A nyugodtan világválságnak nevezhető megroggyant gazdaságok és a pénzvilág nagyjainak gondjai első pillantásra nincsenek összefüggésben az energiagondokkal. Pedig az összefüggés sokkal kézenfekvőbb, mint hinnénk. A túlhajszolt energiafogyasztás – főleg a jóléti társadalmakban – belezavarta a gazdaságokat egy olyan helyzetbe, hogy mára az igényeket nem tudják kielégíteni; a Föld legnépesebb országai pedig csak most kezdenek bekapcsolódni a másutt már évtizedek óta tartó folyamatba. Az energiatermelést ugyanakkor olyan bázisokra építették, amelyek évmilliókkal ezelőtt keletkeztek, és szénhidrogén formában tárolják a szükséges és felhasznált energia nagy részét.

Az olaj, a földgáz és a kőszén máig a Föld erőforrásainak 87 százalékát adja. Az egyes országok politikai mozgásait elemezve, a háttérben mindig ott áll az energia birtoklása. Szemfülesebb államok már most készülnek arra az időszakra, amikor az energiaforrások a kimerülés felé haladnak. A „fekete arany” esetében ez bekövetkezett: a kőolaj kitermelésének csúcsát már elérte a világ, mostantól csökken a csövekből csörgedező olaj kitermelésének mennyisége. Az utóbbit nemcsak a fogyó telephelyek okozzák, hanem a kitermelés nehézségei is. Egy-egy új kőolajmező megnyitásakor a kitermelésre fordított összeg sokkal kevesebb, mint a későbbiekben, miután eleinte lényegesen könnyebben – így olcsóbban is – hozható föl a mélyből az energiahordozó. A világ 2005–2010 között legalább 2,5 százalékos kitermelés-növekedést várt, de eddig ebből nem lett semmi, azt kivéve, hogy az év végére nem tartották lehetetlennek a hordónkénti olaj árának 200 dollárt is elérő emelkedését. Ennek éppen az ellenkezőjénél tartunk, rég nem volt ilyen alacsony az olaj ára, mint most.

Aztán a nyár folyamán kezdtek látszani a válság jelei. A drága kőolajból drága üzemanyag lett, és elkezdődött egy lassú visszaesés a gazdaságokban. Az olaj ára mélypontra süllyedt, ami lehetne akár örömteli esemény is, de ez azt is jelenti, hogy nagyon lecsökkent a fizetőképes kereslet, ami a válság jele.

Mindehhez kapcsolódik a klímaváltozás és az ellene indított harc. Ha az egyes országok megértik az energia és a klímaváltozás valójában szoros összefüggését, akkor akár „válságkezelésre” is alkalmas lehet az energiával való spórolás, valamint új, környezetkímélő energiaforrások felkutatása és sürgős használatbavétele.

Még mindig vannak az éghajlatkutatók között, akik egyáltalán nem biztosak abban, hogy az utóbbi évtizedekben tapasztalt különleges szélsőségek valóban egy globális fölmelegedés számlájára írhatóak. Többek szerint éppen hogy egy komoly lehűlés küszöbén van a Föld, mint ahogy az a földtörténet során egynéhányszor megtörtént.

A jégkorszak-teória nem most vetődött föl először, hiszen az egymillió éve kezdődött legutóbbi jégkorszak tíz eljegesedésből és az azokat követő jégmentes szakaszokból állt; egy-egy ciklus százezer évet ölelt föl. Amennyiben a jelenlegi melegebb periódus egy jégmentes szakasznak felel meg, akkor nyakunkon – néhány évszázadra vagy évezredre – egy újabb eljegesedés.

De akár melegszik, akár hűl éghajlatunk, mindenképpen energiára van szükségünk, mégpedig egyre többre. Hiszen akár fűtünk, akár hűtünk és mindenképpen közlekedünk, fogy a drága, ma már luxusnak számító energia.

Az éghajlat változása mellett az embereket a mindennapi időjárás érinti a leginkább. Nemcsak anyagilag, de egészségügyi téren is, ami ugyancsak sok pénzbe kerül. Hogy az időjárás változásai – a „frontok” – hatással vannak az emberi szervezetre, azt már az ókorban is megfigyelték, főleg a görögök.

Az újkorban többen divatos hóbortnak tartják a frontérzékenységet, pedig statisztikai adatok igazolják, hogy a járványok és a halálozások száma is összefüggést mutatnak az időjárás alakulásával. Például az ázsiai influenzajárvány idején egy nap alatt megháromszorozódott a betegek száma egy melegfront hatására. De a balesetek száma is függ a frontoktól, az ipari, a vasúti és a közlekedési szerencsétlenség esetében. Az egyes időjárási tényezők – hőfok, páratartalom, légnyomás stb. – kizárólagos szerepét megcáfolták, de a különböző tulajdonságú levegőtömegek haladását és összeütközését követő frontok hatása igazolható volt. Statisztikailag kimutatható, hogy a melegfront élénkít, az idegek ingerlékenységét a szorongásig, sőt, a depresszióig fokozhatja, növeli a vérnyomást, a vérzési és gyulladási hajlamot, a pulzusszámot, oka lehet az álmatlanságnak, érzékenyebbé tesz az alkoholra és a kávéra.

A hidegfront a fenti reakcióknak éppen az ellenkezőjét váltja ki. Lassítja a vérkeringést, nő a vér trombózishajlama, gyérebb a szívverés, hajlamosít vizenyőkre, ízületi duzzanatokra, asztmás és epilepsziás rohamokra, reumás fájdalomra, epe-, vese-, gyomor- és bélgörcsökre és a szívizom görcsére is.

A gyakorlatban azonban nem ilyen feketén-fehéren nyilvánulnak meg az időjárás hatásai. Sok egyéb tényező is kapcsolódik a frontokhoz, így az elektromágneses tér alakulása, a levegő pozitív és negatív ionjainak aránya és egyebek. Sokan reumás fájdalmaik révén, vagy aluszékonyságukból, netán a szájban kialakuló afták megjelenéséből következtetnek frontok érkezésére. Nagyon sok ember nyugtalansága, ingerlékenysége jelzi az időváltozást, ezért ezt tudva megelőzhetők a kellemetlenségek vagy balesetek.

Az orvosmeteorológia kiemeli, hogy az időjárás- és klímaváltozás támadásainak legfontosabb közvetítője a központi idegrendszer hipotalamusz nevű területe. Ez a hormonrendszer „karmestere” az agyalapi mirigy révén, részben pedig az idegrendszer útján akár egyetlen tényező hatására különböző élettani vagy kóros folyamatokat idézhet elő. De erősen hat a bőrfelületre, a szemre, amelyek az ingert továbbítják a szervezet különböző helyeire, és ott kiváltják a fentebb említett reakciókat.

(hankó)