Kelet-európai rákrendezvény

Napjainkra közszájon forgó kijelentés, miszerint a rák korunk civilizációs betegsége, hiszen nincs tekintettel nemzetiségi, vallási, de ország-, sőt kontinenshatárokra sem, ezért a nemzetközi összefogás, együttműködés különösen fontos a minél hatékonyabb megelőzés és gyógyítás reményében. Mivel Európában és világszerte is az országok fejlettségi fokától függően eltérések mutatkoznak a nemzetek technikai lehetőségei, orvosképzése között, a standard, egységes szemléletű, magas színvonalú betegellátást, kutatást és oktatást össze kell hangolni és átláthatóvá, sőt átjárhatóvá kell tenni, végül pedig közös nevezőre hozni a különböző intenzitású képességeket. A Közép- és Kelet-európai Onkológiai Akadémia ezen célokat tűzte ki célul, kapcsot jelentve a nyugati és a keleti régiók ellátórendszerei között. Az elmúlt néhány év alatt a rendkívül sok nehézség ellenére a szervezet komoly elismerésre tett szert, nemrég a nyugat-európai akadémia elnöke is őszinte elismerését fejezte ki, sőt számos területen alakultak széles körű szakmai és tudományos együttműködések.

Megszelídíteni az ördögöt

A konferenciát megnyitó magyar előadónak, dr. Kovács Árpád professzornak, a Debreceni Onkoradiológiai Klinika igazgatójának rendhagyó, az átlagember daganatos betegségtől való szorongásával kapcsolatos kérdést tettem fel elsőként.

– Néhány éve szívműtétre vártam és a mellettem fekvő betegtársam azzal nyugtatott, hogy jó nekem, mert van remény, de neki már az sincs, mert ő gyógyíthatatlan rákos, ilyenkor mit mond az onkológus?

– Fogós kérdés, még akkor is, ha mindinkább arra törekszünk mi, orvosok, hogy a rák mint halálos betegség a mai diagnosztikai és terápiás lehetőségek kihasználásával krónikus betegséggé alakuljon át, a páciens tovább, jó életminőségben, aktívan élhessen. És erre van is remény, sokkal több, mint akár egy évtizede is volt.

– Legyőzhető az ördög rövid időn belül?

– Globálisan szerintem nem! Teljes mértékben legyőzni egyelőre lehetetlen. Ráadásul ha összevetjük a jelenlegieket mondjuk a 60 évvel ezelőtti hazai adatokkal, akkor szomorúan látjuk, hogy sokkal több a daganatos beteg, mint akkoriban volt. Ilyen kontextusba helyezve valóban mondhatjuk azt, hogy a rák korunk civilizációs betegsége.

– Akkor sokáig velünk is marad?

– Biztos vagyok benne, sajnos. Éppen ezért a testi gyógyítás mellett a pszichés kezelés is fontos kulturális, társadalmi kérdés és állandó feladat, amiben nagyon meghatározó a betegtájékoztatás, a kommunikáció, a megbízható forrásból származó felvilágosítás, ami nem elrémít, hanem hiteles és tárgyilagos.

– Amit mond, az felvet egy pikírt kérdést, tudniillik hogy ha ennyire kilátástalan a rákhelyzet, akkor mi végre az akadémiai lelkesedés, az összefogás úgy keleten, mint nyugaton?

– Egy ismert általánosítással válaszolok: a daganat nem tesz különbséget nép, ország, bőrszín, éghajlat, de még politikai oldal szerint sem, bárkire bármikor lecsaphat. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben az akadémia működésének egyetlen célja csak az lehet, hogy azokat a szakembereket és szervezeteket, akik és amelyek érintettek, összekapcsolja, majd pedig olyan gyógyító, oktató, kutató, illetve prevenciós programokat futtasson végig, amelyek a betegek ellátását, túlélését szolgálni képesek, kinek-kinek a saját hazájában.

– Ennek során mit tanulhatunk mi a Nyugattól és mit tanulhatnak ők tőlünk?

– A Nyugattól elsőként azt tanulhatnánk meg szerintem, hogy az ember legfőbb értéke az egészsége. Ők ugyanis sokkal többet tesznek mozgásban, életmódban, táplálkozásban azért, hogy minél később betegedjenek meg, mint mi, keletiek.

– Talán azért is, mert náluk sokkal drágább az orvoslás, jönnek is hozzánk szép számmal?

