Rákosi Mátyás azt mondta, ahol a fát vágják, a forgács is hullik
Forgácsok a történelemből – 74 éve ért véget Budapesten a kitelepítések első hulláma
1951 nyarán a megszilárduló kommunista hatalom gépezete magasabb fokozatba kapcsolt. Július 18-án ért véget Budapesten a kitelepítések első hulláma, amelynek során több mint tízezer embert szakítottak ki erőszakkal az otthonából. Ahogy Rákosi fogalmazott, ahol a fát vágják, ott a forgács is hullik. A „népi demokrácia” a város lakásproblémáira hivatkozott, valójában azokkal akart leszámolni, akiket az ellenségének vélt.
1951. május 21. számos magyar család krónikájában lett gyásznapként feljegyezve, ekkor indultak el ugyanis a budapesti kitelepítések. A gaztett nem volt példátlan, egy évvel korábban a déli határsávból már deportálták a hortobágyi pusztába az „osztályidegen elemeket”. Az ÁVH által irányított művelet során válogatás nélkül deportáltak egész családokat, sokszor az éjszaka közepén, csak néhány percet, esetleg órát hagyva a készülődésre. Ezúttal Budapesten volt a sor. A cél egyszerű volt: kisöpörni a fővárosból mindenkit, aki nem illett bele az egyre inkább megszilárduló diktatúra sablonos társadalomképébe – és közben felszabadítani a legértékesebb budapesti ingatlanokat.
Az „osztályellenség” fogalma meglehetősen tág volt: arisztokraták, egykori tábornokok, gyárosok, papok, sőt – épp úgy, mint a szocialista agitprop világában – egyszerre számított ellenségnek a nacionalista és a kozmopolita. Mindenki, akit Rákosi Mátyás és köre nem tartott „megbízhatónak”. A pártvezető szovjet mintára megfogalmazott instrukciói így szóltak:
„…ha bajok vannak, lehetetlen, hogy ne legyen benne az ellenség keze… kicsit mélyebben vágjuk ki az üszkös részt inkább, mint hogy benne maradjon a méreganyag…, ahol a fát vágják, ott a forgács is hullik.”
A kíméletlen műveletet Rákosi, Gerő, Péter Gábor és Házi Árpád szűk körben rendelték el, teljes titoktartás mellett. A felhasznált jogalapot a háborús idők honvédelmi rendeletei szolgáltatták, ugyanazok, amelyekkel korábban a zsidó lakosság deportálását is végrehajtották. Az ÁVH emberei gyakran éjjel kopogtattak. A kitelepítettek listáján szerepelt egykori főnemes, kormánytag, gyáros, bankár, pap, értelmiségi és parasztgazda – több mint 13 ezer ember.
„Felszabadult” lakások a megbízható elvtársaknak
A száműzötteket legtöbbször Békés, Heves, Szolnok és Hajdú-Bihar megyékbe vitték. Helyüket jobbára pártaktivisták és más „megbízható elvtársak” kapták meg. A dokumentumok szerint a hatalom különös elégedettséggel nyugtázta, hogy a kitelepítések eredményeképpen mintegy 5300 budapesti lakás „felszabadult”. A hivatalos jelentés szerint „1951. május 21-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csendőr- és rendőrtisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg.”
A kitelepítettek nagy részét barakkokban, istállókban, hodályokban helyezték el. A 12 év felettieket napi 12 órás munkára kötelezték, ellátásuk alig volt, mozgásukat szigorúan korlátozták, bántalmazás és megalázás napi gyakorlatnak számított. Sokan az éhhalál szélére sodródtak – nem a rendszer jóindulatán, hanem a befogadásra kényszerített falusi családok emberségén múlt, hogy túlélték a nyarat.
„Osztályidegenek”
A kitelepítések 1951. július 18-án zárultak le Budapesten – legalábbis hivatalosan. Valójában a megtorlás és a társadalmi erőszak különféle formái még évekig folytatódtak. A kitelepítettek soha nem kapták vissza otthonukat, és sokuknak évtizedekig tilos volt visszatérni korábbi lakóhelyére. A megbélyegzés és a rendszer által rájuk sütött „osztályidegen” stigma gyakran életük végéig kísérte őket.
Az 1953-ban hatalomra kerülő Nagy Imre-kormány vetett véget az efféle nyílt deportálásoknak, de a mély társadalmi sebek begyógyítása még évtizedekkel később is csak részben sikerült.
A rendszerváltozás után hosszú időnek kellett eltelnie, mire hivatalos emlékezetpolitikai térképre is felkerült ez a sötét fejezet. Az Országgyűlés 2012-ben hozott határozatot a kitelepítések hatvanadik évfordulójáról, hangsúlyozva, hogy az emlékezés nemcsak az áldozatoknak jár, hanem azoknak is, akik – gyakran saját biztonságukat is kockáztatva – segítettek a száműzötteknek.
