Mégsem 21 grammot nyom az emberi lélek

A köztudatban régóta él a meggyőződés, miszerint a lélek súlya 21 gramm. Eszerint az ember ennyivel könnyebbül meg a halál pillanatában. A hiedelmet sokan evidenciaként kezelik, különösen azóta, hogy Alejandro González Iñárritu 2003-as filmje, a 21 gramm világszerte ismertté tette ezt az elképzelést. Sokan úgy hiszik, ezt az értéket tudományos körülmények között is megmérték – a valóság azonban ennél sokkal összetettebb.

A 21 gramm eredete

1907-ben egy amerikai orvos, Dr. Duncan MacDougall arra vállalkozott, hogy megméri az emberi lélek tömegét. Úgy gondolta, ha a lélek valóságos, akkor térfogattal és tömeggel is rendelkeznie kell, így annak eltávozása mérhető lehet a halál pillanatában.

Kísérleteihez hat végstádiumú tuberkulózisos beteget választott, akik egy különleges, nagy pontosságú mérlegen feküdtek. Az első alany, egy férfi halála után 21,2 grammos súlyvesztést mutatott a mérleg – ez az adat vált később legendássá. MacDougall figyelembe vette az izzadás, a légzés és a belső szervek kiürülésének hatását is, s ezek alapján úgy vélte, a különbség nem magyarázható pusztán biológiai folyamatokkal.

A kísérlet eredményeit a Journal of the American Society for Psychical Research és az American Medicine című folyóiratok közölték „Hipotézis a lélekanyaggal kapcsolatban, valamint az ilyen anyag létezésének kísérleti bizonyítékai” címmel. A szenzációs felfedezést hamar felkapta a sajtó is – a New York Times első oldalon számolt be róla.

Kritikák: súlyos módszertani hibák

A kísérlet első eredménye rendkívül figyelemre méltónak tűnt, ám a tudományos közösség már akkor is komoly kételyekkel fogadta. Több problémára hívták fel a figyelmet:

• Csupán hat beteg került bevonásra.
• Az egyéb alanyok esetében eltérő eredmények születtek: 10, 14, sőt 42 grammos változások is előfordultak.
• A publikáció figyelmen kívül hagyta ezeket az ellentmondásokat.

MacDougall ezt követően 15 kutyán is elvégezte a mérést, ám náluk semmilyen súlycsökkenést nem tapasztalt. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az állatoknak nincs lelkük, így nem is távozhatott belőlük semmi.

A továbbiakban röntgensugarakkal próbálta lefényképezni a lelket, sőt egy speciális fényképező eszközt is kifejlesztett. Egy 1911-es New York Times cikk szerint a lélek a felvételeken „a csillagközi éterhez hasonló fényként” jelent meg. Áttörést azonban soha nem ért el. 1920-ban elhunyt, saját lelke súlyát sosem sikerült megmérnie.

2001: újabb kísérlet – és még több rejtély

Lewis Hollander fizikus 2001-ben állatokon végzett hasonló vizsgálatot. Tizenkét egyedet figyelt meg (juhokat, bárányokat, kecskét), s azt tapasztalta, hogy hét felnőtt juh esetében a halál beálltával átmeneti, 18–780 gramm közötti súlynövekedés következett be, amely néhány másodpercig tartott. A bárányoknál és a kecskénél nem történt változás. A jelenség különösen azért érdekes, mert nem súlyvesztés, hanem súlynövekedés volt megfigyelhető – a halál beálltakor, amikor már minden mozgás és légzés megszűnt.

2005: a lélek, mint információs energia?

Gerard Nahum amerikai orvos egy merőben új megközelítéssel állt elő. Szerinte a lélek (vagy legalábbis a tudat) információval kapcsolatos jelenség, és így valamilyen energiát kell hordoznia. Az E=mc² egyenlet alapján az energia tömegként is értelmezhető, vagyis elvben mérhető lenne az eltávozó tudat érzékeny elektromágneses műszerekkel. Kísérletére azonban nem találtak finanszírozást, így nem tudott méréseket végezni.

Mit tud a tudomány jelenleg?

A válasz egyszerű és kiábrándító: semmit biztosat. A halál beálltakor a test vagy veszít a súlyából, vagy nem változik, esetleg – ahogyan Hollander állította – súlygyarapodás is bekövetkezhet.

A tudat és a lélek kérdése továbbra is tudományos rejtély. A jelenlegi módszerekkel nem mérhető, nem igazolható, nem cáfolható. A kérdés viszont örök: vajon többek vagyunk-e puszta biológiai létezésnél? Hiszen az emberiség vágyik arra a hitre, hogy valami megmarad belőlünk a halál után is – legyen az információ, energia, fény, vagy éppen 21 gramm.