Lehetséges, hogy a világ legrégebbi emberszobrocskájára találtak tübingeni kutatók, a németországi Baden-Württenberg tartományban. A Hohle Fels barlangban 35 ezer éves, mamutagyarból készített nőalakot ástak ki, hat darabba törve. Mivel az ősművész a lényegre tört, az emberi alak túlhangsúlyozott nőiessége első pillanatra is szembetűnő. Sokan ismerik a hasonló, ősi Willendorfi Vénusz-szobrocskát, amelyet 1908-ban találtak a régészek, de az a hölgy 25 ezer évvel fiatalabb. A hat centiméteres szobornak sem lába, sem feje nincsen, de kissé balra a válla fölött egy gyűrű található. Ez utóbbi és a szobrocska sima felülete arra mutat, hogy gazdája függőként használta. Színezése nincs a szobrocskának, de vonalakkal bevésett díszítés van rajta.

Néhány szakember óvatos a német Vénusz megítélésében, mert közismertek azok az izraeli és afrikai kövek, amelyeket azért gyűjtöttek össze őseink, mert ember alakúak; de azok nincsenek megmunkálva, csak a természet játékai. A Pireneusokból Dél-Oroszországig 150 darab 25-29 ezer éves Vénusz-figurát tartanak számon, de a kutatók szerint azoknak nincs köze a német Vénuszhoz. A barlangban korábban már állatfaragványokat is találtak, ami fejlett kultúrára utal. Ebben az időben, 35 000 évvel ezelőtt még Neander-völgyi ősemberek is éltek ezen a vidéken, velük párhuzamosan pedig egy fejlettebb, absztrakt gondolkodásra képes, szimbólumokban gondolkodó emberi populáció. A német Vénusz ezt is bizonyítja.

A nevezetes angliai Stonehenge-től alig 25 kilométerre légifotókon újkőkori sírokat fedeztek föl. A sírokat az angol örökségvédelem civil szervezetének fotósa fedezte föl egy mezőgazdasági művelés alatt álló területen. A fölfedezés azért lényeges, mert föltárásával talán információkat kapnak a Stonehenge-el kapcsolatos kérdésekre is; kik laktak azon a területen, hogyan éltek. A feltárásokat vezető régész szerint „ez a leghíresebb prehisztorikus tájegység, a kor kutatóinak Mekkája”. Először ultrahangos és elektromágneses fölmérés után digitális térképet készítettek a temetőről. A sírokban, a felszínhez közel cseréptöredékeket, kovaköveket és kőeszközöket is találtak. Tényleges föltárásra csak akkor kerül sor, ha a környező települések lakói beleegyeznek, az ugyanis az ő örökségük.

Több ezer éves újkőkori leletek hazánkban is felszínre kerültek. Az óbudai Duna-parton a Budapesti Történeti Múzeum munkatársai több mint hétezer éves településre találtak. Az ásatás vezetője, M. Virág Zsuzsanna szerint így „ez a teljes egészében feltárt lakóépület Óbudán, és ebből egy teljes újkőkori ház vált teljesen rekonstruálhatóvá”. Az épület észak-déli tájolású, 20 méter hosszú, 6 méter széles, oszlopos szerkezetű. Az épületek tartószerkezetét öt párhuzamos oszlopsor alkotta, mint abban a korban általában.

A településen több hasonló ház részletét figyelték meg és néhány földbe vájt kemence maradványait. A leletek zömét csiszolt és pattintott kőeszközök, bemélyített vonalakkal és festéssel díszített edények alkotják.

Egy Biatorbágy közelében talált agyagkorsóból 500 római ezüstpénz került elő, miután a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) restaurátor műhelyében kibontották az edényt Budapesten. Valószínűleg egy Itáliából elszármazott aquincumi polgár, vagy a villa egyik lakója rejthette el a kincset a Pannóniába betörő szarmaták elől. A lelet értékét emeli, hogy a biatorbágyi villagazdaságban két ilyen agyagedény is előkerült, az első még 2007-ben és 247 ezüstöt tartalmazott. A szürke agyagfazékba gondosan, textilbe csomagolva tették a „kincset”, és agyagfazék aljtöredékével, valamint szürke főzőtállal fedték le. Az érmeken látható császárportrék alapján a legkorábbi III. Gordianus (238-244) idejéből származik, de más császárok portréi is szerepelnek az érmeken. A kincset Kr. u. 260-ban áshatták el, ez mozgalmas év volt a rómaiak számára a szarmaták támadásai okán. Az érmék összértéke egy pannóniai legionárius több évi zsoldjával is felér.

