Kik vagytok, székelyek?

„Kutatási eredmény: a székely inkább európai népcsoport, nem ázsiai eredetű” – adta hírül a Transtelex, és a legtöbb hírportál hozzájuk hasonlóan ugyanezt emelte ki egy friss genetikai kutatásból. Ezek után nyugodtan azt is közölhetnék hírként, hogy „a német inkább ázsiai népcsoport, nem európai eredetű”, hisz az indo-európai nyelvek a Jamnaja-kultúrából erednek, a neolitikumban a földművelés Kis-Ázsiá­ból indulva Európa-szerte elterjedt és a kontinens belsejében ez hatalmas népességcserével járt, erre a népességrétegre telepedtek rá északról a németek ősei, és így rengetek ázsiai gént hordozhatnak. Mégis a székelyek „európaiak”, kevés bennük az „ázsiai” gén – e sommás ítélet több kérdést is felvet, például azt, hogy 115 ember reprezentálhat-e egy félmilliós közösséget?

A cikk címében rejlő csúsztatás némiképpen a kutatócsoport rovására írható, hisz szándékosan úgy fogalmaztak sajtóközleményükben, hogy „a többi európai néphez köthető genetikai hasonlóságot emelték ki”, a sajátos, csak a székely populáció­ra jellemző genetikai markerekről pedig alig ejtettek szót. Ami azért furcsa, mert ezekről részletesebben írtak a Genes nevű tudományos folyóiratban közölt angol nyelvű cikkükben. Ezúttal tehát úgy döntöttek, hogy más narratívába illesztik az eredményeiket, azt sugallva, hogy a székelyek pont ugyanolyan származásúak és genetikájúak, mint a „környező” népek, vagyis hogy nem sokban különböznek a románoktól, bolgároktól, szerbektől vagy ukránoktól. Arról már kevesebb szó esik, hogy vajon ki kitől kapta ezeket a géneket; ismerve a középkori oláh fejedelemségek történetét akár azt is lehetne mondani, hogy jellegzetesen magyar géneket fedeztek fel a környező népek génkészletében… De lássuk, miről van szó!

Az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézete egy 2019-es terepkutatás során Székelyudvarhely környéki falvak népességét vizsgálta, 115 mintát gyűjtöttek (a mintagyűjtések helyei: Énlaka, Firtosmartonos, Kányád, Bögöz, Gagy, Szentábrahám, Csekefalva, Székelydobó, Patakfalva és Farcád) és az ősi apai és anyai leszármazási vonalakat elemezték. Az értékelésekből az derült ki, hogy „Székelyudvarhely térsége populációja túlnyomórészt kelet-közép- és délkelet-európai összetételét mutatja”. Mindezt az alapján állítják, hogy az általuk vizsgált székelyek többsége anyai ágon a H mitokondriális haplocsoportba tartozik (33,9 százalék), amelyet tipikusan ősi európainak tartanak, valamint sokan a J (8,70 százalék) és T (8,70) haplocsoportokból valók; apai ágon (Y-kromoszóma) a I2a-P37 (19,57) és a I1-L22 (16,30) csoport dominál, amelyek szintén európai őslakosoktól származnak. Csakhogy a székely minták rendkívül heterogén származásúak, a 115 genomot 89 egyedi (!) haplotípusba sorolták, és ezeket még 72 különböző alhaplocsoportba osztották. Noha önmagukban kevesebb százalékot képviselnek és nem alkotnak akkora csoportot, mint a H, a többi eredmény mégis közép-ázsiai, kaukázusi és távol-keleti kapcsolatokra utal, amit nem emelt ki a közlemény. Pedig ezek alapján azt is lehetne mondani, hogy a székelyek génöröksége inkább ázsiai és közel-keleti (e kutatás alapján summázva 37 százalék), mint például: C4a1a (jakut, burját és evenki mintákban található) vagy a A+152+16362 (han kínai, japán), ami gyökeresen eltér a környező népek genetikai összetételétől.

Ám ebben nincsen semmi meglepő, hisz korábbi genetikai kutatások (Tömöry Gyöngyvér 2008, Csányi Bernadett 2009) is azt igazolták, hogy a székelyek között nagyobb arányú a keleti gének jelenléte, mint más magyar (kivéve a moldvai csángókat) és természetesen egyéb európai populációékban. Azaz a székelyek jobban megőrizték a honalapítási, keleti örökséget, sőt, jobban megőrizhették az európai hunok génállományát is.

