Fotó: Demokrata/T. Szántó György
Hirdetés

– Itt, a Svábhegyi Csillagvizsgálóban üldögélve felmerül az emberben a kérdés, vajon hogyan és mi alapján jelölik ki a szakemberek egy-egy obszervatóriumnak a helyét? Csak az számít, hogy minél magasabban legyen?

– Magyarországon többnyire igen. Egyébként vannak hegyek, amiket állandóan felhő borít, márpedig ahhoz, hogy a távcsövön keresztül éles képet kapjunk, tiszta légköri viszonyokra van szükség. Az asztroklíma tehát a leglényegesebb szempont. Ennek van egy kevésbé közismert kritériuma: a nyugodtság. Mivel a földi légkör turbulens, eltorzítja a csillagokat. Ezt a torzulást ívmásodpercekben mérjük. A világ legjobb obszervatóriumában egy ívmásodperc alatti csillagkorongkép is kialakulhat, Magyarországon két-három ívmásodperc az átlagos érték, évente csak néhány éjszakán csökkenhet egy ívmásodperc közelébe a csillagok távcsőben látható képének átmérője.

– Hazánkban hol lehet a legélesebb képeket készíteni?

– A Mátrában, a Piszkés-tetőn, az ország harmadik legmagasabb csúcsán. Intézményvezető elődeim az 1950-es években végeztek ott teszteket, és megállapították, hogy nem egy rossz hely. Igaz, kompromisszumos megoldásként épült oda az obszervatórium, mert csillagászati szempontból a Mecsek nyugodtabb, a Mátra viszont közelebb van a fővároshoz, gyorsabban megközelíthető. Akkoriban persze még nem volt ekkora a fényszennyezettség. Most már 80 kilométeres távolságból is tökéletesen látszik a budapesti fénybúra.

Korábban írtuk

– A Svábhegyi Csillagvizsgáló ennek a búrának a kellős közepén fekszik.

– Ezt a helyet az 1920-as években jelölték ki. Akkor egy olyan fényvédelmi zónát is húztak köré, aminek a határain belül tilos volt építkezni. A 30-as, 40-es években még kiválóan lehetett innen fotózgatni az égboltot. Kulin György, a magyar amatőr csillagászat atyja is itt kezdte a pályafutását, amelynek során több kisbolygót és egy üstököst is felfedezett. Egy szép nyári estén ha nincs telihold, most is látszik a tejút, de nyilvánvaló, hogy ma már nem alkalmas ez a hely komoly csillagászati kutatómunkára, egy kétmilliós város peremén maximum látogatóközpontként üzemeltethető, arra a célra viszont kiváló. Tavaly már 21 ezer vendéggel büszkélkedhettünk. Az elmúlt években valóságos asztromekkává varázsoltuk ezt a négyhektáros parkot. Persze mi szerencsések vagyunk, mert míg például a kémiai kísérletek száma véges, addig az égbolt minden évszakban más és más arcát mutatja, így sosem lehet megunni.

– Az előadásai is rendkívül népszerűek. Ha jól tudom, a Youtube-on már meghaladja a húszezret is a követőinek a száma. Mi az oka, hogy míg a csillagászat iránt ekkora az érdeklődés, a tudomány alapját képező reál tantárgyak nem a diákok kedvencei? Kevés az olyan szószóló, mint ön?

– Szószólóból sosem jó, ha sok van, az információáradat ugyanis előbb-utóbb zajjá hangosodik. Én inkább az oktatásban keresném a gondok forrását. A természettudományok esetében egyre kevesebb idő és figyelem jut az órákon való kísérletezésre. Pedig fontos lenne, hogy a gyerekek nézzenek a mikroszkópba, amikor sejtekről tanulnak, lötyböljék a kémcsövekben lévő trutyit, amikor vegyületekről van szó az órán és nézzenek a távcsőbe, amikor a világűrről beszél nekik a tanár. A kísérletezés mindig közelebb hozza a témát a diákokhoz. Emellett idomulnunk is kéne a modern idők kihívásaihoz: a kütyük varázsával mi nem nagyon tudunk versenyezni, tehát használni kell őket, nem betiltani. Én például akár felnőttek, akár gyerekek a hallgatóim, mindig játékkal zárom az előadást. Kivetítek egy QR-kódot, és egy pár kérdéses online kvízzel letesztelem, hogy mire emlékeznek az elhangzottakból. A helyesen válaszolók még nyerhetnek is valamilyen csillagászattal kapcsolatos tárgyat. Mondjuk egy Mars vagy Milky Way csokit. Vagy egy Vénusz étolajat. Így azért van remény, hogy az információk tényleg megőrződnek a hosszabb távú memóriában is.

