Robottechnológia a gyógyítás szolgálatában?

Mióta ember él a földön, létezik a vágy, hogy elvesztett vagy rosszul működő testrészét, sérült, hiányos bőrfelületét vagy valamilyen testszövetét jó lenne kicserélni olyan részekre, amelyek épek, egészségesek és működnek. Kezdetben általában élettelen anyaggal próbálták utánozni az elvesztett testrészt, ami elsősorban esztétikai célokat szolgált, mintsem az életminőség javítását. Az orvostudomány fejlődésével aztán az emberi szövetek, szervek, testrészek pótlása új lehetőségeket nyitott a sérült emberek életminőségének javításában. Az első arcátültetést 2005-ben Franciaországban hajtották végre.

Az ókori nagy kultúrák közül az egyiptomiak jártak élen az efféle ügyeskedésben. Ennek oka a túlvilági élet előtérbe helyezése volt, amennyiben a fáraók népe egész életében a halál utáni létre készült, így fontos volt számára a test épsége. Ennek érdekében halottaikat mumifikálták, vagyis úgy készítették föl a nagy útra, hogy testi mivoltát örökre megőrizze. Az akkori világban kegyetlen háborúk dúltak, a harci eszközök igen komoly, roncsolt, halált okozó sebeket ejtettek. Így gyakorta olyan tetemeket kellett tartósítani az örökkévalóságnak, amelyeknek hiányzott valamilyen testrésze. Kézenfekvő volt, hogy a hiányzó részt viszonylag könnyen alakítható fából készítették el, és behelyettesítették vele a hiányzó testrészt. Nagy izgalmat keltett egyiptológusok körében, amikor a gízai 984-es számú masztabában (sírban) egy, az Óbirodalom idejéből származó, két – aranyszállal összekötött – őrlőfogat találtak a tetem szájában. A múmiák vizsgálatakor nem egy esetben a betekercselt tetem valamelyik csontja helyett hasonló nagyságú, szépen megfaragott fadarabot talált a bandázst letekercselő antropológus. Ezt a módszert a későbbi korokban tovább fejlesztették, kivéve, hogy már nem tartósították a tetemeket, de temetéskor a halottal együtt kerültek földbe az életben pótrészként használt segédanyagok. Ezek a pótlékok fából, fémből készültek, elsősorban végtagok esetében. Fából az elvesztett lábat vagy lábrészt pótolták, amely támasztékul szolgált. Fémet jóval később alkalmaztak ilyen célra, például koponyasérüléseknél a koponyacsontot pótolták vele, hogy védjék a sérülékeny agyat.

Teljesen új korszak kezdődött az orvostudomány fejlődésével. Az immunfolyamatok megismerésével és megértésével kezdetét vette a különböző szövetek, szervek, testrészek pótlásának időszaka. Különösen gyakran kellett pótolni a bőrt különböző testtájakon, mivel égések, balesetek során a testet védő takaró igen gyakran megsérült, de daganatos betegségek gyógyítása után is sokszor kellett plasztikázni. A plasztikai arcműtétek terjedése megváltást hozott azoknak, akik addig eltorzult arccal voltak kénytelenek élni. Csak az égéseket tekintve világszerte évente százezrek szenvedtek olyan sérülést, mely után maradandó hegek alakultak ki, többek között az arcon is. A sebészeknek hatalmas kihívást jelent a páciens arcának rekonstruálása, mert annak a műtét után nem csak kinézetre kell legalábbis hasonlítania a sérülést megelőző állapotra, de a működését is helyre kell állítani: újra képes legyen érzések kifejezésére, különösen az ajkak, a szemkörnyék és az orcák területén.

Nagy előrelépést jelentett, amikor 2004-ben egy amerikai sebészeti konferencián bemutattak egy új eljárást, amellyel a páciens hátáról levett bőrt kifeszítették és megnyújtották, majd ezt az önálló vérellátású szövetrészt helyezték a sérült bőr eltávolítása után a helyére, ezzel borítva be az arcot.

Sokat emlegetett vágyálom volt a fej- vagy arcátültetés. Eleddig csak tudományos-fantasztikus könyvekben vagy filmekben láthattunk hasonló sikeres műtétet. Néhány hónapja azonban megtörtént a várva várt csoda: Franciaországban elvégezték az első részleges arcátültetést; a szövetek egy agyhalott donortól származtak. Az első orvosi jelenések szerint technikailag jól sikerült az Amiens-ben elvégzett 21 órás műtét. A vállalkozó nő csak idén február elején állt kamerák elé új arcával.

