Kozmikus látogatók

Máig nem biztosak a tudósok abban, hogy vajon az élet a Földön keletkezett, vagy más bolygóról került az egyetlen lakottnak hitt égitestre. A Peruban nemrég becsapódott meteorit miatt ismét kiújult ez az időnként föllángoló vita. A félelem is új megerősítést kapott, mivel a meteorit becsapódásának helyén keletkezett kráter és krátertó közelébe jutó emberek közül több százan megbetegedtek. Valóban félnünk kell valami ismeretlen betegséget hozó élőlénytől? Elképzelhető, hogy a földi élet is a világűrből érkezett?

Mióta ember él a Földön, ambivalens módon viszonyult a föléje boruló égbolthoz. Tudta, hogy életének meghatározó tartozéka a Nap, a Hold és a csillagok, fényüknek köszönhetően világos a nappal és sötét az éjszaka. Ugyanakkor féltek is a látszólagos napi vagy évi utat bejáró égitestektől, de azt is tudták, hogy nélkülük nem lenne élet a Föld nevű bolygón. Ez az ősi szorongás mára is megmaradt, annak ellenére, hogy a csillagászat naponta új titkokat fejt meg.

Hamar körbejárta a világsajtót az a legfrissebb hír, hogy szeptember 16-áról 17-re virradó éjszaka fényes meteor látszott Dél-Amerika egyes részei felett. A szemtanúk beszámolója alapján az égitest útja mentén nyom maradt az égbolton – az objektum anyagából elporladó és leszakadó izzó részecskékből -, a jelenség végén pedig egy robbanás hallatszott, feltehetően akkor, amikor a test elérte a földfelszínt. A későbbi terepi vizsgálatok alapján a becsapódás Puno tartományban, a Peru és Bolívia között húzódó határtól és a Titicaca-tótól nem messze történt, szerencsére egy viszonylag ritkán lakott területen. Maga az esemény nem olyan különleges, hiszen meteorit meglehetősen sűrűn éri el a földfelszínt. Az égbolt vándorai – főleg az üstökösök – gyakran veszítenek el anyagukból kisebb-nagyobb darabokat, amelyek lezuhanva a Föld légkörében elégnek – lásd hullócsillagok -, vagy ha nagyobbak voltak, elérhetik a földfelszínt. Szerencsére az esetek nagy részében lakatlan területre csapódnak be, mivel a bolygónkon ebből van több. Igaz, az ellenkezőjére is van példa, néhány éve egy családi ház tetejét ütötte át egy „kődarab” és a fürdőszobában kötött ki. Szerencsére a lakók épp akkor nem tisztálkodtak.

A helybeliek a mostani esetnél hamarosan megtalálták a perui meteorit által ütött krátert, amely mintegy 30 méter átmérőjű és 5-6 méter mély. A pereme mentén enyhén megperzselődött a talaj. A krátert talajvíz töltötte ki, ami a szemtanúk szerint kezdetben forró volt. A környéken kellemetlen szag terjengett. Később az érdekes esemény helyszínét meglátogató helybeli lakosok fejfájásra, valamint hányingerre panaszkodtak. Miután a rendőrség is kiszállt a kráter keletkezésének helyére, ők is rosszullétre panaszkodtak. Többen orvosi ellátást igényeltek, főleg oxigénmaszkot. Ahogy telt az idő, már több százan panaszkodtak hányingerre, fejfájásra, különféle irritációra, viszketésre a bőrön és a szemen. A krátert ezután elkerítették és megkezdték az eset tanulmányozását.

Helyi szakemberek véleménye szerint feltehetően nem a meteoritból származott – ha egyáltalán történt becsapódás – az émelyítő szag, inkább az ütközést követő hőtől szabadult föl olyan vegyület, amely erős kénes szagot terjesztett. Ezt erősítette meg Ponori Thewrewk Aurél csillagász is, aki szerint inkább a talajtól, a kőzetből származhatott a mérgező, kénes gáz, bár mindezt majd a vizsgálatok eldöntik. Jelenlegi tudásunk szerint valószínűtlen, hogy egyedül a meteorit lenne felelős a gázok kibocsátásáért. Az eddig részletesen megvizsgált égi kövek azt bizonyítják, hogy a kozmikus látogatók belsejében nincsen egészségre káros anyag.

Egyes szakértők azt is elképzelhetőnek tartják, hogy nem becsapódás, hanem földi eredetű, felszín alatti robbanás történt. Ez ugyanis a harmadik ilyen gyanús eset Peruban az elmúlt években, de a korábbi kettő nem bizonyult kozmikus eredetűnek. A felszín alatt halmozódó gázok felrobbanásával jobban magyarázható a kellemetlen szag és a krátert kitöltő víz kezdeti magas hőmérséklete. Az eddigi kisebb égi kövek nem ütöttek ekkora krátert a felszínen, mert az atmoszféra lelassítja a meteorikus testeket és csak egy kisebb gödör marad a becsapódás helyén, darabjaik pedig fellelhetők a kráterben. Igaz, a most keletkezett krátert kitöltő víz okán még nem volt mód megvizsgálni, hogy vannak-e meteoritra utaló törmelékek a gödörben. Eddig úgy vélik, hogy egy kőmeteorit bombázta a helyszínt, és akár összefüggés is lehet a földfelszín alatti gázrobbanás és az ütközés között.

