fa tulajdonképpen két fa volt: az életfa és a jó és rossz tudás fája; röviden a tiltott fa és az életfa. A két jelkép képviseli a bűnt és a megváltást.

Milyen érdekes és mélyen keresztényi a magyarság életfatisztelete. Néprajzosaink munkáiból tömegével kerülnek elő olyan ábrázolások, mesék, történetek, amelyek központi szimbóluma az életfa. Ennek az ősi érzésnek a kereszténységben is megvan a megfelelője, a himnuszok életfája, Krisztus gyümölcsöző (!) keresztfája és mások.

A kultikus jelképrendszeren keresztül a teológiai és liturgikus dolgokban kevésbé képzett nép megértette a bűn és megváltás lényegét, olyannyira, hogy jelképeit azonosította a bibliai történésekkel, minden „pogány” hátsó szándék nélkül.

A magyar népszokásokban életet, termékenységet és nemzetséget is szimbolizál a feldíszített faág. Tájanként más-más neve van: termőfa, zöld ág, tebe, lács stb. Eredeti formájában száraz vagy zöld ág, amelyet termékenységet jelképező almával és dióval díszítenek. Az európai műveltségkör az almát emeli ki: ha a paradicsomi, a régi alma vitte bűnbe az embert, akkor az új alma (Jézus), a megváltás fájának gyümölcse szerezheti vissza az elvesztett Édent. Ezért került már igen régen alma a karácsonyfára, az életfára, vagyis Krisztus keresztfájára.

A dió mint ősi szimbólum sokáig fejtörést okozott a jelképek megfejtőinek. Hosszas kutakodás után Mezey László professzor találta meg a titok nyitját Szent Ágostonnál, egyik karácsonyi beszédében: „A dió: Krisztus.” A dióbél nemes táplálék, „angyalok étele”, amely már születésekor a Megváltó halálára utal. Az alma és a dió szinte minden európai kultúrkör étlapján szerepel mint egészségmegőrző eledel. Ha valakihez férges dió kerül, az rossz előjel a jövő évre, ami az egészséget illeti.

Évezredek-évszázadok múltával az egyes kultúrkörök szimbólumrendszere a helyi adottságoknak megfelelően alakult. De mindenütt megtalálható az a központi jelképrendszer, ami az emberiség közös tudatában rejlik. Karácsonyfa sincs mindenütt, de az örökzöld, a zöld, a piros szín és sok egyéb mégis közös. Angliában például zöld-piros színbe öltöztetik a házakat és fagyönggyel díszített fenyőkoszorút tesznek az ajtók fölé. A fagyöngy egykor a téli napforduló szent növénye volt, a skandináv mítosz szerint Balder napisten halálát fagyöngyméreg okozta. A kelta druidák (papok) aranysarlóval gyűjtötték ünnepi szertartásaik részeként a fagyöngyöt. A kelta „fa-ábécé” utolsó fája, egyúttal a napév utolsó hónapjának jelképe a mérges bogyójú örökzöld tiszafa volt.

A Kisjézus születésére várva betlehemesek járják a falvak házait. A legrégibb emlék a betlehemjárásról a XVII. századból maradt ránk. A pásztorjátékok változatának se szeri se száma, csodálatos népies szövegek maradtak ránk, teli vérbő humorral. A szereplők: József, Mária, angyalok és pásztorok, sokszor állatfigurák.

A bukovinai székelyek betlehemes játéka a csobánolás (csobán = pásztor) ma is élő hagyomány az érdi székelyeknél.

A karácsonyi szokások, hagyományok sok változatát lehetne még fölsorolni, ám mindezek mellett a gyertyafény, az örökzöld, az öröm mindenütt főszereplő. Az újjászületés, a remény, a jövőbe vetett hit zálogát hozta a Földre a kisded karácsony éjjeli születése.

Hankó Ildikó