A beteg egy 38 éves nő volt, akinek arcát saját kutyája tépte szét. Olyan súlyos sebeket kapott, hogy jószerével alig tudott beszélni, és enni is csak nagy erőfeszítések árán sikerült. A műtétet végző orvoscsoport idegeket, izmokat vagy egész kezet már ültetett át betegbe. Jelen esetben azonban a technikai nehézség mellett súlyos etikai problémák is fölmerültek: ki is lesz valójában a más arcát viselő ember? Ezért előzetesen a Nemzeti Etikai Konzultatív Tanács jóváhagyását is kérniük kellett az orvosoknak. A nő sérülései ugyanis olyan jellegűek voltak, amelyeket saját szövettel nem lehetett volna pótolni. Így az immunológiai probléma is súlyosabb formában merült föl, mint a saját szövet átültetésekor.

Először is kellett találni egy olyan donort, akinek az arca valamennyire hasonló a pácienséhez, hiszen új orrot és új szájat kellett átültetni. Gondot okozott az is, hogy még kevés ismerettel rendelkeznek az orvosok arról, hogy azoknak a gyógyszereknek a szedése, amelyek megakadályozzák az idegen szövetek kilökődését, milyen a hatásuk hosszú távon. Az már a sérülés elején világos volt, hogy plasztikai úton nem javítható a nő arcának működése. Ezért döntöttek az idegen donor mellett. Az átültetéshez szükséges bőr- és izomszövetet, valamint vérereket egy agyhalott nőből nyerték. Az első fázisban szikével előkészítették a sérült arcot a szövetek befogadására. Ezután a donor arcáról lefejtették az átültetendő szöveteket, és ráhelyezték az altatásban lévő páciens arcára. Ezt követően igen aprólékos munkával összevarrták az idegeket, ereket és izmokat, majd megindították a vérkeringést az átültetett arcrészben.

A decemberben megműtött nő – Isabelle Dinoire – először február 6-án mosolyogva lépett a kamerák elé, és megköszönte orvosainak, hogy újra embernek érezheti magát. A műtétet követő időben a beteg súlyos lélektani problémákkal küzdött, hiszen egy idegen ember arcát kellett elfogadnia, ami nem egyszerű dolog. Még kisebb változás után is komoly pszichológiai gondozást igényelnek a betegek, például szív- vagy veseátültetéskor, égési sérülések korrigálásakor. Többen ellenzik is az arcátültetést, mivel elgondolkodtató, hogy viselheti-e egy halott ember arcát egy élő, hiszen az arc a leginkább meghatározója az ember önazonosságának, jobban, mint bármelyik más testrésze.

A legmodernebb technikának ma a mikrosebészeti módszert tartják, ezt hazánkban is alkalmazzák. A helyreállítást szabadon átültetett szövetblokkokkal végzik. Végtagok, emlők, fül, orr, szemhéj pótlását végezhetik így el. A Honvéd Kórház plasztikai sebészetén végeznek archelyreállító műtéteket az említett mikrosebészeti eljárással.

A jövő azonban már ezen is túlmutat. Gőzerővel folynak olyan kutatások, amelyek néhány éve még csupán a tudományos-fantasztikus irodalom világában léteztek. Talán már nincs is olyan messze, amikor egy sérült arcszövetet a számítástechnika segítségével tökéletesen tudnak majd pótolni. Animációk készítésekor már ma is természetes eljárás, hogy az emberi arcra szerelt több ezer szenzor és lézeres leolvasók képei alapján akár három dimenzióban is képesek csaknem tökéletesen rekonstruálni egy emberi arc minden apró mozdulatát. S ha sikerül kifejleszteni olyan szintetikus szövetet, ami képes megfelelően együttműködni az emberi idegrendszerrel, a lehetőségek beláthatatlanok. Könnyen lehet tehát, hogy a harmadik évezred első századában a robottechnológia forradalmat jelent majd a gyógyításban is. A kérdés itt is csupán az, ami minden felfedezésnél. Tud-e vele az ember a kellő alázattal bánni?

(hankó)