Nehézségeket okoz a különböző népek körében használatos időszámítási sokféleség. Jézus születéséről a bibliából is értesülünk, az is ismert, hogy mindez a rómaiak ottléte alatt történt, a zsidók királya pedig Heródes volt. A népszámlálás időpontja is nagyjából ismert, József a várandós Máriával ezért indult útnak Betlehembe. De a próféciák is arról szóltak, hogy az Atya küldötte, az emberré lett Isten-fiú ez idő tájt jön közénk, hogy a tetőfokára hágott gyűlölködés, gyilkosságok, irigység, járványok – a bűn – elszaporodása helyett a szeretet mindenható erejével ismertesse meg a zsidókat és minden, azon a területen élő népek, törzsek sokaságát.

József Dávid házából és nemzetségéből származott, ezért a galileai Názáretből az összeírásra mentek a júdeai Betlehembe. Ott-tartózkodásuk alatt eljött Mária szülésének ideje – „megszülte elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette, mert már nem kaptak helyet a szálláson” (Lukács 1-2) – azon a vidéken pásztorok őrizték nyájaikat kint a szabadban, amikor megjelent egy angyal, aki így bátorította őket: „Ne féljetek! Nagy örömöt hirdetek nektek és az egész népnek. Ma született az Üdvözítő Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr. Ez a jele: Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve.” Mindez Heródes halála előtt történt, ő pedig Krisztus előtt 4-ben halt meg, amit Josephus Flaviustól tudunk. A népszámlálási rendeletet pedig Augustus császár adta ki. Szíriában ekkor Cirenius volt a helytartó, vagyis több időpontnak egybe kellett esnie a születéskor.

Máté evangéliuma szerint (és még több ókori írás is igazolja), hogy Jézus születésekor keleti mágusok mentek Jeruzsálembe, hogy megkeressék a világ királyát, aki tudomásuk szerint akkor kellett szülessen, mert látták az „ő csillagát”. A mágusok, vagy keleti bölcsek, a nép nyelvén a három királyok feltehetően a babiloni templom tudósai, papjai, csillagászai voltak. Mivel az égi jelenségeket már régóta följegyezték, a betlehemi „óriáscsillag” az akkor valóban soron lévő Jupiter és Szaturnusz együttállása lehetett. Az biztos, hogy csóvája nem volt, mert egy üstökös megjelenése soha nem jósol örömhírt, csak szerencsétlenséget. Ez az együttállás Krisztus előtt 7-ben volt, ami összevág a fentebb említett feltételekkel, eseményekkel is. Így Jézus nagy valószínűséggel ebben az évben született.

Kérdéses még az évszak. Az biztos, hogy nem lehetett tél, mert akkor a Közel-Keleten is hideg van, a pásztorok pedig a szabadban őrizték juhaikat.

Szent Ambrus a IV. században mondta, hogy „Krisztus eljövetele előtt tél volt, jött Krisztus, és nyár lett”. Tehát valamikor tavasszal történhetett a születés, de a keresztény egyház áthelyezte a téli napforduló idejére. Az akkori népek hite szerint 24-éről 25-ére virradó éjjel a régi Nap meghal és új Nap születik. A többi napisten, Hórusz, Mithrász, Adonisz és mások ugyancsak 24-éről 25-ére virradó éjjel születtek.

A Napisten halála és újjászületése olyan mélyen beleivódott az emberek hagyományaiba, hogy a IV. századig még a keresztények is megünnepelték. Ezért fölösleges megszólni az ősi hagyományaikat őrző, egyébként igaz keresztény csángókat, főleg pedig az erről gyönyörűen, tényszerűen író Daczó Árpádot – Lukács atyát – aki élt a csángók között. Inkább büszkének kell lenni arra, hogy ősi, kereszténység előtti kultúrájukat ilyen tisztán, ártatlanul máig megőrizték a csángó magyarok. Ez valóságos csoda Európa közepén.

