Az emberi nyelv bölcsője a bölcsőből ered

Madeleine Beekman holland származású evolúcióbiológus és viselkedésökológus The Origin of Language: How We Learned to Speak and Why, azaz magyarra fordítva: „A nyelv eredete: hogyan és miért tanultunk meg beszélni” című könyvében azt állítja, az emberi nyelv kialakulása szorosan összefügg az emberi test és az utódok világra hozásának evolúciós fejlődésével.

Amikor őseink mintegy hatmillió évvel ezelőtt áttértek a két lábon járásra, az nemcsak a mozgásformát alakította át, hanem jelentős szerkezeti változásokat okozott az egész testben. A medence formája az evolúció során fokozatosan beszűkült, ami komoly jelentőséggel bírt a szülés folyamatára. Ez a nehézség különösen markánssá vált, amikor a folyamatosan fejlődő emberi agytérfogat elérte azt a kritikus méretet, amelynél a csecsemő feje már alig tudott áthaladni a szülőcsatornán. Ez körülbelül 300 ezer évvel ezelőtt történt, a Homo Sapiens megjelenésekor.

A természet az ún. szülészeti dilemmát úgy oldotta fel, hogy a csecsemők még azelőtt a világra jöttek, még mielőtt koponyájuk túl nagyra nőtt volna. Ez a korai születés azonban új kihívást jelentett őseinknek.

A tehetetlen, éretlenül világra jövő emberi utódok hosszú éveken át tartó gondozást igényeltek, amely viszont szoros társadalmi együttműködést követelt meg a felnőttektől. Az őskori újszülöttek is rendkívül kiszolgáltatottak voltak, nem tudtak járni vagy önállóan táplálkozni, a gondozásuk évekig tartott és ez nemcsak az anyára, hanem a családra, a szűk közösségre hárult. Ez a társas koordinációs igény vezetett Beekman szerint a nyelv evolúciójához.

Az emberi test mellett őseink kommunikációja is változott, fejlődött. Másfélmillió évvel ezelőtt jelent meg egy gesztusokból és hangokból álló kezdetleges kommunikáció. Körülbelül 135 ezer éve alakult ki az a nyelv, amely már képes volt szavak és mondatok közvetítésére. 100-50 ezer évvel ezelőtt az ősemberek tevékenységei túlmutattak a mindennapi túlélésen: temetkeztek, rajzoltak, szertartásokat végeztek, vagyis a nyelv ekkorra már a kultúra szerves része lett.

Beekman az elméletét egy 2020-as tudományos kutatásra alapozza, ahol a kutatók DNS-metilációs térképek segítségével hasonlították össze a modern emberek, a neandervölgyiek, a gyenyiszovaiak és a csimpánzok genetikai szabályozási mintázatait. A kutatás olyan génszabályozó hálózatokat azonosított, amelyek az artikulált beszédhez szükséges anatómiai struktúrákat (pl. gége, ajkak, nyelv, agyi beszédközpontok) irányítják. Más emberszabású fajok – például a neandervölgyiek – nem rendelkeztek ezzel az anatómiai és genetikai háttérrel, amely lehetővé tette az emberi beszédet.

A genetikai kutatások eredményei alapján Beekman állítja, a gyermekgondozás nehézségei olyan evolúciós nyomást jelentettek őseink számára, amely elősegítette a beszédképességet lehetővé tevő genetikai változások kialakulását és elterjedését fajunkban. A nyelv tehát nem fokozatosan fejlődött ki több fajban, hanem egyedi evolúciós válasz volt az emberi fajon belül a gyermekgondozás kihívásaira. Beekman ezt úgy fogalmazza meg, hogy „a dizájnhiba, amely a problémát okozta, egyben a megoldást is szülte”: az emberi agy növekedése nehezítette a szülést, ugyanakkor lehetővé tette a komplex, artikulált beszéd kialakulását.

Könyvében arról is olvashatunk, hogy a madaraknál – különösen a nagyobb agyú fajoknál, mint például a papagájok, szajkók, varjak – hasonló mintát látunk: minél fejletlenebb a fióka, annál több gondoskodás kell, és annál összetettebb kommunikáció alakul ki a szülők és utódok között. Ismertet egy 2023-as kutatást, amely szerint a madarak agymérete szoros kapcsolatban áll azzal, mennyire törődnek a fiókáikkal.

Azaz minél tovább etetik, védik, tanítják a fiókákat, annál több idejük van az agyuknak fejlődni és annál összetettebb viselkedésre lesznek képesek felnőttként.

Tehát a gondoskodás evolúciósan együtt jár a kommunikációval, és ez nem kizárólag emberi sajátosság. Ahol gondoskodás van, ott kommunikációra van szükség, akár madárhangokkal, akár emberi nyelvvel.