– Tessék mondani, a mai világban mi a drága? A gép, a technika és a gyógyszer felénk is ugyanannyiba kerül, tehát a magyar kormány fillérre annyit fizet érte, mint a német vagy az amerikai. Nem ezen kellene spórolni, hanem a kiadást megelőzni. Hogy mi segítene? Kizárólag a betegség megelőzése, amit a nyugatiak komolyan is vesznek. A rendszeres szűrések, amelyek hazánkban is rendelkezésre állnak, rendkívül fontos szerepet töltenek be a korai felismerésben, különösen fontos a társadalom minél magasabb arányú részvétele ezen programokban. Sajnálatos látni a különbséget, mennyivel magasabb a részvételi arány a nyugati országokban. A keleti viselkedésnek bizonyára vannak historikus és egyéb okai, de az, hogy a legfőbb érték az egészség, az olyan üzenet, aminek meg kell ragadnia a mi társadalmunkban is. Kérdezte, mit tudunk adni mi. Alkalmazkodóképességet, amikor például korlátozott lehetőségekből igyekszünk maximális eredményeket kihozni; kollégáink a hazai ellátórendszer minden szintjén a lehetőségekhez mérten a maximumot, néha még annál is többet nyújtanak a betegek érdekében. Olyan megoldásokat keresni és találni, amelyek pótolják a technikai réseket vagy a rendelkezésre állás hiányosságait, hozzátéve, hogy az olló Nyugat és Kelet között az utóbbi időben jócskán zárult, a felzárkózás látványos és eredményes. Ami technológiában, gyógyszerben Nyugaton adott, az már nálunk is, pedig rengeteg pénzbe kerül, de ezen vívmányok beszerzése, fejlesztése alapvető nemzeti érdekünk.

– Mondana erre példákat?

– Ott van mindjárt a sugárterápiás, aztán pedig a szisztémás kezelési lehetőség, mellettük a modern daganatsebészeti, robotsebészeti módszerek, képi, labor- és molekuláris patológiai diagnosztika. Napjainkban hozzáférhetők a legmodernebb eljárások, gépek, gyógyszerek és szakemberek. Persze ez is lehetne még jobb, hiszen naponta születnek újdonságok, de az biztos, hogy minden magyar beteg hozzájut a szükséges technológiához és gyógyszerhez, hiányt senki sem szenvedhet. Sőt, speciális esetekben, amennyiben hazánkban mégsem áll rendelkezésre valamely eljárás, külföldön gyógyulhatnak magyar betegek állami költségen, mint ahogyan a külföldiek is hazánkban. Az átjárás határtalan és egyre bővül.

– Ha rangsort állítanánk fel, hová helyezne bennünket Európa térképén?

– Ez kissé övön aluli kérdés, hiszen ezzel a daganatstatisztikusok foglalkoznak és értékelik a helyzetet sokféle szempont alapján. Köztudott szomorú tény, hogy hazánk rosszul áll a daganatos halálozás és megbetegedés tekintetében az európai rangsorban, és ez a jelenség hosszú évtizedekre visszanyúlik. Objektív rangsort felállítani szinte lehetetlen, de felesleges is. Fontosabb az adott országnak a statisztikáit összevetni, megvizsgálni. Milyen lehetőségek között gyógyítottunk 10-15 évvel ezelőtt, és most mi a helyzet? Ha ezt viszonyítjuk a világátlaghoz, akkor határozottan kijelenthetem, a fejlődés nagyon komoly eredményeket hozott. Egy magyar daganatos beteg amikor elindul az ő útján, nincs hátrányban egyetlen nyugati pácienshez képest sem, mert a szükséges beavatkozásokat a magyar rendszer világszínvonalon képes elvégezni, kiváló és elkötelezett kollégák dolgoznak országszerte a betegek gyógyulása érdekében. Erre méltán lehetünk büszkék.

– Akkor nem is annyira kilátástalan hivatás az onkológusé?

– Attól függ, mit ért kilátástalanság alatt.

– Azt, hogy eredmények vannak, de a bajok végét nem látni.

– Éppen ezért az onkológia az egyik legperspektivikusabban, legdinamikusabban fejlődő és nagyon szép szakma. Nehéz, de gyönyörű hivatás.

Oroszként hívnak Brüsszelbe

Az akadémia előadói közül az Orosz Radiológiai Központ vezetője, Andrej Kaprin professzor a legújabb orosz fejlesztésekről tartott előadást. Egyike azon szakembereknek, akik a világviszonylatban is komoly érdeklődést keltő két új rákellenes vakcina kifejlesztésén dolgozik. Véleménye szerint korábban kevésbé volt jellemző, most viszont érezhető a nyugati országok, nevezzük úgy, tartózkodó (háborús) viselkedése, személy szerint mégis bízik abban, hogy az orvoslás, a gyógyítás jelentősége felülírja a politikai szándékot, tiltást, háborús érdekeket.

– Újabban ha nem is látványosan, de ismét felénk fordul a Nyugat – mondja Kaprin professzor, akinek neve az 1812-es napóleoni hadjárattal a Capri szigetéről érkezett és orosz fogságba esett, majd letelepedett ősére utal –, például egy kínai kongresszuson német és svéd onkológusok is csendesen, de részt vettek.

– Partneri szándékkal?