– De a baj alapvetően nem a telefonhasználattal van, hanem hogy sok gyerek nem tud mértéket tartani.

– Emlékszem, kiskoromban rengeteget tévéztem, mert mindent tudni akartam. Persze már akkor is azzal riogatták a szülőket, hogy az ilyen gyerekek biztosan problémásak lesznek. Megmondom őszintén, nem nagyon érzem a hátrányát, hogy rengeteg időt töltöttem a képernyő előtt. Nem gondolom, hogy több lettem volna, ha mással foglalkozom. Szerintem arra kell megtanítani a fiatalokat, hogy ésszel használják az elektronikai eszközöket is.

Fotó: Demokrata/T. Szántó György

– Talán az a fajta humán vonal is jót tenne az oktatásnak, amit például Bryan Cox sztárfizikus belecsempész a tudományos sorozataiba. Azok a filmek annyira lenyűgözőek, hogy a laikus néző képtelen könnyek nélkül végig nézni őket. Emiatt persze sokan hatásvadásznak tartják az alkotót. Ön szerint is az?

– Versengünk a figyelemért. Most olyan világot élünk, amikor ömlenek ránk az információk. Az emberi agy óhatatlanul is védekezni kezd és az ingerküszöböt feljebb tolja. Ahhoz, hogy mi, ismeretterjesztők átjuthassunk ezen, színesebbnek, hangosabbnak, ha úgy tetszik, harsányabbnak kell lennünk.

– Ha már a filmeknél járunk: szokott nézni science fictiont, vagy inkább nem kínozza magát?

– Nemcsak nézni szoktam, hanem olvasni is. Ha jó a történet, teljesen mindegy, milyen a körítés. Ha az ember szórakozni akar, nem a tudományos korrektséget kell nézni. A Csillagok háborúját például egyenesen imádom, mert egy mese. Kit érdekel, hogy az űrhajónak valójában nincs hangja az űrben? Ha az érzékeltetéshez az kell, hogy legyen, dübörögjön csak nyugodtan. Persze vannak olyan korszakalkotó filmek, amiknek a varázsát épp realisztikus voltuk adja. Ilyen például Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, aminek az egyik jelenetében a főhősnek szkafander nélkül kell visszamennie az űrhajóba, és amikor a zsilipkamra ajtaja becsapódik mögötte, visszatérnek a hangok. Addig teljes némaságban zajlik minden, akárcsak a valóságban. Zseniális alkotás.

– Mit gondol, ha továbbra is olyan iramban fejlődik a technika, mint az elmúlt évtizedekben, lesz még létjogosultsága mondjuk száz év múlva a sci-fi műfajának?

– Persze. Miért ne lenne? Miről is szólnak az ilyenfajta művek? Emberi történetek egy olyan univerzumba áthelyezve, ami nem a jelenkor világa. Egy fantasyban boszorkányok, varázslók, sárkányok adják meg azt a keretet, amibe valamilyen emberi történetet helyez bele a szerző. A jelenkor brit sci-fi-irodalmának egyik rendkívül termékeny alkotója Peter F. Hamilton, akinek jó pár könyvét többször is végigolvastam. Rendkívüli fantáziával megáldott író. Képes volt legalább három teljesen különböző univerzumot kitalálni, felépíteni. Persze van ellenpélda is. Nemrégiben kézbe vettem gyerekkorom egyik sci-fi-írójának nagy regényét, és a huszadik oldal után eldobtam, mert olvashatatlannak találtam, annyira elavult a történet. Szerintem a titok nyitja, hogy jó messzire kell elrugaszkodni a valóságtól, ha az ember azt akarja, hogy az alkotása évtizedek múltán is izgalmas legyen.

