Az eredetileg öt gépből álló amerikai űrsikló-flottából a Challenger 1986-os és a Columbia 2003-as katasztrófájával mára csupán a Discovery, az Atlantis és az Endeveaur maradt forgalomban, természetesen hosszas átvizsgálás és felújítás után. Az ezeket felváltó, következő generációs járművek ismét űrhajók lesznek, azaz visszatérnek a jól bevált űreszközökhöz.

Érdekes az űrjárművek fejlesztésének története. Abba ugyanis, különösen a Szovjetunióban olyan keményen beleszólt a politika, hogy a végén egész tragikomikus események játszódtak le. Korábban két űrrepülőgép-program is elindult, a szovjetek is kísérleteztek olyan járművekkel, amelyek önállóan repülnek és térnek vissza a Földre. Ismertté igazán a Buran-program vált, de sikeresnek az sem mondható.

Hat járművet készítettek, az első egy Buran Analóg volt, tesztelésre használták. Ahogy a kommunista rendszerben szokásos, az emberek csak suttogtak arról, hogy a szovjetek lemásolták az amerikai űrrepülőgépet, de konkrét dolgokat nem tudtak róla, mert az építése nem volt nyilvános.

1988. szeptember 30-án nagyot néztek a Pravda olvasói: a lapban megjelent egy űrsikló képe, de nem amerikai felségjellel a szárnyain, hanem szovjettel. A hivatalos sajtó azonnal sietett közölni az olvasókkal, hogy a Buran (Hóvihar) csak külsőleg hasonlít az amerikai gépre. Ezt bizonyítandó másfél hónap múlva – nem törődve a Bajkonurt ostromló szelekkel és hófelhőkkel – egy óriási Enyergija rakétához kapcsolva végigdübörgött a Buran a hajnali égbolton: három óráig volt fönt és két földkörüli kört tett meg. Végül a 100 tonnás jármű simán landolt nem messze a kilövőállomástól.

A Buran repülésekor már hallatszottak olyan hangok, hogy ez volt a monstrum első és utolsó útja. A Szovjetunió 1991-es összeomlása végképp megpecsételte az Enyergija-Buran sorsát. Még reménykedtek ugyan abban, hogy a Nemzetközi Űrállomás építésében szerepet kap, de erre nem került sor. Más nem maradt hátra, mint „emlékműként” bemutatni a közönségnek Bajkonurban. Egy repülésre kész Burant csatoltak egy Enyergija rakétára egy építmény alatt. A látványosság rengeteg turistát vonzott Bajkonurba, de idővel a Burannak helyet adó épület az időjárás martaléka lett. A tető áteresztette az esőt, végül egy szerelőcsapat 2002. május 12-én reggel fölment a tetőre, hogy kijavítsa, de 9 óra 20 perckor az egész építmény megremegett, hatalmas törmelékdarabok hullottak alá, végleg összetörve a szovjet űrprogram utolsó büszkeségét. Az a hajtómű, amit az Enyergija első változatához fejlesztettek ki, ma az ukrán Zenit rakétát hajtja, kisebb méretű rokona az amerikai Atlas hordozórakétában és Oroszország újgenerációs Angara rakétáiban dolgozik; utóbbiak 2010-ben váltják fel a jelenlegi rakétákat. Később a Buran mintájára fejlesztettek még űrsiklókat Oroszországban, de használatukra nem került sor.

Az amerikai flottából a ma is forgalomban lévő Discovery első repülése 1984. augusztus 30-án volt. Egyszer dokkolt a Mirhez és kilencszer az ISS-hez. 2006 júliusáig 35-ször repült, 309,39 napot töltött az űrben és 206 019 288 kilométer hosszú utazása során 4764-szer kerülte meg a Földet. A Columbia 2003-as katasztrófája után a Discovery 2005. július 26-án kezdte meg új küldetését az ISS-hez, a külső üzemanyagtartályáról azonban levált egy szigetelődarab, ezért a NASA újra csaknem négy évre felfüggesztette az űrsiklók további repüléseit. A Discovery 2009. március 16-i indítását ötször halasztották el különböző műszaki, időjárási és környezeti okok miatt.

Az orosz Szojuz-TMA-14 2009. március 26-án indult Bajkonurból, fedélzetén az ISS legénységének két tagjával és Simonyi Károly magyar űrturistával. Simonyi másodszor vendégeskedett az űrbázison, ahol a magyar fejlesztésű Pille dózismérővel adatokat gyűjt a kozmikus sugárzásról.

Az utóbbit a magyar Apáthy István fejlesztette ki, az első példánytól a mostani, legmodernebb változatig. A dózismérő eredetileg is nagy sikert aratott, mert kis méretével könnyen mozgatható és nagy szükség van rá az űrhajósok egészségének védelmében is. Az Apáthy által szerkesztett műszer előnye a korábbi, hasonló műszerekhez képest, hogy a fedélzeten is kiértékelhetőek a mért adatok. Az 1990-es években Apáthy tovább fejlesztette a dózismérőt, amiben minden beépített, amit az új technika lehetővé tett. Így tíz év után az első Pille elkészítését követően megindult a dózismérő máig tartó sikersorozata.

Egyes változatait eredményesen használta az ESA (Európai Űrügynökség), a NASA a Mir űrállomáson, majd az azt követő ISS-bázison. Simonyi erre az útjára négy Pille-műszert vitt magával, mérései alapján újra kalibrálhatták az ISS-en öt éve működő magyar dózismérőket.

Míg a Discovery és a Szojuz csapata a Nemzetközi Űrállomáson munkálkodott, a május 11-én útnak indított Atlantis legénységének feladata a Hubble-űrtávcső szervizelésének elvégzése volt. Az 1990 óta üzemelő távcső karbantartását ötödször végezte el a héttagú legénysége, így 2014-ig meghosszabbították a teleszkóp élettartamát. A nagyjavítás során új spektrográfot, giroszkópokat és akkumulátorokat szereltek a teleszkópra.

Az űrkutatók rendkívül sokat profitáltak eddig is a Hubble méréseiből, üzemideje azonban még a sorozatos javításokkal is véges. Szerepét hamarosan azok a műszerek veszik majd át, amelyek mostanság állnak majd pályára. Ilyen az amerikaiak Kepler-űrteleszkópja, amely három és fél évig kutat Földhöz hasonló bolygó után a Hattyú és a Líra csillagképben, vagy az európai Herschel-Planck-teleszkóp, amely 3,5 méter átmérőjű főtükrével a legnagyobb űrtávcső, amelyet valaha a világűrbe juttattak.

Hankó Ildikó