Nagyobb meteorikus testek sokkal látványosabb pusztítást végeznek bolygónkon, például a 70 km átmérőjű, 200 millió éves Maniconangas-kráter is egy hatalmas ütközés eredményeként jött létre, nem szólva a híres Tunguz-meteorról, amely 1908. június 30-án, kora hajnalban a közép-szibériai Köves-Tunguzka medencéje fölött okozott óriás robbanást; sem krátert, sem szilárd maradványt nem találtak a helyszínen; azok nyilván elégtek a légkörben. Csupán a fák dőltek le egy irányba a légnyomás következtében, lepkeszárny formában. Az utóbbiból arra következtettek, hogy a lezuhanó test 30-45 fokos szöget zárt be a függőlegessel.

A perui megbetegedések és a feltételezett becsapódás lehetséges kapcsolatától függetlenül érdemes megvizsgálni, hogy milyen veszélyt jelenthetnek az emberiségre a világűrből érkező „látogatók”. A nagy becsapódások elsősorban mechanikai hatásukkal okoznak kárt; robbanásuktól lökéshullámok, illetve szökőárak keletkezhetnek. Az 1 kilométernél nagyobb égitestek becsapódásakor keletkező portól pedig akár évekig tartó sötétség borulhat a Földre, globális fajkihalást idézve elő.

A meteorjelenséget a Naprendszerben keringő meteoridok hozzák létre, nagy sebességgel a Föld légkörébe érkezve. A légkörön áthaladó és a földfelszínt elérő maradványuk a meteorit. A meteoritok méretüknek növekedésével átlépnek a kisbolygó kategóriába, a méretük csökkenésével pedig az interplanetáris por mérettartományba. A meteorcsillagászat egyébként a görögökig nyúlik vissza, Apollóniai Diogenész a Kr. e. 467-ben Aigoszpotamoiban történt meteorithullás nyomán bizonyosnak tartotta, hogy az akkor lehullott „szekérnyi” szikladarab égi eredetű. Arisztotelész nem osztotta Diogenész elméletét, és kizárta a csillagászatból a meteorokat. Így sok feljegyzés született ugyan a különböző meteorokról, de különösebben nem foglalkoztak velük. A Leonidák 1799-es erős meteorzápora ismét felcsigázta az érdeklődést. A Biela-üstökös 1846-ban történt szétesése, és az a meglepő jelenség, hogy a következő visszatérés idején az Andromedidák meteorraj érkezett az üstökös helyett, ráterelte a figyelmet a meteorrajok és az üstökösök kapcsolatára. Általánosan elfogadott lett, hogy a meteoritok nagyobb része üstökösökből származik. A csóvások napközelsége idején a felszínükről elszabadult porrészecskék nem térnek vissza az üstökösökre, hanem önállóan keringenek tovább a Naprendszerben. Kisbolygók ütközésekor is keletkeznek meteoridok, a törmelékből.

Nagyobb veszélyt sejtenek a szakemberek az esetleges biológiai hatások terén; a meteoritban a bolygónkra érkező, Földön kívüli élőlényekre gondolnak. Kísérletek alapján úgy tűnik, hogy egyszerű szerveződésű életek megfelelő feltételek mellett túlélhetik a hosszabb űrbeli utazást és akár egy másik bolygó felszínére való megérkezést is. A pánspermia elmélet hívei ezt a földi élet megjelenésével hozzák kapcsolatba. Eszerint elképzelhető, hogy a legelső élőlények vagy azok ősei meteoritokban, a világűrből érkeztek bolygónkra. Az is lehet, hogy „marslakók” vagyunk, mivel amerikai kutatók bizonyítékokra bukkantak, amelyek tanúsága szerint több milliárd évvel ezelőtt kialakulhattak az élet első formái a Marson. Általános vélemény, hogy azokon a bolygókon, ahol víz található és tartósan 100 Celsius-fok alatti a hőmérséklet, óhatatlanul kialakulhatnak az élet első formái. Mára inkább az jelentene igazi szenzációt, ha kiderülne, hogy csakis a Földön alakulhatott ki a mai sajátos bioszféra.

Elméletileg tehát nem kizárt, hogy egy meteorit belsejében tetszhalott – például betokozódott – formában életképes élőlény, mikroorganizmus érkezzen bolygónkra. Sokakat izgató kérdés, hogy ez a feltételezés jelenthet-e veszélyt az emberiségre.

Biológusok véleménye az, hogy akkor okozhatna kényes helyzetet a látogató, ha a földi élettől függetlenül keletkezett élőlény a földi élővilághoz hasonló biokémiai folyamatokat használna, emellett sok egyéb szerencsés (illetve szerencsétlen) tényező állna fent egyszerre. Erre viszont kicsi az esély. Meteoritok évente több mint tízezer tonnányi (!) mennyiségben hullanak a Földre, közülük néhány a Marsról érkezik, de a fenti eseménynek nem akadtak eddig nyomára.

Érdemes megemlíteni a Surveyor-3 űrszonda kameráját, amely 1967 áprilisa és 1969 novembere között volt a Hold felszínén. Az Apollo-12 legénysége leszerelte a berendezést és visszahozta a Földre. A kamera eredetileg nem volt sterilizálva, így bőven lehettek rajta mikroszkopikus élőlények. A visszaszállítás után a kamera műanyag szigetelőhabjából Streptococcus mitis baktériumokat mutattak ki, illetve tenyésztettek ki. Azt sem lehet kizárni, hogy az akkori laboratóriumi körülmények között utólagos szennyezés is történhetett, de ennek kicsi az esélye. Valószínűbb, hogy a baktériumok kibírták tetszhalott állapotban a közel hároméves világűrbeli viszonyokat, majd visszatérve a Földre ismét életképesek lettek.

(hankó)