– Ha már az elavultságot említette, tudna mondani olyan csillagászati elméleteket, amik az elmúlt néhány évtizedben megdőltek?

– Nagyjából száz éve fedezte föl Edwin Hubble, hogy világegyetem nem statikus, hanem folyamatosan tágul. 1998-ban aztán három kutatócsoport egymástól függetlenül távoli csillagrobbanásoknak a vizsgálata során meglepő eredményre jutott: bebizonyították, hogy ez a tágulás gyorsuló. A kozmológusok sokáig nem is akarták elhinni, jó tíz évig tartott, amíg elfogadták ezt az elméletet. Ugyanakkor a felfedezés jelentőségét mutatja, hogy már 2011-ben megkapták érte a fizikai Nobel-díjat a kutatók. Nekik köszönhetjük azt is, hogy ma már tudjuk, a világmindenség öt százaléka a normál anyag, 23 százaléka a sötét anyag, ami gravitál, de nem látszik, 72 százaléka pedig az úgynevezett sötét energia, amiről fogalmunk nincs, hogy hogyan, de gyorsítja a világegyetem tágulását. Talán nem túl nagy asztroarrogancia azt mondani, hogy nemcsak a csillagászatnak, hanem a jelenkor fizikájának is ez az egyik legnagyobb rejtélye. Mindenesetre egy biztos: az univerzum kozmikus színpadán mi vagyunk a kosz.

– Tágulni nem csak az tud, ami véges?

– Az általunk belátott világegyetem, ami 13,8 milliárd évvel ezelőtt jött létre a nagy bummal, egy véges térrész, ami bizonyos definíciók szerint 43 milliárd fényév átmérőjű, és folyamatosan tágul. Hogy ezen túl mi van, arról gőzünk sincs. Ezen a ponton a fizikusok elérkeznek a tudásuk határára. El kell helyezniük magukat egy hitspektrumon. Vannak, akik azt mondják, hogy a világegyetem magától jött létre. Ez egy agnosztikus, ateista megközelítés. Mások úgy vélik, hogy a világmindenséget annyira szép és komplikált törvények írják le, hogy biztos, hogy valaki a saját örömére hozta létre. Ez a hívő hozzáállás. Egyébként sok hívő csillagászt ismerek.

– Ön nem az?

– Magamat agnosztikusnak tekintem. Bármelyik lehetőséget elképzelhetőnek tartom.

– A Földön kívüli életben hisz?

– Stephen Hawking egyszer azt mondta, szerinte érdemes lenne inkább lapulnunk, nem pedig mindenáron keresni a kapcsolatot az idegenekkel. Ha az emberiség történelméből indulunk ki, akkor ugyanis az a tapasztalat, hogy amikor fejlett és fejletlen találkozott, akkor általában az utóbbi húzta a rövidebbet. Jelenleg az emberiség legtávolabbra eljutó és még működő eszköze a Voyager 1 és 2 űrszondapáros. 1977-ben indultak el, ami azt jelenti, hogy úton vannak lassan 48 éve. Távolságuk körülbelül egy fénynap. A legközelebbi csillag, a Proxima Centauri 1550 fénynapra van tőlünk. A mostani technikánkkal 73 ezer év lenne odajutni. Vagyis az a faj, amelyik képes áthidalni a csillagok közötti óriási szakadékot és megközelíteni a Földet, az vagy százezer évig képes élni, vagy a fénysebességnél is gyorsabban tud közlekedni. A mi jelenlegi ismereteink alapján mindkettő lehetetlen.

– December elején egy kis aszteroida lépett be a Föld légkörébe, és bevilágította az eget a szibériai Jakutföld felett. Az ilyen hírekre felkapja még a fejét?

– Attól függ. Évente 50-60 ilyen eset történik, de rendkívül ritka, hogy egy kisbolygót a becsapódása előtt detektáljanak. A világtörténelemben mindössze 11 alkalommal sikerült, ebből hármat Sárneczky Krisztián észlelt a Piszkéstetői Obszervatóriumban. A Földet súroló kisbolygók vadászatában mi, magyarok kimondottan jók vagyunk.

