A húsvéti ünnepek környékén megszaporodnak a médiában a szenzációsnak, főleg leleplezőnek látszó újdonságok a kereszténység történetéből. Ezek félreértése vagy tudatos félremagyarázása könnyen megzavarhatja a hit dolgában kevésbé jártas embert. Az idei húsvét szenzációja Júdás titkos evangéliuma volt, amelyet 1970-ben találtak Egyiptomban, de csak most tettek nyilvánossá. Az írás Jézus és Júdás kapcsolatának egy alternatív változatát vetíti elénk. Kérdés, hogy elég hiteles-e az újdonsült „evangélium”, hogy változtasson az eddig kialakult képen Júdás szerepéről.

Az egyiptomi sivatag homokja alól előkerült írásos emlék már korábban ismert volt a teológusok előtt, mivel az ókori szövegekben voltak olyan utalások, amelyek sejtetni engedték a „Júdás evangéliuma” létezését. A legkorábbi említés Kr. után 180-ból származik Szent Iréneusztól, Lyon püspökétől. A Júdás evangéliumát tartalmazó három másik kéziratot is magában foglaló kódexet csak 1970-ben találták meg Egyiptomban, és azóta többször gazdát cserélt. Az evangélium szerzője ismeretlen. A papiruszra írt kopt nyelvű szöveg a IV. században készült fordítás görögből; a megfejtett szöveg bizonyítékot szolgáltat arra az értelmezésre, hogy Júdás nem a „rossz” volt, hanem Jézus legtehetségesebb tanítványa, aki a Mester parancsát, kérését teljesítve árulta el őt. A feltevés érdekes, de az Újszövetség evangélistái, Máté, Márk, Lukács és János egészen mást írnak le, méghozzá egybehangzóan. A szakértők szerint a lelet nem szenzáció, alapvető újdonsággal nem szolgál Jézusról, a kereszthalálról vagy Júdásról, bár vallástörténeti szempontból érdekes.

A Júdás evangéliumát a gnosztikusok szektájának vezetői írták, több évtizeddel a legkorábbinak számító János-evangélium keletkezése után. Az 1700 év óta elveszettnek hitt apokrif evangélium – mint említettük – 1970-ben került elő az egyiptomi El-Minyában, egy barlangban. A lelet 62 papiruszlapból áll és bőrkötésben van. Fennmaradását annak is köszönheti a lelet, hogy Közép-Egyiptom klímája, különösen a páratartalma kedvez a papiruszok épsége megőrzésének. A lelet úgynevezett apokrif evangélium. Az „apokrif” görög eredetű szó, rejtett, titkos iratokat jelöl. A mai katolikus nyelvhasználatban azokat az ókeresztény és zsidó írásokat jelölik így, amelyeket soha nem tekintettek, még időlegesen sem kánoninak. Az apokrif iratok azt a benyomást keltik, mintha a Szentíráshoz tartoznának, mert az Ószövetség és az Újszövetség kanonizált könyveivel bizonyos rokonságot mutatnak. Többnyire a Szentírás eseményeit részletezik az olvasó épülésére és vigasztalására, ugyanakkor téves tanításokat is tartalmaznak. A kanonikus evangéliumok „hézagait” igyekeznek kitölteni, csodás történeteket tartalmaznak Jézus, Mária és József életéből. Ezek vallástörténetileg nagyon érdekesek, de vigyázni kell „hitelességük” elfogadásával, többen éppen ezért használják ki a Szentírás történéseinek megkérdőjelezésére.

Az evangélium az első keresztényeknek a krisztusi megváltásról szóló szóbeli örömhírt, az apostoli igehirdetést jelentette. A kereszténység terjedésével szükségessé vált az evangélium leírása, és ezek a leírt evangéliumok megtartották a „szóbeli örömhír” eredeti elnevezését. Az apostoli időben többen megírták Jézus történetét, az egyház ezek közül csak négyet vett föl szent könyvei közé, ezeket tartja hiteles evangéliumoknak. A négy evangéliumot Máté, Márk, Lukács és János jegyzi. Az első három szent könyv feltűnően hasonlít egymáshoz, ezért ezeket szinoptikus (együttlátó) evangéliumnak nevezik. A negyedik nagyrészt olyan eseményeket és tanításokat mond el, amelyek az előzőkben nem fordulnak elő; ez János evangéliuma.

