A kormány által tervezett új magyar Ptk. szerint egy férfi elveheti öccse lányát, egy nő hozzámehet az unokabátyjához vagy unokaöccséhez. Eddig is előfordultak az életben ilyen esetek, sőt elsőfokú rokonok közötti kapcsolatból is születtek utódok; gondoljunk az időnként szenzációként tálalt apa–lánya viszonyból származó gyermekekre, például a bécsi rémre, aki pincében tartotta lányától született gyermekeit. Lehet, hogy a gyerekek látszólag vagy valóságosan is rendben vannak, egészségesek. Lehet, de nagy szerencse kellett ahhoz, hogy így történjen, másrészt nem tudható, hogy a későbbiekben mi köszön vissza majd az utódok házasságában.

Czeizel Endre genetikust alaposan megdöbbentette az új törvény, meg van győződve arról, hogy szakembert nem kérdeztek meg ezügyben. Másodfokú rokonházasság esetén 8-10 százalék az esély arra, hogy a párnak beteg gyereke születik, vagyis ugyanannyi, mint a féltestvérek házassága esetén lenne – utóbbit pedig tiltja a törvény, tehát még ellentmondásos is.

Rokonoknak nevezzük azokat az embereket, akik egy családba tartoznak (a jogi nyelvben a rokonok helyett főleg a közeli hozzátartozó elnevezést használják). Ezen belül megkülönböztetnek vérrokonságot, ami leszármazás útján létrejött rokoni kapcsolat (le- és felmenők, jogi szempontból ide sorolják az örökbefogadás útján bekerülteket is), házassági rokonságot, ahol a két csoport tagjai passzívan elhatározásuktól függetlenül kerülnek rokoni kapcsolatba (vej, anyós, após), és műrokonságot, amely nem vérrokon személyek szabad elhatározásából alakul ki, amelyet valamilyen aktussal megerősítenek, az egész közösség tudomására hozzák, és a kapcsolat következményeit viselik (például: keresztszülőség, komaság, tejtestvérség, vértestvérség).

Genetikai (biológiai) szempontból minden rokonsági foknak külön elnevezése van, amit más-más vidékeken másként is neveznek. Csak az ismertebbeket nézve, szülők, nagyszülők, dédszülők, ük-(szép-) szülők. Ha tovább vizsgáljuk a fölmenőket, családunkról elkészíthetünk egy családfát, amely sok más országban ma is divat; általában kiteszik a falra. Nálunk a kommunizmus idején kiirtották ezt a szép és főleg hasznos szokást, mivel a nemesi családok miatt nemkívánatosnak nyilvánították. Pedig a rokonsági fokok ismerete térben és időben igen jó szolgálatot nyújthat például az egészség védelmében, tehetségkutatásban és sok más fontos kérdésben. Lényegében a gyökereinket jelenti a családfa, amely révén szorosan kapcsolódhatunk múltunkhoz, szülőföldünkhöz, hazánkhoz.

Jogi szempontból eddig a vérrokonok házasságát tiltották. Vérfertőzésnek nevezik az elsőfokú rokoni kapcsolatból létrejött együttélést és utódnemzést. Az új Ptk. tervezete szerint továbbra is tilos házasodni testvérrel, szülővel és féltestvérrel, utóbbi eset azért érdekes, mert genetikai szempontból a féltestvéreknél éppen annyi genetikai azonosság van, mint a másodfokú rokonok között.

Mindnyájan emlékszünk az iskolában tanultakra, ami az öröklődés menetét illeti. Egy gyermek születésekor az apa és az anya génjeinek felét adja utódjának. A gének a sejtek sejtmagjában lévő kromoszómákban vannak, amelyek a sejt osztódásakor megkettőződnek. A kromoszómák száma fajra jellemző és állandó. Az embernek 46 kromoszómája van a testi sejtjeiben és 23 az ivarsejtjeiben, tehát éppen a fele.

Miért kell ennek így lennie? Megtermékenyítéskor a hímivarsejt egyesül a petesejttel és létrejön a zigóta, majd ebből tovább osztódva az új élet. A hímivarsejtben és a petesejtben – mivel ezek ivarsejtek – keletkezésükkor csak a testi kromoszómák fele jut, tehát embernél 23. Amikor létrejött a megtermékenyítés, a két ivarsejt összeolvad, és így kapja vissza az új élet a fajra jellemző – embernél 46 – kromoszómát. A kromoszómákon belül mintegy hatvanezer génnel számolunk. A szülő és a gyermek kromoszómáinak és családi génjeinek a fele közös. A nagyszülők és unokatestvérek esetében már csak egynegyed az azonosság, dédszüleink génjeinek nyolcadát hordjuk magunkban. Az ükszülőktől génjeinek tizenhatodát kapjuk és így tovább.

Az is köztudott, hogy bizonyos tulajdonságok, lelki és testi adottságok az öröklődés folyamatában a kromoszómákon belüli génekhez kötődnek. Ezért lehetséges, hogy egy adott családon belül bizonyos betegségek többször előfordulnak.