Ugyanez a helyzet a mágusokkal, és kései utódaikkal, a magyar táltosokkal. Nagyon érdekes az Árpád-ház szoros kapcsolódása az ősi valláshoz. Egy európai dinasztia sem adott annyi követendő életű keresztény szentet a világnak, mint éppen ők. Az oka az lehetett, hogy a szeretet és a fény fensőbbségét hirdető régi mágusvallás felől közeledni a Krisztus-jelenséghez könnyebb volt, mint a már előítéletekkel terhelt ószövetségi vallásból. A korai magyaroknak nem kellett semmiféle válaszfalat ledönteni, számukra a Fényfia maga Jézus Krisztus volt, míg a zsidó vallásúak még mindig várnak valakire, akit elfogadhatnának Messiásnak.

Érdekes, hogy a magyarok, akik a keleti kereszténységet már sokkal korábban felvették, a nyugati kereszténység felvételével a Szent Szűz után a Három Királyokat, a keleti mágusokat is tisztelik. Ezt Szenczi Molnár Albert írta 1604-ben, a IV. századi aranyozott, Nagyváradon álló Szent István-, Szent Imre- és Szent László szobrokról. Számunkra a három magyar szent alakjában az ősi keleti mágusok jelentek meg, akiket a néphit kinevezett Három Királynak. Mai napig számos népi játék kapcsolódik ünnepükhöz.

Legendákból, mondákból az is kiderül, hogy a három nagy magyar szent közül Szent László rendelkezett azzal a többlettudással, érzékenységgel, amire egy mágusnak (táltosnak) szüksége volt. Erdélyben máig László örvend a legnagyobb tiszteletnek.

Kik voltak a mágusok, honnan jöttek a Kisded jászolához? Az biztos, hogy jó csillagászok voltak, mivel a betlehemi csillag láthatóságát követve jutottak el a születés helyére. Valami vonzódásuk is lehetett az elkövetkezendő idők királyához, mert életüket, pénzüket, egészségüket nem kímélve, fáradságos sivatagi úton jutottak el Júdeába. Az ajándékok, amiket magukkal vittek, egész jelképrendszert hordoztak. Az arany a királyi hatalom szimbóluma volt, ha azt elvitték a szegényes helyen született gyermeknek, akkor biztosak voltak benne, hogy valóban ő a várt király. A mirrha a gyógyító mágus jelképe, szertartások idején használták, füstölőbe is. A tömjén is áldozati anyag, egy fa gyantája, ami tűzbe vetve sajátos illatú füstöt ad. Ugyanakkor használják orvosságok és illatszerek készítésére is. Mindkét szer beavatási szertartások kelléke, a tömjénfüst a katolikus templomokban ma is a szentmise elengedhetetlen része. A királyi hatalmat jelképező arany és a szakrális szerek együttese talán a gyermekkirály beavatásának kellékei lehettek.

Honnan jöhettek a mágusok? Keletről, hiszen egyéb irányból aligha jöhettek. Arrafelé a pártus birodalom terült el. Eredeti nevüket is tudni vélik: Gundofar, Melchior és Balthazár. Egy szíriai ókeresztény irat szerint a történelemben legelőszőr egyébként a nagy Nimród – a magyar legendáriumban Hunor és Magor ősapja – vetett tömjént a tűzbe, Isten iránti tiszteletből.

Ha valaki jól bedolgozza magát az igen korai történésekbe, kikutatja a dokumentumokat, rácsodálkozik arra, hogy a Babiloni Talmud Jézust Ben Pantherának, vagyis Párduc (Nimród ősi elnevezése) Fiának nevezi… Az istentiszteleten való tömjénnel végzett áldozat eredete tehát a messzi Mezopotámiába vezet, s az adott korban egy sokkal magasabb vallási szint megnyilvánulása volt, mint az állatok áldozatként való leölése, ami zsidóknál és más keleti népeknél akkor még szokásban volt.

Hankó Ildikó