Évtizedek teltek el azóta, hogy egy véletlen esemény az újabb idők legnagyobb fölfedezéséhez vezetett. A Holt-tenger északnyugati partvidékén fekvő Wadi-Qumrán sivatagi település barlangjaiban régi kéziratokat talált egy beduin pásztor, aki elveszett kecskéjét kereste. Mivel nem találta az állatot, leült pihenni egy szikla alá. Fölpillantva, mintegy kétembernyi magasságban barlangbejáratot látott meg. Bedobott egy követ, hátha megugrik a kecske, ha ott bújt el, de a kő cserépedényen koppant. A fiatal beduin fölmászott a barlangba, ahol cserépedényeket fedezett föl, bennük bőrtekercseket, amelyeken számára érthetetlen írás volt. Addig nem is várták a kutatók, hogy Palesztina területén régi iratok kerülnek elő, mert a terület nedves, mocsaras volt, így minden tönkrement. A rejtekhelyekről hét tekercs és néhány töredék került elő, s mivel a tekercsek lelőhelye a wádi-qumráni barlang, az ott talált iratokat „qumráni tekercsek”-nek nevezték el.

Egészen 1957-ig a kutatók úgy tudták, hogy az első tekercsek 1947-ben láttak napvilágot, később kiderült, hogy néhány évvel korábban. A kéziratokat a megtalálók, illetve közvetítők áruba bocsátották, így kerültek részben a jeruzsálemi Héber egyetemre, részben a szír Szent Márk-kolostorba, majd az Amerikai Keletkutató Intézet szerezte meg. Az első qumráni kéziratok véletlen föllelése után másutt is találtak kéziratokat, a Holt-tenger nyugati partvidékén és a Júda sivatag más körzeteiben. A szövegeket legkülönbözőbb anyagokra írták: bőrre, pergamenre, papiruszra, cserépre, fára, rézre. Nyelvük is különböző, óhéber, bibliai héber és misnai héber; arámi, keresztény palesztinai, palesztinai arámi, görög szabateus, latin és arab.

A történettudomány szempontjából a qumráni tekercsek okozták a legnagyobb szenzációt. Eleázár L. Sukenin, a Héber Egyetem professzora megállapította, hogy a kéziratok igen régiek, Kr. e. I. századiak, és esszénus eredetűek. Ezután látott hozzá megfejésükhöz és kiadásukhoz. Közben a kéziratok különböző utakon bekerültek a nemzetközi kereskedelembe és több ókortudománnyal foglalkozó szakember vagy intézmény vásárolt belőlük. Elsőként 1948-ban William G. F. Albright ismerte föl a tekercsek jelentőségét, szerinte legkésőbb a Kr. u. I. században keletkeztek. Megjegyzendő, hogy már korábban is tudtak hasonló kéziratokról, a Kr. u. 823-ban elhunyt Timotheus nesztoriánus pátriárka szír nyelvű levélben ír arról, hogy Jerikóhoz közeli barlangban héber kéziratokat találtak, de Órigenész is megemlékezik arról, hogy zsoltárfordítások kerültek elő agyagkorsókban héber és görög kéziratokkal együtt. A fentiekből következik, hogy a qumráni tekercsek néven ismert kéziratok lényegében több, arról a vidékről előkerült kéziratot fednek, de mivel az elsők azok voltak, amelyeket a beduin pásztor talált, azt tekinthetjük szoros értelemben az első leleteknek.

A barlangban talált hét kézirat közül a legidősebb és legfontosabb az Izaiás-tekercs. Ötvennégy kolumnában héberül írt szöveg, az egész Izaiás könyve. A másik fontos lelet a Habakuk könyvéhez írt kommentár, a harmadik – kezdő szavai után – a Manále disciplinae, amely csaknem kétméteres bőrtekercs. Ezt követi a negyedik, igen fontos írás, a qumráni közösség szabályzata két tekercsen, majd a Háború tekercs, amely a fény és a sötétség fiainak harcát beszéli el. Midrás a Genezishez címet kapott tekercs arámul olvasható, majd a „Qumráni kéziratok és a kereszténység” néven tartják számon az egyik legérdekesebb írást. Már a megfejtésekor elhangzottak olyan vélemények, hogy megtalálták a kereszténység eredetét a qumráni közösségben. Eszerint Jézus egy volt az esszénusok közül, és a sziklás pusztában élő közösség nem más, mint a „Krisztus előtti kereszténység”.

A következtetésben két dolog mindenképpen szemet szúr: egyrészt Jézus földi élete előtt nem lehet kereszténységről beszélni, ha ezt erőltetik, azt csakis olyan meggondolásból teszik, hogy eljelentéktelenítsék Jézus evangéliumát, különösen a keresztre feszítést és a föltámadást. Ha alaposan áttanulmányozzák a qumráni – esszénus – közösség szabályzatát, sok olyan kitételt találnak a kutatók a hasonlóságok mellett, amelyekből biztosan tudható, hogy Jézus nem élt köztük, személye ugyanis teljes mértékben hiányzik a szövegekből. Emellett Jézus nem ároni, papi családból származik, mint az Igazság Tanúja, a közösség vezetője, akit mindig név nélkül emlegetnek a qumrániak.

A tekercsek szerint a qumráni mozgalom néhány zsidó pap ellenzéki magatartásából bontakozott ki a makkabeusok templomi politikájával szemben. Jézus ugyanakkor följárt a templomba, részt vett a templomszentelés ünnepén is, amelyet még Makkebeus alapított Kr. e. 165-ben. Ráadásul a qumráni írások az üdvösség kérdésében tele vannak türelmetlenséggel, míg Jézus evangéliuma az egész népnek, az egész világnak szól; léptékeiben egészen más, és nem tesz kivételt senkivel, még a bűnösöknek is megadja a menekülés útját a bűnök megbánása után: többek között erről is szól a húsvéti ünnep.

