Mintha megfeledkezett volna a művelt Európa arról, hogy 1686. szeptember 2-án a magyarok 150 éves küzdelme által Budán újjászülettek a ma jómódú, magukat kiváltságosnak tartó, fejlett nyugati demokráciák. Pedig második születésnapjukat ünnepelhetnék, hiszen ha a török ármádiát nem állítják meg Bécsnél és Budánál, ma talán lófarkas zászlók lengedeznének a házakon, és harangszó helyett müezzin imájára gyülekeznének a mecsetekben. A keresztény Európának rossz esetben csak emlékei maradtak volna meg, melyeket múzeumokban mutogatnának. A muszlim vallás elterjedt volna az egész keleti „félszigeten”, és sajátos kultúrája elsöpörte volna a kereszténység hatására született művészi alkotásokat is. Sokat vesztett volna ezzel a világ? Szinte mindent, ami ma Európát, az európai kultúrát jelenti. Furcsa módon hazánkban is elhalványult az ünnep fénye, talán a közeli állami ünnep, Szent István napja az oka, hogy alig emlékeznek meg a nagyszerű győzelemről.

Idén 323 éve annak, hogy a budai Vár bástyáin a török hadijelvényeket felváltották az ostromló keresztény seregek lobogói. Az esemény az európai politikai viszonyokat átrendező fordulatot hozott, a kelet-közép-európai régió történetében pedig korszakos jelentőségű dátummá vált szeptember 2-a. Ettől kezdve az Oszmán Birodalom defenzívába szorult, és Európa fellélegezhetett.

Sajnálatos módon számos téves történet kering mind a mai napig az ostrom lefolyásáról, a csapatok vezéreiről, a végkifejlet utáni eseményekről. Buda felszabadítása és a török kiűzése máig nincs helyén történettanításunkban. Pedig nagy szükség lenne rá, nemcsak az igazság érdekében, hanem a szerencsétlen kimenetelű mohácsi csata ellentételezéseként.

A budai Várban sétáló turisták több olyan emlékre bukkannak, amelyek a nevezetes naphoz kötődnek. A Magdolna-torony oldalán márványtábla hirdeti azon nemzetek katonáinak tiszteletét, akik Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel vezérletével visszavívták Budát; 1986-ban avatták a táblát. A Nagyboldogasszony (Mátyás)-templom déli oldalán lévő emléktáblát 1936-ban avatták, amely Michele d’Aste báró, olasz alezredes hősi halálára emlékeztet. Talán kevesen ismerik a Hadtörténeti Múzeum mögötti sétányon a vitézül küzdő török pasa sírját. XI. Ince pápa (Odescalchi Benedek) szobrát, aki politikai és gazdasági zsenialitásával lehetővé tette a Szent Liga létrejöttét, a Hilton Szállóval szemben találjuk. Az utcák neve, a felszín alatti, többszintes alagutak, kutak mind őrzik a Vár visszavívásának és a hosszas budai török világ emlékét.

Kik alkották a Szent Ligát? Bécs 1683-as sikeres felmentése után XI. Ince pápa zsenijének köszönhetően I. Lipót német-római császár és magyar király, a bajor, a szász, a brandenburgi választófejedelmek, Velence és Lengyelország részvételével jött létre a törökellenes Liga (Oroszország 1686-ban csatlakozott). Keveseknek jut eszébe, hogy a vágyott felszabadítás a török uralom alól óriási terhet rótt a magyar lakosságra. Nem elég, hogy a magyarság lélekszámához viszonyítva aránytalanul sok katonát állított ki, a valamennyi hadviselő által igénybe vett porció, kvártély, szekerezés, sáncmunka és minden egyéb az országot sújtotta.

Az egyesített csapatokban harcoló nemzetek közül kiemelkednek az olaszok: hétezren vettek részt a csatában, legtöbbjük kiváló hadmérnök, hadvezér, művelt, írástudó ember volt. Néhány nevet érdemes megjegyezni: Marsigli hadmérnök, Caprara tábornagy, Caraffa altábornagy, Rabatta tábornok, Spinola ezredes, Ruggiero atya, a császári csapatok tábori kórházának vezetője és a már említett Michele d’Aste alezredes.