Nem kell hozzá nagy matematikai tehetség, hogy valószínűsítsük, ha például unokatestvérek házasodnak, az ő génjeik 28 százalékban azonosak. Így ha valamilyen betegség génjét hordozzák, akkor az utódban nagyobb a valószínűsége a hordozott betegség megjelenésének, mintha a házastársak egyike teljesen más génkészletet hozna a házasságba, és ennek felét adja át a gyermeknek. Gyakran probléma, hogy mi legyen a tanácsadó orvos álláspontja rokonházasságok esetén, ahol nagyobb az esélye annak, hogy a házasfelek tünetmentesen hordoznak valami kromoszómarendellenességet és így ezek az anomáliák lappangva öröklődnek. Statisztikailag is jól kimutatható, hogy a lappangva öröklődő kórképekben gyakrabban lehet a szülők között rokonházasságot kimutatni, mint egészséges sokaságban.

Régebben a társadalmi elkülönülések is okoztak rokonházasságokat. Például a nemesi családok nem vették szívesen, ha utódaik rangon aluli házasságot kötöttek. Így alakult ki a rétegendogámia, ami közeli rokonok házassága esetén kóros hatással volt az utódok testi és lelki egészségére.

Hazánkban jó példa erre a hevesi Ivád község, ahol a falu népessége egyetlen nemzetséghez tartozott – a lakosság többsége az Ivády nevet viselte (Ivády nemzetségnév után). Alapos humágenetikai vizsgálatot is végeztek köztük, kiderült, hogy például az Ivády László-ágban 53 százalékban unokatestvéreket házasítottak össze, hogy ne aprózódjon szét a birtok.

Más elszigetelt falvakban is megvolt az esélye a rokonházasságnak, de a tapasztalatok alapján a falvak lakosai igyekeztek más faluból szerezni házastársat. Például Gömör megyében a Vály-völgy nemzetségei a 20-30 kilométerre fekvő Hubóra, Naprágyra, Imolára házasodtak, de elkerülték a közeli Nemesradnótot, amely falu lakossága szigorú helyi és rétegendogámiában élt. Egy idő múlva a sok rokonházasság vérrokonházasságba fordulhat, ezt pedig mindig is tiltotta a törvény.

Vérrokonok házassága más kultúrákban és társadalmi szokások között megvolt, sőt ma is létezik. Az egyiptomi fáraók törvényszerűen édestestvérüket vagy gyermeküket vették feleségül. Indiában és Japánban a vérrokonházasságokat még a XX. században is természetesnek, sőt kívánatosnak tekintették. Európában – így hazánkban is – szégyenletesnek tartják és leplezik. Magyarországon 1971-ben végeztek egy vizsgálatot Budapesten, Pécsen és Nyíregyházán, az eredmény szerint 0,3 százaléknak találták a vérrokonházasságok típusait (ebben benne volt az unokatestvérek házassága is). Legkevesebb volt a fővárosban, mert nagy a lakosság száma, a másik két városban 0,4 százalék volt, a kisebb választék okán.

A vérrokonság – mint említettük – a lappangó (recesszív) öröklődés miatt hordoz veszélyt. A mutáns gént hordozó személyek száma magas, pontosabban minden egészséges ember hordoz 1-5 mutáns gént, anélkül, hogy ennek kárát látná az egészsége. A házastárs egészséges génjeinek hatása elnyomja a hibás gén hatását.

Rokonság esetén – közös nagyapa, dédapa – az azonos helyen meglévő mutáns gének már napvilágra hozhatják a betegséget. Például a fenilketonuria kóros génje minden századik személyben megvan, a hasnyálmirigy-fibrocisztás betegség hibás génjeit minden huszonötödik ember hordozza. Tehát a vérrokon házasságokban (első unokatestvéreknél) is számolni kell öröklött betegségekkel: spontán vetéléssel, halvaszületéssel, veleszületett rendellenességekkel.

Hogy ez valóban így van, a természetből vett példával is igazolhatjuk. Még 1971-ben fölfedeztek egy kis elszigetelt népcsoportot – taszadájoknak nevezték el őket – Mindanaó szigetén. Kőkorszaki szinten éltek. Ezt a területet európaiak 1971-ig nem vizsgálták át. Amikor felfedezték őket, már 500 éve teljes elszigeteltségben éltek, nem ismerték a vasat, de a kőeszközöket sem. Akkor már csak 24-en voltak; 10 férfi, 5 nő és 9 gyermek. Alacsony termetűek, bőrük sötétbarna, szemük fekete, hajuk fekete, hullámos, szakálluk alig van. Meztelenül járnak, az erdőkben gyűjtögetnek, barlangokban laknak. Mivel más törzsekkel nem találkoztak, a belházasságok okán a 24 taszadáj közül ketten süketnémák voltak, két gyermek világos bőrű (pigmenthiány), egy férfi pedig vak volt.

Nagyon jól tanulmányozhatók az öröklődő rendellenességek egypetéjű ikreknél, ahol a testvérek genetikai állománya azonos. Czeizel Endre sokat foglalkozott ezekkel a problémákkal, sőt nemcsak a betegségekkel, de a tehetség öröklődésével is. Példaként említhetjük Henri de Toulouse-Lautrec festőművészt, akinek két nagyanyja testvér volt, szülei unokatestvérek, akiknek hibás génje összetalálkozott a kis Henriban: sajátos törpe lett, csontjai törékenyek, lábai rövidek. Nem nősült meg, gyermeke nem született, 37 évig élt. Találó mondása szerint: „Ha meggondolom, hogyha valamivel hosszabb lábam lenne, talán sohasem festettem volna.”

Hankó Ildikó