Bár az európai uralkodók üdvözölték a győzelmet, valós segítség a későbbiekben sem érkezett
Hunyadi példátlan sikere – így zajlott a valóságban a nándorfehérvári diadal
1456. július 22-én a magyar haderő a keresztény világ legfényesebb győzelmét aratta a török hódító, II. Mehmed szultán hadereje felett Nándorfehérvárnál. A vár védelmét Hunyadi János és Szilágyi Mihály irányította, míg a felmentő seregeket Kapisztrán János vezette, aki keresztes serege élén komoly szerepet játszott a fordulatban. A nándorfehérvári diadal nem csupán egy világraszóló győzelem volt, hosszú időre megerősítette Magyarország és ezzel Európa védőpajzsát is.
II. Mehmed, a fiatal, ambiciózus oszmán szultán már uralkodása második évében, 1453-ban bevette Konstantinápolyt. A Bizánci Birodalom fővárosának elfoglalása igazi presztízsértékű diadal volt, egyben intő jel a keresztény Európának, amely nem csupán katonailag, de politikailag is széttagolt állapotban várta az elkerülhetetlennek tűnő keleti hódítást.
A győzelem után Mehmed állítólag így dicsekedett terveivel:
reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját Bécsben kívánja elfogyasztani.
Így vált célponttá Magyarország, az utolsó keresztény bástya a térségben. 1454-ben már Szerbiában járt az oszmán sereg, és bár ez a hadjárat még nem hozott áttörést, egyértelművé tette, hogy a végső összecsapás elkerülhetetlen.
Senki sem segít
Mindeközben a Magyar Királyság helyzete nem volt egyszerű. A főurak közötti torzsalkodások, a király – V. László – és Hunyadi János között feszülő ellentétek akadályozták a nemzeti összefogást. Bár Hunyadi ünnepelt hős volt, saját hazájában gyakran inkább akadályozták, mint támogatták harcait. Az 1456 tavaszán összehívott országgyűlés érdemi döntés nélkül ért véget, így a közelgő ostrom elleni védekezést Hunyadi és Szilágyi Mihály jórészt saját forrásaikból szervezték meg.
Európa sem bizonyult segítőkésznek. III. Callixtus pápa hiába hirdetett keresztes hadjáratot, a toborzás kudarcba fulladt.
Az egyetlen komolyabb eredményt a Magyarországra küldött Kapisztrán János érte el, aki végül harmincezres irreguláris sereget toborzott,
többségében parasztokból és kézművesekből álló keresztény harcosokat.
A magyar védelem élén Szilágyi Mihály állt, aki körülbelül hétezer főnyi várőrséget toborzott, míg Hunyadi – saját birtokai és tisztségei jövedelméből – további 12 ezer fős hadat állított ki. Kapisztrán keresztes csapata és Kórógyi János macsói bán kisebb serege is csatlakozott a védelmi erőkhöz.
A szultán ezzel szemben legalább 60 ezer fős hadsereget mozgósított. Bár a 150 ezer fős szám valószínűleg túlzó, az oszmán reguláris csapatok (janicsárok, szpáhik) 20-30 ezer főt is kitehettek, akiket az akindzsik és aszabok ezrei egészítettek ki. A török hadigépezet szervezettsége és tüzérsége messze felülmúlta a keresztény seregekét – Mehmed tüzérsége már Konstantinápoly ostrománál is bebizonyította, hogy új korszak kezdődött a várháborúkban.
A szultán 1456. július 4-én vette ostrom alá Nándorfehérvárt. Az ostrom során a török tüzérség hatalmas pusztítást végzett, a vékony falak és a középkori építési technika nem bírta a lövedékek záporát. Hogy a várat elzárják a segítségtől, Baltoglu admirális parancsára 200 hajóból álló török flottilla zárta el a Duna vízi útját.
Mehmed azonban súlyos hibát követett el: nem szállta meg a túlpartot, így Hunyadi seregei július 14-én sikerrel áttörték a hajózárat, és éjjel élelmet, lőszert és utánpótlást juttattak a várba. Ettől kezdve a szultán hátrányba került. A magyar hadvezetés jól használta ki az alkalmat, Kapisztrán csapatai pedig megjelentek a Száva túlpartján, nyomást gyakorolva az ostromló hadseregre.
Július 21-én Mehmed végső rohamra szánta el magát. A csata első hullámai során a törökök csaknem áttörték a védelmet. A korabeli krónikák szerint ekkor történt Dugovics Titusz legendás hőstette, aki a mélybe rántotta a török zászlóvivőt. Végül Hunyadi és Szilágyi sikerrel verte vissza a rohamot, és
július 22-re megtisztították a várat az ellenségtől.
Összeomlott a török sereg
A diadal viszont még ekkor sem volt teljes. Hunyadi megtiltotta a vár elhagyását, mivel attól tartott, hogy Mehmed újra támadni fog. A keresztesek azonban nem engedelmeskedtek: kisebb csoportokban kilopakodtak a várból, és megtámadták a törököket. Kapisztrán, hogy visszahívja őket, maga is vízre szállt, ám a katonák ezt rohamra való buzdításként értelmezték.
Az így kialakult harcban Hunyadi felismerte a lehetőséget: kitört a várból, és elfoglalta a török tüzérséget. A törökök hátába fordított ágyúkkal pusztító csapást mértek az ellenségre. Mehmed személyesen próbálta megmenteni a helyzetet, de a csata hevében megsebesült, a török sereg pedig összeomlott. A katonák fejvesztve menekültek, a tábort felgyújtották, és még Szófiánál sem sikerült őket megállítani.
A szultánt eszméletlen állapotban vitték el a csatatérről – egyes hírek szerint öngyilkosságot emlegetett a szégyen miatt.
Déli harangszó
A győzelem híre egész Európában hatalmas lelkesedést váltott ki. A pápa augusztus 6-át – Urunk színeváltozásának ünnepét – a diadal emlékére kötelező egyházi ünneppé tette. A híres déli harangszó, amelyet eredetileg imára hívásként rendeltek el az ostrom alatt, ezentúl a győzelemért való hálaadássá alakult.
Bár az európai uralkodók üdvözölték a győzelmet, valós segítség a későbbiekben sem érkezett. Hunyadi János és Kapisztrán János néhány héten belül életüket vesztették – járvány végzett velük –, így a tervezett keresztény ellentámadás elmaradt. Az oszmánok viszont hosszú időre felhagytak a magyar területek meghódításának tervével: egészen 1521-ig nem indítottak komoly hadjáratot Magyarország ellen.
