Kis dinók nagy sztorija

Az Év Irodája versenyen valószínűleg elvérezne, hiszen se rend, se tisztaság nincs benne, és modernnek sem mondható, ha viszont az érdekességet is lehetne pontozni, biztosan elvinné a fődíjat Botfalvai Gábor paleontológus kicsiny birodalma az ELTE Őslénytani Tanszékén. A néhány négyzetméteres helyiségében lépten-nyomon dinoszauruszcsontokba botlik az ember, illetve botlana, ha nem összpontosítana minden idegszálával arra, nehogy kárt tegyen ebben a felbecsülhetetlen értékű leletegyüttesben.

Egy mindentudó térkép

Olyan csigolyákat, lábszárcsontokat vagy fogakkal teli állkapcsokat kézbe venni, amik még a kréta korban születtek, ráadásul a mai Erdély területén, nem sok magyarnak adatik meg. Az édesapja révén horvát gyökerekkel rendelkező Kadić Ottokár geológust még az 1900-as évek elején bízták meg azzal, hogy térképezze fel a Hátszegi-medence természeti erőforrásait, de a kutatás során nemcsak értékes nyersanyagokra, hanem évmilliókkal ezelőtt élt állatok maradványaira is rábukkant. Mivel a vidék akkoriban még Magyarországhoz tartozott, a leletegyüttes a budapesti földtani intézetbe került, évtizedekig gondosan őrizték, ám a Rákosi-éra idején máig tisztázatlan okokból a pincébe száműzték. Botfalvai Gábor könyvtári kutatásai során szerzett tudomást a hányatott sorsú csontokról, amik felkeltették az érdeklődését. A fiatal paleontológus akkoriban a Bakonyban, Iharkúton található legnagyobb magyar dinoszaurusztemető feltárásán dolgozott dr. Ősi Attila kutatócsoportjának tagjaként, ám doktori disszertációjának elkészítéséhez közeledve úgy érezte, szeretne önállósulni, valami igazán különleges küldetésbe vágni, ezért elhatározta, felkeresi a hátszegi maradványok lelőhelyét, hogy az ott szerzett mintákból rendszerezni tudja a barbár költöztetés során összekeveredett ősmaradványokat. Csakhogy kevés információ állt rendelkezésre róluk: mindössze annyit lehetett tudni, hogy valahol Hunyad megyében, Valiora település közelében találtak rájuk, de hogy pontosan hol, azt teljes homály fedte. Makádi Lászlónak köszönhető, hogy a köd hamar szertefoszlott, a kutatócsoport biológusa ugyanis rálelt egy olyan régi térképre, amit az átlagember csak a filmekben láthat: a dél-erdélyi falut és környékét ábrázoló gyűrött, megsárgult rajzon hatalmas X-ek jelölték azt a hét pontot, ahonnan az értékes csontok több mint száz évvel ezelőtt előkerültek.

Mélyre ásni a múltban

A Valiora-küldetés 2019-ben vette kezdetét. Nem volt könnyű megközelíteni a civilizációtól elzárt helyszínt, az ELTE kutatócsoportjának több vízmosáson és sűrű rekettyésen kellett átküzdenie magát, hogy elérje. Az ásatásokhoz Kadić Ottokár kettes számú lelőhelyén fogtak hozzá. A paleontológusok hatalmas kőzetdarabokat forgattak ki csákánnyal a földből, majd szokás szerint csavarhúzóval kezdték el lefejtegetni egymásról a rétegeket annak reményében, hogy újabb kincseket találnak. A türelemjáték pedig végül eredményre vezetett. Kadić Ottokárék egykor egy Sauropoda (nagy termetű, hosszú nyakú növényevő) csigolyájára bukkantak, ami lehetőséget adott arra, hogy a kutatók rekonstruáljanak egy a Hátszegi-medence óceán ölelte, szigetszerű területén élt, ebből kifolyólag amerikai rokonainál jóval kisebb termetű, mindössze 3-4 méter magas dinoszauruszt. Botfalvai Gáborék ugyanakkor ennél is jelentősebb felfedezést tettek: egy szinte teljes csontvázat találtak, amelynek köszönhetően ma már pontos képet alkothatunk a Magyarosaurusnak elnevezett különleges őshüllőről.