Paks közelében középkori település nyomát találták meg; a hely Akalacs településsel azonosítható. Napvilágra került a templom, a temető, több gazdasági és lakóépület, a templom közelében egy téglaégető és egy mészégető kemence. Kiemelkedő jelentőségű egy több mint 2400 bécsi ezüstdénárból álló kincs; a településen előkerült pénzek III. Béla rézpénzétől I. Ferdinánd ezüstjéig terjednek. A falu gazdagságára utal, hogy a korabeli élet szinte minden eseményével kapcsolatos tárgy megtalálható, számszeríjhoz tartozó nyílhegyektől a birkanyíró ollóig. A temetőben a sírokban lemezes és rugós párták, bronz és vas övcsatok, illetve Zsigmond-kori ezüstpénzek voltak a csontvázak mellett.

Érdekes, hogy a középkori rétegek alatt egy római katonai létesítmény is volt. Valamilyen csapatmozgáshoz köthető, alkalmi tábor lehetett, esetleg ideiglenes vámállomás.

A rómaiaknál maradva, az itáliai fővárosban álló Pantheon kétezer éve őrizte titkát. Egy ókori időszámítással foglalkozó kutató szerint eredetileg egy hatalmas napórának építették az épületet. A homlokzaton ma is olvasható, hogy Agrippa, Augustus császár veje építtette Kr. e. 27-ben, de csak Kr. u. 128 körül készült el Hadrianus császár uralkodása alatt. Az épület két részből áll: a nyolcoszlopos előépítmény, a porticus mögött 30 méter átmérőjű, kupolával fedett, hatalmas rotunda alkotja az épületet magát. A benne lévő hét fülke a hét bolygót jelképezi. A tér megvilágítását 8,9 méter átmérőjű oculus biztosítja, itt zúdul be felülről a fényköteg.

A napóra funkció mellett kardoskodik az új-zélandi Robert Hannah. Szerinte a téli hónapokban a fenti oculuson bejutó fény a kupolát világítja meg, míg nyáron a fénysugarak a falakat és a padlózatot pásztázzák. A tavaszi és az őszi napéjegyenlőség idején a napsugarak a Pantheon nagy északi bejárata fölött beépített rácson keresztül jutnak ki a rotundából a porticusba. Ezen a két napon csak így kap természetes fényt a porticus. Több kutató szkeptikusan szemléli az elméletet, de idővel eldönthető lesz az érdekes feltételezés.

Régészeti szenzációnak számítanak a Balkánon a horvát-bosnyák határon ősszel felfedezett több mint kétezer éves illír kereskedőállomás maradványai. Az ásatást norvég régészek végezték. Az illírek halászó, vadászó, később mezőgazdálkodó életet éltek és sokat küzdöttek a görögökkel és a rómaiakkal is. A mostani leletek arra utalnak, hogy emellett békés kereskedelmet is folytattak a rómaiakkal. A település a tengerparttól 20 kilométerre, a Neretva folyó mentén fekszik.

Desilo város kiváló kereskedelmi központ lehetett egy csendes öböl mentén. A régészek a kereskedőváros maradványait több méteres iszap alatt fedezték föl, és innen került elő egy 20 méter hosszú és 60 centiméter vastag fal, amely egyfajta gátként szolgálhatott. Hajók is fekszenek a víz alatt, amelyekben darabokra tört amforák, mellettük állatcsontok, fegyverek és lándzsahegyek. Egy különös elmélet szerint a hajók rituális okokból kerültek a víz mélyére; hasonló gyakorlattal korábban csak a vaskori Skandináviában találkoztak a szakemberek.

A tengerfenéken talált amforákból következtethető, hogy a római kereskedelem élénk lehetett. A helyiek a borért rabszolgákat, fémeket, sót és bőröket adtak cserébe. Julius Caesar feljegyzése szerint például a gallok szívesen adtak egy 25 literes amfora borért egy rabszolgát.

Hankó Ildikó