Hasonlítsuk össze, hogy mit ír a négy evangélista Júdás szerepéről Jézus elfogatása és kereszthalála kapcsán. Máté szerint: „Ezután egy a tizenkettő közül, a karióti Júdás, elment a főpapokhoz és így szólt: Mit adtok nekem, ha kiszolgáltatom nektek őt? Azok harminc ezüstpénzt fizettek neki.” Márk szerint: „Ezután karióti Júdás elárulja őt. Azok ennek hallatán igen megörültek és megígérték, hogy pénzt adnak neki érte”. Lukács szerint: „Akkor a sátán megszállta karióti Júdást, egyiket a tizenkettő közül. Elment, hogy tárgyaljon a főpapokkal és az elöljárókkal, hogyan szolgáltatná ki nekik. Azok örömmel fogadták és megígérték, hogy pénzt adnak neki”. János szerint: „Volt ott egy kert. Bement oda tanítványaival együtt, Júdás, aki elárulta, ismerte a helyet… Akkor Júdás kapott egy csapat katonát, a főpapoktól és farizeusoktól pedig szolgákat… Júdás, aki elárulta, ott állt köztük…”.

Mint olvasható, mind a négy szent könyv egyként írja le az egyik tanítvány, a karióti Júdás árulását. Júdás volt az egyetlen Júda törzsbeli apostol, Simon fia (Jn. 6. 71). Az apostolok listáján mindig a sor végén találjuk azzal a megjegyzéssel, hogy „aki elárulta” Jézust. Az árulást csókkal követte el, a Getsemáne-kertben, így üdvözölte Jézust, és ezzel jelezte a katonáknak, hogy kit fogjanak el. Tettének következményeit – Jézus megkínzását és keresztre feszítését – látva visszavitte a pénzt (árulásának díját) a főtanácsnak és fölakasztotta magát. Utóbbi végkifejlet Máté evangéliumában szerepel, míg az Apostolok cselekedeteiben az olvasható, hogy nem is biztos Júdás öngyilkossága. Tehát Júdás szerepe eleve kétféle a Szentírásban, így az új apokrif evangélium nem rengeti meg az Újszövetség alapjait. Nem szólva arról, hogy a 375. évi niceai zsinaton kanonizált négy könyv, amit azóta kizárólagosnak ismernek el, Júdást Jézus elárulójának tartja.

Ehhez képest a Júdás evangéliumában tisztára mossák a Jézust eláruló tanítványt, aki az írás szerint szeretetre méltó és jó ember lévén, csak kényszerűségből lett áruló. Egyedül Júdás ismerte föl, hogy a megváltáshoz milyen áldozat kell és ezt vállalta fel tudatosan, mint mártír, az isteni tervben. Bűnbánata után nem lesz öngyilkos, hanem bánatában sírva fakad és – Péterhez hasonlóan – Krisztus megbocsát neki – derül ki az új leletből.

Érdekes, hogy a kopt kézirat keletkezési helyét Charles W. Hedrick koptológus Egyiptom azon vidékére teszi, ahol a korai kereszténység idején jelentős gnosztikus szekták működtek (gnoszticizmus: a korai kereszténység keleti vallási és görög filozófiai elemekkel keveredett vallásfilozófiai áramlata, amely a tökéletesség, a világ isteni lényegének megismerésére törekedett), és már az 1940-es évektől számos gnosztikus szöveg került elő, többek között a hírhedt Da Vinci-kód című regényben népszerűsített Fülöp és Tamás evangéliuma. Utóbbiakat is már régen ismeri az egyház, nem a Da Vinci-kód szerzője találta fel a „spanyol viaszt” – ahogy mondani szokás. Dan Brown regénye azonban kiválóan beleillett a kereszténység és a keresztény értékek ellen folyó kampányba, kiválóan felhasználható volt, hogy támadást intézzenek Jézus személye és a keresztény tanok hitelessége ellen. Ugyanezt teszi a média a Júdás-evangéliummal is. Több médium máris arról ír, hogy a Vatikán felvetette az áruló apostol rehabilitációjának lehetőségét; Walter Brandmüllerre hivatkoznak, aki a vatikáni történészbizottság elnöke, aki egyébként a hír olvastán alaptalannak nevezte a híresztelést.

Könnyen lehet, hogy a zavarkeltésen kívül más cél is van: lehet, hogy egy második „bombasikerű” könyv készül majd a Júdás evangéliumából is. Egyelőre csak néhány odavetett mondat sejteti, hogy lesz még ebből komoly vita, hiszen a papiruszkódex megkérdőjelezheti a keresztény hit némely elemét. Ezt vetítik előre a „tudósok kontra vallás” csúsztatásával élő újságírók, akik sok vihart kavarnak majd az apokrif evangélium körül.

A „jó hír” – latinul evangélium – föllazítása mindig valami kétely ébresztésével történik. A jó hírt Jézus adta a világnak az evangélisták közvetítésével. A „Júdás evangéliuma” elnevezés azt sugallja, hogy a „jó hír” Júdásé. Pedig nem is tudják még, hogy ki vagy kik az eredetileg görögül írott kopt szöveg szerzői. Az apokrif írások úgy kezelendők, mint egy érdekes regény. Nem dokumentumértékűek, de vallástörténetileg érdekesek. Ennek megfelelően értékeli majd az egyház is Júdás evangéliumát, de csak a kritikai kiadás után.

(hankó)