Luigi Ferdinando Marsigli római nemesi származású család harmadik gyermekeként Nápolyban született. A legelőkelőbb katonai iskolákat végezte el és tizenkilenc évesen már Montecuccoli tábornok seregében találjuk. 1683-ban az ostromlott Bécsben volt, a győzelem után Sobieski Jánossal tárgyalt Lengyelországban, kétszer járt küldöttként Thökölynél, majd Caprara tábornokkal és Lotharingiai Károllyal részt vett 1684-ben Buda sikertelen visszavívásában.

A döntő, sikeres támadásban, 1686 szeptember 2-án az esztergomi rondellát védte. Valószínűleg báró d’Aste alezredes jutott föl elsőként az ostromlott várba, szorosan mögötte Fiáth János a hajdúival. A bárót két lövés és több lándzsadöfés érte, egy héttel később hősi halált halt Ruggiero atya hadikórházában a Nyúl-szigeten. Ideiglenesen a pesti ferencesek templomába temették, majd szeptember 14-én Marsigli gróf, a család barátja átvitte a tetemet a budavári Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomba, és ott helyezték végső nyugalomra. Végrendeletében meghagyta, hogy kézzel írt naplóját égessék el, de jó barátja, Solari gróf szerencsére nem tett eleget kívánságának.

A naplót d’Aste 1683–1686-ig vezette, benne Bécs és Buda ostromáról szól napról napra. Minden eseményben személyesen vett részt és pontosan leírt mindent, egészen a budai Vár bevételéig. A visszavívásról májustól a döntő csata napjáig adott tudósítást. Az utolsó bejegyzés szeptember 1-jén olvasható, szeptember 2-án már idegen kézírással írta be valaki: „A parancsot végrehajtottuk.”

A ’80-as években P. Ernesto Piacentini professzor a minoriták viterbói könyvtárát rendezgetve rátalált a naplóra és 1986-ban elhozta Budapestre. Lefordította, majd olasz és magyar nyelven kiadták az értékes dokumentumot. Időközben megindult d’Aste báró hamvainak fölkutatása, de 1686 után a Mátyás-templom az osztrák jezsuiták birtokába került, 1773-ig, s ez idő alatt kizárólag osztrák családok és katonák temetkeztek a templomba. Az 1742-es hivatalos vizsgálatkor az alezredes vörösmárvány sírfelirata már nem volt megtalálható.

A templom XIX. század végi, Schulek Frigyes által kivitelezett átépítése során a déli fal mellé épített kriptába helyezték át azokat a tetemeket, amelyeket a restaurálás során el kellett távolítani a helyükről. Valószínűleg ide kerültek d’Aste földi maradványai is. A kriptát felnyitották, de a hatalmas fedlap eltávolítása után egy hatméteres mélység tárult fel, a bejárat el volt falazva.

A fal kibontása után csigalépcsőre leltek, ez vezetett a kriptába, ahol a falba 48 fülke van vágva; ezek rejtették a koporsókat, illetve a templomból exhumált halottakat. Az egyes sírokat csak számokkal jelölték, amelyek dekódolása máig sem sikerült.

A keresett maradványok hollétét illetően még két lehetőség merül fel: a templom déli főhajójának keleti részébe kerülhetett másodlagos eltemetésre, vagy a Hilton Szállóba beépített dominikánus kolostor szentélye alatti osszáriumába. A Schulek-hagyatékból még előkerülhet a kripta sírszámainak nevesítése, de annak Kassán lehetne utánajárni. A Schulek-féle kriptát érdemes lenne restaurálni és megnyitni a közönség előtt; maradandó élményt nyújtana.

Budavár visszavétele óta a keresztény Európa harangjai emlékeztetnek az utolsó keresztes háborúra, amely átmentette az európai kultúrát a harmadik évezrednek. Ez pedig elsősorban a magyarok érdeme.

Hankó Ildikó