– Szakmailag mindenképp, de érezhető volt, hogy egyre komolyabb versenytársat látnak bennünk, az orosz fejlesztésekben. Ezekről adok tájékoztatást most Budapesten, hiszen nem szándékozunk titokban tartani a hazai eredményeket, a rák elleni küzdelem nemzetközi kell hogy legyen. Részünkről a politika nem tiltja az együttműködést. Erről is beszélgettem Kásler professzor úrral, meglátogattam ugyanis az elnök urat térdműtéte utáni rehabilitációs betegágyánál.

– A gyógyításnak viszont még gyakran vannak határai, amikor az onkológus tehetetlenül áll betege fölött…

– Alkalmam volt tanulmányaimat Németországban is folytatni, ahol a mentorom, egy kitűnő sebész arra buzdított, hogy a betegért a végsőkig küzdeni kell, mert ha csak 20-25 nappal képesek vagyunk meghosszabbítani az életét, lehet, hogy a huszonhatodikon kerül a birtokunkba az életmentő új gyógyszer vagy módszer. Mivel globális kihívásról van szó, azt is öröm látni, hogy egyre több fiatal orvos érdeklődik és áll közénk világszerte.

– Pedig lehet, hogy soha nem lesznek győztesek.

– Erre ne is gondoljunk! Magam is több olyan pácienssel tartok barátságot ma is, akiket 10-15 évvel ezelőtt műtöttem, tehát fejlődik a gyógyítás, tolódik ki az élettartam. És ezért fontos az akadémia is, mert a kutatások ideje alatt még lehet titkolózás, verseny, de az eredmények átadása bármelyik ország számára, például önöknél, Budapesten bármelyik ország számára természetes kötelességünk. Tudja, minden nemzet és minden ember maga dönti el, helyesen, hogy kivel barátkozik, de az orvos kivétel. A gyógyítás nem szimpátiafüggő.

Közbevetőleg: Oroszországban 1948 óta vezetnek rákregisztert, és napjainkra az évi közel 700 ezres betegszám mellett a legnagyobb fejlődést világviszonylatban is a sebészet és a sugárterápia terén érték el, ami nukleáris fejlettségüket tekintve nem véletlen. Amikor azt mondom erre, hogy a jelenlegi háborús helyzetben vajmi kevés lehetőség kecsegtet bemutatni, mit tudnak mondjuk Brüsszelben, akkor addigi nyugodt testtartását elengedve megemeli karját a hangjával együtt.

– Én biztos vagyok benne, hogy rövidesen meghívnak az Európai Unióba, ahol előadást fogok tartani. Említettem, két rák elleni vakcinát fejlesztettünk ki, már most nagy az érdeklődés irántuk Európa- és világszerte. Jelenleg az engedélyezési folyamat zajlik, amit szakfolyóirati publikáció követ, onnan pedig egyenes az út Brüsszelbe. Nemsokára ott leszek – emeli ismét ég felé karjait a professzor. – Tudja, az orvos olyan, mint a zongoraművész, szeretné ország-világnak megmutatni, amit tud. Nekem ez az életem.

A fekete bárány Grúzia

A grúz Országos Onkológiai Társaság elnöke, Rema Gvamicsava professzor már látja is azt az utat, amiről Kaprin professzor beszélt, csak azt nem tudja, 3,8 millió nemzettársával együtt ők mikor indulhatnak el rajta. Miután felvetem, hogy amíg minket sanyargatnak, addig őket be sem engedik az unióba, kesernyés mosollyal válaszolja:

– Kivétel ez a budapesti székhelyű akadémia, hiszen politikamentesen, önzetlenül segít bennünket betagozódni legalább a rákgyógyítás területén Európába. Tudást, tapasztalatot, hozzá pedig diagnosztikai és kezelési, oktatási módszereket ad át, amire múlhatatlan szükségünk van, hiszen évente 13 ezer új esetet diagnosztizálunk, miközben 8500 beteget veszítünk el.

Grúziában a vezető halál ok a tüdő-, a mell- és a prosztatarák, de annak ellenére, hogy az ellátás ingyenes, vagyis az állam finanszírozza, ami az elnök szerint nem elégséges, az emberek nem szeretnek, nem akarnak orvoshoz járni, a betegséggel szembesülni. A kései diagnózis pedig csökkenti a gyógyulást.

– Nézze, én nem politizálok, de meggyőződésem, hogy nem Ukrajnának lenne ott a helye, ráadásul nálunk a ránk eső támogatást nem lőszerre, hanem például az egészségügyre költenénk, de fekete bárányt nem etetnek Brüsszelből. Képzelje csak el, ha a háborúba ölt temérdek pénzt prevencióra, technikára, gyógyításra fordíthatnánk – búcsúzik sajnálkozva, mert mindjárt mennie kell, a mai konferencián ő elnököl.