Fotó: Demokrata/T. Szántó György

– Van okunk félni az ilyen égitestektől?

– Amikor egy aszteroida beér a Föld légkörébe, akkor a súrlódás hatására lefékeződik és fölmelegszik. A hirtelen hőhatás miatt a belseje és a külseje között nyomáskülönbség alakul ki, és szétrobban. De legtöbbször nem az ilyenkor keletkező kőzápor az, ami potenciális veszélyt jelent számunkra, hanem a detonációval együtt járó hangrobbanás. Egy tízméteres, házméretű kődarabnál a hirtelen felszabaduló energia megatonnás robbanást eredményez. Ez egy hidrogénbomba erejével ér föl. Az orosz Cseljabinszk lakói pontosan tudnának erről mesélni. 2013 telén 10-20 méteres szikladarab robbant föl a település fölött, a város összes ablaka betört, egy-két ház is összedőlt és sok ezer ember megsebesült a másodlagos hatások révén, például a szétrepülő üvegcserepektől. Sárneczky Krisztián 2022-ben fedezett föl elsőként ilyen azonnal becsapódó kisbolygót. Teljesen ártalmatlan volt, a Jeges-tenger fölött érte el a Föld légkörét. Az egy négy kilotonnás robbanást okozott, a hirosimai atombomba energiájának negyede, ötöde szabadult fel. Mivel épp akkortájt tört ki az orosz–ukrán háború, végigfutott a fejünkben, mi lett volna, ha hasonló történik egy tízméteres döggel, bejelentés nélkül, valamelyik nagyhatalom bázisa, fővárosa közelében. Egy fölfokozott világpolitikai helyzetben bármi megtörténhet. Még az is, hogy valamelyik fél azt gondolja, a másik ledobta az atomot. Ezért is jó, ha a csillagászok észlelik a becsapódó kisbolygókat és előre szólnak, hogy felkészülhessünk rá.

– Kikkel vannak összeköttetésben?

– Még a Fehér Házban is van egy konkrét beosztású személy, akit a NASA értesít, Európában pedig a német hadsereg kezeli ezeket az információkat. Tavaly januárban egyébként épp Berlin fölött villant föl az ég. Annak az aszteroidának a felfedezője szintén Sárneczky Krisztián volt.

– Van tudomásuk olyan kisbolygóról, ami komoly veszélyt jelenthet az emberiségre?

– Jelenleg nincs. A rekordernek pillanatnyilag az Apophis tűnik, ami 2029. április 13-án, pénteken körülbelül 30 ezer kilométerrel a Föld mellett repül majd el. Közelebb lesz hozzánk, mint egyes műholdjaink. Ha derült lesz az ég, olyan fényes csillagként fog átvonulni az egünkön, mint amilyen fényes csillagokból áll a Göncölszekér.

– Csillagászati szempontból egyébként milyen évre számíthatunk?

– Márciusban a Szaturnusznak látszólag eltűnnek a gyűrűi. Tizenöt évente fordul elő, hogy olyan pozícióba kerül, hogy a Földről szemlélve pont szemben lesz velünk a gyűrű éle. De ez inkább csak érdekes, nagy jelentősége nincs. Bármelyik évben jöhet valamilyen üstökös, ami akár szabad szemmel is látható lehet. Mivel a naptevékenységi maximum egy igencsak elhúzódó dolog, ugyanúgy várható még a sarki fény megjelenése is, mint tavaly. Az esti égen pedig ott lesz egész télen és tavasszal a Vénusz bolygó, vagyis az Esthajnalcsillag, amihez közel kerül a Jupiter és a Mars is.

– És ami az európai űrtevékenységet illeti?

– Nagy izgalommal várjuk, hogy az Európai Űrügynökség közzétegye azt a három felhívását, amelyeken keresztül összesen 900 millió euróra lehet majd pályázni űrmissziók kidolgozásával. Persze ezek a projektek nem holnapután fognak megvalósulni. A várható indítás 2031, 2034 és 2041. Addigra én már 70 közelében leszek, ha leszek egyáltalán. De nyilván ezek a programok nem nekünk szólnak, hanem a jövő generációinak.