Nem ez volt azonban az elmúlt évek egyetlen szenzációja. A kutatócsoport legközelebb az ötös számú lelőhelyet vette célba, és amikor már azt hitték, megtalálták, kiderült, egy új, még feltáratlan vidékre érkeztek. Épp munkához láttak, ám kitört a Covid-járvány, ezért az ásatások abbamaradtak. Csak 2021-ben tudták folytatni, a kényszerpihenőért járó kárpótlás azonban hamar megérkezett: előkerült egy olyan csontváz, ami minden bizonnyal egy új, eddig ismeretlen faj példányának maradványa.

– Nemrég küldtük be a csontjait a központba, jelenleg elbírálás alatt áll – mondja Botfalvai Gábor.

Hozzáteszi, van egy harmadik felfedezésük is, amire nagyon büszke. 2024 májusában nem volt szerencséjük az időjárással, hatalmas esőzés nehezítette a terepmunkát. A társaság elcsigázottan keresgélt, amikor a csoport egyik tagja felkiáltott, hogy talált valamit. Mikor jobban megpiszkálgatták a kis csontot, sorra kerültek elő mellőle az újabb és újabb darabok, az utolsó előtti napon pedig a koponyára is rátaláltak, amelynek részeként egy olyan állkapcsot is sikerült kiemelni, amiben még a fogak is ott ültek. Mára szinte az egész Rhabdodon-csontváz összeállt, ami Európa-szerte ritkaságnak számít.

Megbékít a közös cél

Valiorában ha nem is tárt karokkal, de ma már indulatok nélkül fogadják a kíváncsi idegeneket. A helyiek tudják, ha magyarok érkeznek a faluba, azok csak dinoszauruszkutatók lehetnek. A település lakossága nem volt mindig ilyen békés, Kadić Ottokáréknak a visszaemlékezések szerint a helyi papot kellett segítségül hívniuk, hogy békét teremtsen románok és magyarok között. Persze valahol érthető a helyiek haragja: mi, magyarok aztán tudjuk, mennyire fájdalmas, amikor az embertől elveszik azt, ami fontos neki. Ma már azonban a román állam is tisztában van vele, a magyarok nem rabolni mennek szeretett szülőföldjükre, hanem választ keresni egy olyan kérdésre, ami nemcsak őket, hanem az egész emberiséget, nemzetiségtől, nemtől és kortól függetlenül mindenkit foglalkoztat: vajon milyen volt lakóhelyünk, a Föld évmilliókkal ezelőtt? Amit tehát tudományos céllal elvisznek Erdélyből, az előbb-utóbb vissza is kerül oda. A feltárt csontokat leltározzák, mindegyik kap egy egyedi azonosítót, majd olyan vizsgálatoknak vetik alá őket, amelyekből sok minden kiderül a korról, amelynek során keletkeztek és amelyben a föld maga alá temette őket. Miután a kapott eredményeket nyilvánosságra hozzák, a leleteket visszaadják a feltárásokban segédkező Bukaresti Egyetemnek, ahonnan majd az intézmény gondviselésében álló Hátszegvidéki Dinoszaurusz Geoparkba kerülnek, egy gigantikus múzeumba, amelynek építési munkálatai jelenleg is zajlanak. Noha pár évvel ezelőtt még majdhogynem titokban kellett végezni az ásatásokat, ma már a román fél is elismeri a magyarok tudományos eredményeit és támogatja a Valiora-projektet, amely rég túlnyúlik már a falu határain. Bár a feltárt területek kimerülőben vannak, a kutatócsoportnak lassan új helyszíneket kell keresni, unatkozni azonban addig sem fog, az anyaországi Iharkút ugyanis olyan gazdag lelőhely, hogy még hosszú évtizedekig ellátja munkával a magyar paleontológusokat.