A székelység genetikájáról szóló kutatásokból az derül ki, hogy a modern magyar és székely populáció Y-kromoszomális mintázata lényegében jól illeszkedik az Európában megfigyelhető genetikai jellemzőkhöz. Más európai populációkhoz hasonlóan a magyar és a székely népcsoportban is nagyobb részt a kontinensen a paleolitikum óta jelen lévő korai leszármazási vonalak fordulnak elő, míg a neolitikus és az azt követő vándorlási események hatása kisebb mértékben érzékelhető génkészletükben. Ennek ellenére vannak a székelyekre igencsak jellemző haplocsoportok, például a székely populációban felbukkanó P-M45*(xM173) klaszter (3,1 százalék), amely Közép-Ázsiában gyakori, és szinte egyáltalán nem fordul elő Európában. Ez ázsiai genetikai hatást tükröz, amely a székely populáció génkészletét akár az Erdélyben való letelepedés előtt, akár azután érhette. Korábbi kutatások kiderítették, hogy a magyar és a székely populációban aránylag nagy gyakorisággal detektálható a J haplocsoport előfordulása. Ennek nagyobb gyakorisága anatóliai és dél-balkáni genetikai hatás következménye lehet, de elképzelhető, hogy a korai magyar populációnak is szerepe volt a J haplocsoport Kárpát-medencében való elterjesztésében.

A T1a haplocsoportba tartozó, karosi honfoglaló magyar temetőből származó minták azt jelzik, hogy ez a haplocsoport gyakori lehetett a karosi magyarok között és a székelyek körében ma is nagyobb gyakoribb, mint a körülöttük élő populációkban (2,25 százalék). A Q1a2-M25 haplocsoport is nagyon ritka Európában, azon belül a székelyeknél a leggyakoribb. A Q1a2-M25 haplocsoportba tartozó archaikus minták a bronzkori Okunyev- és Karaszuk-kultúrákból ismeretesek, valamint a középkori tien-sani hunokból és a hun–szarmatákból. Ez arra utal, hogy ennek a vonalnak az Európában való megjelenése a hunokkal hozható kapcsolatba, ezt szintén megerősíti, hogy ezt a csoportot egy Erdélyben feltárt hun kori mintából mutatták ki Neparáczki Endre és Török Tibor archeogenetikusok. A mostani kutatás azt állítja, hogy egy kortárs székely mintában megtalálták az A12a anyai vonalat, amely teljesen megegyezik a 10. századi hartai honfoglaló sírban megtalált férfi mitokondriális DNS-ével, valamint a Volga-menti Bolsije Tigani korai magyar temetőjében talált min­táéval.

Mára tudományos közhellyé vált egy korábbi kutatás eredménye (Neparáczki Endre 2017), miszerint az N1a1 haplocsoport a honfoglalók legjellemzőbbje (30 százalékuk ebbe tartozik), és megjelenik a kortárs bodrogközi és csíkszeredai népességben (4–6 százalék) is (érdekesség, hogy ez a vonal teljesen hiányzik az ELKH kutatásának udvarhelyi mintáiból). A honfoglalók másik legjellemzőbb haplocsoportja az R1a-M198 (16,9 százalék), amely az archeogenomikai kutatocsóport szerint elég gyakorinak minősül Székelyudvarhely környékén (10,9!), ráadásul az R1b és I2 haplocsoportok is jelen vannak „viszonylag nagy mértékben” a honfoglaló (10,8; 13,8) illetve a székely csoportokban (14,1; 21,7).

Mindezek ismeretében érthetetlen, hogy a kutatók miért nem azt emelték ki és kürtölték világgá, hogy a székelyek igen nagy arányban megőriztek az ősi, ázsiai genetikai vonalaikat, sőt, számos vonaluk elég nagy százalékban megegyezik honfoglaló magyarok mintáival is. Hayden White amerikai történész szerint egy bizonyos típusú történet megalkotásakor bizonyos események beépülnek a narratívába, másokat inkább elhagynak belőle, ezért figyelni kell a történeti indoklások nyelvhasználatára is, hisz éppoly jellemző egy szövegre az, amit elhallgat, mint az, amit ténylegesen elmond.