Kiknek tartják az esszénusokat és miért olyan fontos a létük vagy nem létük? Jézus születése előtt és az ő idejében három fő zsidó irányzat létezett: a szaddaceusok, a farizeusok és az esszénusok (nazarénusoknak is nevezték őket). A három csoport közül – a fent említett okok miatt – az esszénusok életét és tevékenységét veszi körül a legtöbb titok. Életükről, létükről három ókori szerző, Josephus Flavius, idősebb Plinius és Amexandriai Philon tudósít. A közösség Jonathan Makkabeus idején (Kr. e. 160–142) már működött, eltűnésük nagyjából egybeesik Jeruzsálem pusztulásával.

A törvényeket nem tartották meg, a zsinagógákban kereskedelmi tevékenységet folytattak, az erkölcsi parancsokat következetesen megszegték, a korrupció mindennapos volt, és sokan szövetkeztek a zsidóság elnyomóival is. A végleges szakadást a Makkabeus hercegek, Jonathán és Simeon (Kr. e. 142–134) főpapként való ténykedése váltotta ki. A közösség a sivatagba való kivonulással nemcsak szimbolikusan, de fizikailag is elhatárolódott a romlott és gonosz főpaptól és csatlósaitól. Flavius részletesen beszámol a „rendkívül különös és semmihez sem hasonlítható” közösség életmódjáról, szokásaikról és szabályaikról, amelyek valóban feltűnő hasonlóságot mutatnak a korai kereszténységgel.

A 1951–1957-ben, a tekercsek megtalálása után feltárt telep virágzó életről tanúskodik, amelyet egészen a zsidó háborúig laktak. Mivel számítottak a rómaiak pusztítására, értékes tekercseiket agyagkorsókba rejtették. A feltárt épületek szerint négyszög alaprajzú központot azonosítottak, több melléképületet, tizenhárom ciszternát bonyolult vízvezetékkel, fazekas és más kézműves műhelyeket találtak.

Qumrántól három kilométerre volt egy oázis, benne nagy édesvizű forrás. Itt találtak rá egy nagy főépületre, raktárakra és marhakarámra. A Qumrán és az oázis közötti területet művelhető volt (a víz csak gyengén volt sós). A felszínre hozott sok datolyamag arra utal, hogy datolyaültetvényeket gondoztak a város környékén, sőt méhészkedtek is. Az utóbbi azért érdekes, mert Keresztelő János életét húsz kilométerre végezte. Néhány ókorkutató véleménye szerint Lukács evangélista azon kitétele, hogy „A gyermek növekedett és lélekben erősödött. Mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt föl nem lépett” (1.80), Keresztelő Jánosra vonatkozik. A környéken élő remeték is „pusztának” nevezték lakhelyüket. Lehetséges, hogy Keresztelő János az esszénusok között élt, miután Zakariás, az apja – aki tudvalevőleg nagyon öreg volt – oda adhatta a fiút, hogy nevelkedjen. A közösség fiatal fiúkat is nevelt, már zsenge koruktól fogva, akik között „idegenek” is voltak, úgy bántak velük, mint saját rokonaikkal. Ezek hallatán meglódulhat az ember fantáziája, mert elképzelhető, hogy ez a „puszta” volt az a hely, ahová Jézus a Lélek indítására kiment böjtölni. Ott voltak a sziklák a barlangokkal, a Jordán-folyó, nem messze Jerikó. Ezzel együtt teljesen elkülönülhetett az emberektől, például egy barlangban.

De akár tudhatott is a közösségről, amelyik ott élt, hiszen a bibliai idézetekből kiderül, hogy Jézus ismerte Izaiás próféta teljes könyvét; ezt nem csak az esszénusok másolták, de ott volt a názáreti zsinagógában is. Bibliakutatók közül többen vélik úgy, hogy János és Jézus a próféták vonalát követte. Jézus a halála előtt a pusztában töltött negyven nap alatt átgondolta küldetését, sőt kereszthalálát is igyekezett elfogadni, mert ember mivolta joggal tiltakozott a fájdalmak és a megaláztatások ellen.

Korábbi források az esszénusokat „az erény atlétáinak” nevezték, lélekszámukat négyezerre taksálták és az országban szétszórtan éltek. Az utolsó időben számukat csak mintegy kétszázra lehetett becsülni. A megtalált iratokban „a világosság fiainak”, „az igazság embereinek” nevezték őket, vezetőjük az Igazság Tanítója volt, név nélkül.

Néhányan Jézus személyét sejtették a név mögött, de erre nem utal semmi az eddig elolvasott tekercsekben, kéziratokban. A qumrániak olyannyira elkülönítették magukat a törvényeket nem tisztelő jeruzsálemi papoktól, hogy még az időszámításukat is megváltoztatták: naptárukat nem a Holdhoz (mint a jeruzsálemi templom zsidó papjai), hanem a Naphoz igazították, így a nagy ünnepek mindig az év azonos napjára estek. (Ez utóbbi tény ismét elindíthat egy gondolatsort, vajon kiktől vehették át a Nap-központú naptár használatát?).

Végül a tanításuk legnagyobb meglepetést okozó része az „új szövetség” gondolata. És mindez közvetlenül Krisztus eljövetele előtt, ráadásul ezt a szövetséget a Messiás eljövetelével kötötték össze.

Az esszénusok – vagy akár más néven nevezett közösség – tanulmányozása sok kérdőjelet szüntethet meg a korai kereszténységgel kapcsolatban. Mondhatni, kulcsa a kereszténység szerződésének.

Hankó Ildikó